Salamon
6 °C
14 °C

Megkapom, hogy milyen anya az ilyen

2016.07.06. 14:53
Tízéves a Rumini-sorozat, ennek kapcsán beszélgettünk „a magyar Rowlinggal”, Berg Judittal. Lehet-e nyaralót venni az ajándéktárgyak és a könyvek jogdíjaiból, miért tartják néhányan rossz anyának és hogyan kerültek gettóba a meseírók? Az írónő a Bogyó és Babóca körüli felháborodásról és Bartos Erikáról is beszél.

A Rumini első kötetének első fejezetében azonnal kiderül, a főszereplő kisegérnek „senkije nincs a világon”. Tudatos gesztus volt, hogy egy kirekesztett figurát válassz főszereplőül, és ne a mosolygós boldogságból indíts?

Egy írónak jó ütőkártyát jelentenek a problémás helyzetek, hiszen az olvasókat akkor kezdi érdekelni egy történet, ha egy, az első pillanatban még megoldhatatlannak tűnő szituációt hozok be. De a Ruminit a nagylányom kedvéért találtam ki. Ő egy nagyon szorongó kislány volt óvodás korában, és állandóan félt attól, hogy nem fogják jónak látni, megszidják vagy bajba keveredik. Éppen ezért soha nem csinált volna semmit, amivel áthágta volna a szabályokat, miközben tudom, hogy a szíve mélyén minden gyerek vágyik arra, hogy kalandjai legyenek és csibészkedhessen. Amikor együtt játszottunk, azt szerette volna, hogy a játékfigurák rosszalkodjanak – de az összes rossz szereplővel nekem kellett lennem, ő gyakorlatilag nézőként vett részt ebben.

Úgyhogy Ruminit szándékosan olyannak találtam ki, hogy vele azonosulva ő is megélhesse azokat a dolgokat, amiket magától nem mert volna. Rumini egy kalandkereső csibész, aki áthágja a határokat, de közben egy becsületes, megbízható kiskölyök az élet fontos dolgaiban. És kiszolgáltatott, mert mindennek, amit csinál, ő viseli a következményeit, nem veszi le a válláról a felelősséget egy olyan gondoskodó közeg, mint amilyenek a szülők vagy a szerető tanárok.

Ma az a trend, hogy a gyerekeknek szóló műalkotásokban – akár az olyan hollywoodi animációs filmekben is, mint a L'ecsó vagy a Zootropolis – a főszereplő valamilyen hendikeppel indul, hogy a végén kiderüljön, nem csak a látszólag tökéletes szereplőké a világ. Te törekszel arra, hogy ez a te meséidben is megjelenjen?

Tudatos döntés, hogy a gyerekek számára konfliktust okozó helyzeteket írjak meg, akkor is, ha ez a kétévesek esetében annyit jelent, odaadjam-e a másiknak a kismotort vagy sem. Egy kisiskolás esetében az a kérdés, én magam mennyit érek, milyen döntéseket hozok bizonyos helyzetekben, és mások barátkoznak-e velem vagy kiközösítenek. Egy kiskamasz számára pedig azt szeretném megmutatni, hogy azok a tulajdonságok, amelyeket rossznak szoktak tartani, bizonyos helyzetekben igenis jók lehetnek, míg a népszerűséget okozó, menő tulajdonságokkal járhatnak rossz döntések is, mert semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér. Fontos, hogy egy kamasz el tudja fogadtatni magát.

Milyen könyveket ajánl Berg Judit?

„Az utóbbi időben sokan fordultak hozzám ötletért, tanácsért: milyen könyveket ajánlok a fellelhető kínálatból ovisoknak, kisiskolásoknak, flegma kamaszoknak. Így jutottam odáig, hogy megpróbálom életkorok szerint csoportosítani, nekem, nekünk milyen könyvek tetszettek igazán. A könyvajánló szigorúan szubjektív!” – írja Berg Judit saját honlapján, ahol más szerzők több tucat jónak tartott könyvét gyűjtötte össze korosztályok szerint Szutyejevtől Roald Dahlig, Marék Veronikától Darvasi Lászlóig.

Mennyire van jelen Magyarországon a másik irányzat, a lekerekített, problémamentes, butácska meséké?

Jelen van, de könnyű orientálódni a piacon.

Az igénytelenség olcsóbb:

egy nagyáruház hatalmas kínálatában könnyű belefutni ebbe is, de egy kisebb, igényesebb könyvesboltban egyre több a nagyon komoly minőséget képviselő könyv.

Mára a neved köré brand épült, és a történeteid már nemcsak papíron léteznek, de megjelentek az ajándéktárgyak, a társasjáték, a Rumini-tematikájú nyári táborok, a Rumini-játszótér a Mária téren, és így tovább. Tudatosan törekedtél erre, vagy csak igent mondtál a megkeresésekre?

Aki ma írással kezd foglalkozni, a legritkább esetben gondol arra, hogy abból bármiféle brandet építhetne. Tizenegy éve, amikor írni kezdtem, azt a szót, hogy brand, senkinek nem is jutott volna eszébe a gyerekirodalom kapcsán használni. Ma a kiadók már állati ügyesen reklámozzák a szerzőket. Én hiszek abban, hogy aki szívvel-lélekkel foglalkozik valamivel, és van is hozzá tehetsége, abból kijöhet valami több – de én álmomban sem gondoltam volna ilyesmire, csak írtam, mert szerettem írni.

Hogy jutottál el akkor mégis idáig?

Az első könyvem, a Hisztimesék ébresztett rá arra, hogy szeretek írni, onnantól érzek belső késztetést arra, hogy leírjam mindazt, amit egyébként is folyamatosan kitalálok magamban. Hogy a Rumini ennyire beletalált valamibe, az szerintem több szerencsés véletlen együttállása miatt történt. Például az előző nagy generáció tagjai – Bálint Ágnes, Csukás István, Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Marék Veronika – közül sokan nagyon idősek, néhányan már nem is élnek, és emiatt érezhető volt egy üresedés a gyerekirodalomban. A rendszerváltás után 15-20 éven keresztül giccses, Disney-mesekönyvek és csili-vili kutyuskás rémálmok öntötték el a piacot, aztán a kis kiadók 2000 körül elindultak az igényesség irányába, és egyszer csak igény támadt a friss szerzőkre, az új illusztrációs irányzatokra.

Akkoriban indult el a Pagony Kiadó is, addig csak a nagy, patinás kiadók léteztek. Szerencsém volt, hogy én pont ekkoriban kezdtem el írni, és hogy megtaláltuk egymást a szintén pályakezdő Pagonnyal – azt gondoltam, egy nagy kiadó nem igazán szeretne velem, az ismeretlen íróval foglalkozni. Nem tudom, hány másik kiadó adta volna ki évi 3-4 könyvét egy addig ismeretlen szerzőnek, de a Pagony vállalta, pedig akkor még semmi másuk nem volt, mint a Boribon-kötetek és néhány Bogyó és Babóca. Tíz év alatt 39 könyvem jelent meg, és ebből legalább 30 pagonyos.

Ahhoz, hogy bejöjjenek a nagyratörő terveim, persze kellett az is, hogy a gyerekek szeressék, amiket írok, és hogy a Ruminit az év gyerekkönyvének válasszák. És biztosan benne van az is, hogy szívesen megyek gyerekek közé, és jól meg is találom velük a hangot. Már több száz találkozó van a hátam mögött: elképesztően sok gyerekkel találkoztam, és az ilyenektől mindig mindenki belelkesül. Utána folyamatosan kapom a gyerekektől a kéziratokat, és a hívásokat a könyvtáraktól, hogy elkezdtek olvasni engem és a többi kortárs írót is. A gyerekek mozgosíthatóak, és ez nagyon kellett ahhoz, hogy az enyém sikersztori lehessen.

De hogy lett ebből játszótér és ajándéktárgyak?

Többnyire megkerestek az ötletekkel. Vicces, de szinte minden vállalkozónak vannak olyan korú gyerekei, akik vagy olvasták a Ruminit, vagy belenőttek, mire megjelent valamelyik folytatás. Ez megint csak a szerencse kérdése volt.

És most már építed tudatosan is a márkát?

Az nem változott, hogy szívvel-lélekkel dolgozom, és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni abból, amit írok. Sokat tanultam az üzletről, de

továbbra sem érdekel, mennyit fogok keresni azzal, amit leírok,

csak az, hogy bármikor szívesen felolvashassam az én gyerekeimnek is.

Négy-öt éve egyszer eldöntöttem, hogy kipróbálom, milyen az, amikor tudatosan felépítek egy brandet, és olyan mesét írok – a Nők Lapja felkérésére –, amihez később készülhetnek figurák vagy rajzfilmek, és ami elég igényes ahhoz, hogy szépirodalomnak számítson, de elég populáris, hogy mindenütt lehessen teríteni. Ez mint kihívás izgatott – így találtam ki a Lengemeséket, aminek már a negyedik része fog megjelenni.

Fontos az érvényesüléshez, hogy jól tudj tárgyalni, és kemény menedzser legyél?

Muszáj nagyon tudatosnak lennem. Az országban rengeteg helyen tartanak ruminis táborokat, mert rájöttek, isteni kerettörténet ahhoz, hogy egy héten át ellegyenek a gyerekek. Ehhez többnyire szoktak tőlem engedélyt kérni, és ha úgy látom a program alapján, nem hoz szégyent a Rumini névre, rá is bólintok, sőt, mivel tudom, milyen küzdelmes ma vállalkozni, egy egy-két hetes táborért még jogdíjat sem szoktam kérni. De ha valaki az általam kitalált dolgokra szeretné építeni az üzletét, és pólót akar nyomtatni, egész éves táborsorozatot tervez, vagy egy több éven át játszott színházi előadást hoz létre, akkor az a legtermészetesebb, hogy ragaszkodom a jogdíjhoz. Vannak, akik ezt zokon veszik.

Nekem hála istennek csak ritkán kell tárgyalnom, a legtöbb ügyemet a kiadó intézi, ők pedig már pontosan tudják, ki mit szeretne és milyen kompromisszumra hajlandó. De voltak helyzetek, amikor kőkeményen ki kellett állnom magamért, például amikor a Magyar Színházban készültek színre vinni a Ruminit – de azt hiszem, ők sem jártak rosszul, mert lassan ötödik éve játsszák, majdnem mindig telt házzal. A külföldi ügyeimet – ott borzasztó nehéz magyar gyerekkönyveket kiadni – pedig egy munkatársam intézi, és ő olyan kőkeményen alkuszik, ahogyan én nem is tudnék.

Nehezebb nőként érvényesülnöd?

Mivel a gyerekirodalomban többségben vannak a nők, nem. Inkább azt látom, általában az egész műfajt tartják az irodalom valamiféle mellékszálának. Nemrég például egy, a Könyvhetet elemző cikkben még az értekező prózának is szenteltek egy hosszú bekezdést, de a gyerekkönyveket meg sem említették, mintha az nem tartozna a művészet fősodrába. Amúgy is gyakran kérdezik, hogy „Ja, te csak gyerekkönyvet írsz?”, de a kedvenc kérdésem az volt:

Ja, te csak így meséket írogatsz a négy gyerek mellett? De egyébként dolgozol?”

De azt hiszem, ez nem a nőnek szól, hanem a gyerekirodalomnak.

Én is úgy látom, a gyerekirodalom egy szép, kedves és színes kis gettó, ami még a Könyvfesztiválon is külön épületbe kerül, és ami nem kerül szóba a komoly irodalmi díjak kapcsán, és a legnevesebb irodalmi lapok is csak elvétve foglalkoznak vele.

Ez abszolút így van. Vannak írók, akik csak felnőttekhez tudnak szólni, és vannak, akik csak gyerekekhez: én nem látom a különbséget, és azt sem tartom biztosnak, hogy aki zseniális könyveket ír a felnőtteknek, olyan gyerekkönyvet tudna írni, amit egy kisgyerek nem tud letenni. Van, aki ehhez ért, van, aki ahhoz, és van, aki gyerekkönyvek mellett felnőtteknek is ír – ilyenkor jön az, hogy „Látom, elkezdtél felnőni.”

Én most kezdem érezni a késztetést, hogy felnőtteknek is írjak, de nem hinném, hogy azért, mert csak most nőttem fel. Eddig más volt az életem fókusza, másmilyen volt az érdeklődésem, ráadásul mindig iszonyatosan sok gyerekkönyves ötletem volt, és minden sorozatomnak várták a folytatását. De emiatt nem tartom magam sem többnek, sem kevesebbnek bárkinél.

Szerinted mi vagy ki a felelős azért, hogy létrejött ez a gyerekkönyv-gettó? A kritikák, a szép színes giccs-gyerekkönyvek szerzői, a sznob olvasók?

Amikor a szocializmus alatt sok író tiltólistára került, sokuknak a gyerekirodalom volt az egyetlen megnyilvánulási lehetősége, és mindenki meséket írt. Ez fantasztikus volt, így születtek meg sokunk gyerekkorának meghatározó könyvei. Ez elvihette volna a folyamatot az ellenkező irányba. De a felnőttek gyakran úgy gondolják vagy gondolták, hogy a gyerekek még csak kifejletlen korcsok. Nem olyan régóta kezeljük a gyerekeket önálló személyiségként, akiknek ugyanúgy a legmagasabb minőséget kell adni. Amikor én felnőttem, a gyereknek hallgass volt a neve.

Külföldön több egyetemen van gyerekirodalom szak, és a kritikában is nagy presztízse van. Sok országban a gyerekkönyvírók a legnagyobb sztárok, és az irodalom húzóágazatát képviselik. Amíg mi foggal-körömmel ragaszkodunk a rettentően poros kötelező olvasmányokhoz, és amíg a tanároknak nincs motivációjuk a kortársakhoz nyúlni, addig miért várnánk el, hogy itthon is élőnek és klassznak tartsák a gyerekirodalmat?

Én úgy látom, azzal, hogy gyerekirodalomról vagy gyerekfilmről írjanak, az újságok legtöbbször az anyukákat vagy a „szülőképes korú” nőket bízzák meg.

A társadalom szerintem alapvetően hímsoviniszta módon áll ehhez a kérdéshez. Van egy remek drámaíró barátnőm, akit rendszeresen gyerekdarabok írására szeretnének felkérni a színházigazgatók. Pedig ha valaki, hát ő nagyszerű felnőttdarabokat tudna írni, de mivel van három gyereke, csak ezzel keresik meg. Mindig azt feleli: „De hát én tudnék írni másról is”, mire azt mondják neki, arról tud írni ez meg ez meg ez a férfi drámaíró is.

Visszatérve az üzletre: téged zavart valaha, hogy a művészetet, az irodalmat is ugyanolyan termékként kell kezelni, mint bármilyen más árucikket?

Az irodalomnak mindenkor meg kell maradnia a művészet szintjén, de abban a pillanatban, hogy született egy remek műalkotás, azt úgy kell menedzselni, hogy minél több emberhez eljusson, és közben ne tűnjön értéktelen gagyinak. Ha valami köré hirdetések, termékek épülnek, rajongótábora van, események szerveződnek köré, attól az mindenki szemében értékesebbnek tűnik, így egy magasabb szintű dolog is eljuthat szélesebb néprétegekhez.

Van, amire azt mondod, na ezt már nem?

Soha nem vállaltam reklámírást, hiába kérték, hogy írjak kísérőmesét csokinak, szörpnek vagy babatusfürdőnek.

És akartak már felvágottat hirdetni Ruminivel, de nincs az a pénz, amiért bármire hajlandó lennék.

Fontosabb, hogy Rumini egy általam megszabott minőséget képviseljen.

Mennyire lehet megélni egy olyan karrierből, mint a tiéd?

Én egyike vagyok annak a nagyon kevés szerencsésnek, akik teljesen jól meg tudnak élni abból, amit csinálnak. Nem szorulok rá, hogy csak a pénzért bármilyen munkát elvállaljak.

Mennyire jó a teljesen jó? Egy provence-i nyaraló kijön belőle?

Nincs provence-i nyaralóm, de minden évben el tudom vinni síelni a gyerekeket. Politikusi magasságokat nem érek el, és a Rowling nevű kollégám kastélyával sem tudom felvenni a versenyt, de egy nagyon kellemes életet biztosítanak számomra mostanra a jogdíjak. De ez csak néhány éve van így, az első könyveim megjelenése után még az is hallatlanul nagy dolog volt, ha havi 20-25 ezer forint összejött. De most lassacskán csak a Rumini első kötete eléri a százezer eladott példányt.

Mekkora részét teszi a bevételednek a könyvekből származó jogdíj, szemben a tárgyakból és minden másból befolyó összeggel?

A legnagyobb részét a jogdíj teszi ki, mert a bögrékből, társasjátékokból és hasonlókból származó bevételből messze nem jön ki annyi, mint mondjuk a színházi előadások jogdíjaiból, de még azt is meghaladják a könyvek díjai. De hozzáteszem, már 39 könyv minden eladott példánya után kapok egy kis részesedést, és sok kicsi sokra megy. De ha lesz a Ruminiből egy világszerte forgalmazott rajzfilm, és ehhez fognak kapcsolódni tárgyak, akkor a merchandising meg fogja haladni az egyéb bevételeket.

Lesz világszerte forgalmazott Rumini-sorozat?

Remélem, igen. Tettünk már konkrét lépéseket, de ezek nagyon lassú folyamatok. Abba még senki nem fektet bizalmat, hogy egy Magyarországon ugyan nagyon sikeres, de külföldön szinte teljesen ismeretlen szerző berobbanjon, úgyhogy egyelőre saját költségen fordíttattuk le angolra a könyvet, és készíttettünk a magyartól eltérő illusztrációkat.

A Bartos Erika-ügy

Bartos Erika, a Bogyó és Babóca, valamint az Anna, Peti és Gergő című sorozatok hihetetlenül népszerű szerzője a gyerekirodalom legmegosztóbb alakja. A gyerekek rajonganak érte, a szakmából viszont sokan az egyszerű szókincset, a teljes problémamentességet, a giccsességet róják fel neki, és azt, hogy a meséi olyan családmodellt képviselnek, amiben az anyuka dolga minden erejével és minden pillanatban a gyermekéért élni. A kritikákat legélesebb, megsemmisítő hangnemben a Magyar Gyermekirodalmi Intézet honlapján megjelent cikk fogalmazta meg, sokak felháborodását kiváltva. A hozzászólások között Berg Judit is kikérte magának a kritika stílusát. Az ügyből aztán két nyílt levél is született: előbb a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülete határolódott el a cikktől, majd válaszként az Intézet elhatárolódott a Bogyó és Babóca-sorozat tartalmától, stílusától és szellemiségétől.  

Az elmúlt évek egyetlen komoly botránya a gyerekirodalomban az volt, amikor egy nagyon durva hangvételű Bogyó és Babóca-kritika után a színtér egy része Bartos Erika ellen, a másik pedig mellette foglalt állást. A vitában te is részt vettél, kikérve magadnak a fogalmazásmódot, de magukról a művekről nem foglaltál állást. Mit gondolsz Bartos Erika könyveiről?

Bartos Erika elképesztően tehetséges és hihetetlenül nagyszívű szerző. Tud valamit, amivel elvarázsolja a gyerekeket, és ez vitathatatlan érdeme. Erika rajzai – főleg az épületek (hiszen ő eredetileg építész) – lenyűgöznek. A gyerekkönyvpiacon van létjogosultsága az ő aranyos kis Anna, Peti és Gergő és Bogyó és Babóca meséinek is. Értékes dolgokat is létrehozott, és az én gyerekeimnek is okozott boldog perceket. Miközben megértem azt is, ha a szülők kiakadnak a sokszor vitathatatlanul nem igazán jól megírt meséken. A baj ott kezdődik, ha az olvasók – és sokan vannak így – azt mondják, hogy ez „az” irodalom, és azzal büszkélkednek, az ő polcaikon otthon kizárólag az ő könyvei vannak ott. De ez nem Erika hibája. Az sem volna egészséges, ha valaki csak az én könyveimet olvasná a gyerekeinek.

A kortárs magyar gyerekirodalom két leghíresebb fiataljaként felmerült, hogy bármilyen vállalkozásban összefogjatok Bartos Erikával?

Erikával jóban vagyunk, örömmel üdvözöljük egymást az utcán, ha összefutunk, de ha valami történik az életünkben, nem egymást hívjuk fel először. Felmerült már köztünk, hogy csináljunk valamit közösen, de ez végül azért nem jött létre, mert mindkettőnknek ezer más dolga van. De nem tartom kizártnak, hogy valamikor még megvalósuljon.

Apropó ezer más dolog: a honlapodon azt írod, 2017 végéig tele van a naptárad. Van, hogy úgy érzed, túl sok a munkád?

Nagyon nagy a nyomás, hogy folytassam a sorozataimat, még a Ruminit is, pedig azzal úgy terveztem, a legutóbbi lesz az utolsó rész – de már rengeteg könyörgő levelet kaptam. Ha három évig semmi új ötletem nem volna, akkor is kitartanának a terveim. Másrészt mivel a Rumini kötelező olvasmány lett, hihetetlenül sok helyre hívnak. 2018-at még nem kezdtem el feltölteni a naptáramban. Az tényleg nyomasztó lenne.

Volt már, hogy azt érezted, a munka mennyisége a minőség rovására ment?

Volt, amikor megbántam, hogy engedtem a kiadónak, és hamarabb megjelentettem egy könyvet. És persze utólag mindenben lehet hibát találni. Egyszer pedig kivettem egy fél év alkotói szabadságot, de akkor annyi minden volt már tartalékban, hogy ezt az olvasók nem érezték. De akkor sem arra vágytam, hogy ne írjak, csak arra, hogy azt írhassam, amit én szeretnék, például felnőtt dolgokat, verseket.

Hogyan dolgozol? Van pontos ütemterved?

Sokat utazom, és a négy gyerekkel is van annyi váratlan dolog, hogy csak többé-kevésbé készítem el az ütemtervemet. Akkor kezdek írni, amikor elmentek az iskolába, és szigorúan csak addig, amíg haza nem jönnek, mert onnantól igyekszem velük foglalkozni. De amikor nagyon rajtam van az írási szenvedély, akkor semmi nem érdekel, és azt mondom a gyerekeknek, hogy ne haragudjanak, de kérek még másfél órát, mert nem tudom kikapcsolni, ami a fejemben zakatol.

Jól bevált, több száz éves hagyomány Magyarországon, hogy nők is írhatnak, már amennyiben a háztartás, a gyerekek, a férjjel szembeni kötelességek és a többi mellett még marad rá idejük. Te hogyan dolgozol ebben a patriarchális társadalomban?

Ez iszonyú nehéz. Marék Veronika mondta, hogy az alkotói életmód nem a családanyák műfaja. Nagyon nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy ha hazajön a gyerekem, akkor a mondat közepén felálljak, és odaüljek hozzá, amíg ebédel. Viszont részben épp ettől is lett olyan sikeres a Rumini: a kisbabák mellett csak akkor tudtam írni, amikor ők éppen aludtak, így nem maradt semmi időm művészkedni és lila ködben várni az ihletet, hanem koncentráltan csak azt írtam, ami fontos volt. Most is koncentrálok arra, hogy ne engedjem az írást a családi élet és a gyerekek elé, viszont amikor eljön az írás ideje, mindent kizárok, és az összes bennem összegyűlt feszültséget elképesztő erővel zúdítom bele abba, amit éppen írok. És ez a lendület magával ragadja az olvasókat is.

Érzékelsz megvetést a társadalom bármely része felől azért, mert családanyaként nem száz százalékban csak a családodra koncentrálsz?

Tudsz mutatni olyan orvost, akinek nem kell ügyelnie, ha van gyereke, vagy bárkit, aki nem visz haza néha egy határidős munkát? Én sem teszek mást, sőt, én akkor is otthon vagyok, ha a gyereknek a legapróbb gondja van, hiszen még az irodámba sem vonulhatok el. Persze,

megkapom, hogy milyen anya az, aki ennyit utazik vidékre vagy külföldi könyvvásárokra,

mert ilyenkor öt napra otthon hagyom a gyerekeket.

Mit tudsz tenni, ha ilyesmit vágnak hozzád?

Nekem jó a lelkiismeretem, mert tudom, hogy jó anyukája vagyok a gyerekeimnek. Amikor olyan emberek szembesítettek ezzel, akik nagyon fontosak számomra, megpróbálom elmagyarázni nekik a véleményemet, de egyébként nem magyarázkodom és nem mentegetőzöm.

Mint egy kötelező olvasmány szerzője, mit gondolsz az irodalomoktatás hivatalos tantervéről, és arról, hogy évtizedek óta ugyanazokat a klasszikusokat tanítják minimális vagy semennyi kortárs mellett?

A kötelező olvasmányok mindegyike valamilyen szempontból értékes könyv. De mára annyit változott a gyerekek nyelvhasználata és szövegértelmezési készsége, hogy ezek a művek sokszor értelmezhetetlenné válnak számukra. A Kincskereső kisködmön például olyan problémákat vet fel, amelyek a mai gyerekek számára érthetetlenek. Most is van szegénység és nyomor, de már egészen más módon jelenik meg, mint egy száz évvel ezelőtti társadalomban.

Szerintem egy kötelező olvasmány szóljon fontos értékekről, de közben nyűgözze is le a gyerekeket, és hozza meg a kedvüket az olvasáshoz. Bizonyítsák be, hogy minden könyv egy új, izgalmas kaland, amit érdemes egyenként felderíteni. És amikor már megvan a készség az olvasásra és arra, hogy gondolkodjanak mindazon, amit egy-egy könyv képvisel, meg lehet mutatni nekik mindenféle művet, de nem biztos, hogy az egészet el kell olvasni, szemelvények alapján is lehet róluk beszélni, és megnézni, miért volt fontos ötven vagy száz évvel ezelőtt, mit jelenthet nekünk ma, és aztán továbblépni egy olyan könyvre, amik mai olvasóként okoznak élvezetet. Biztos vagyok benne, hogy így is ki lehetne nevelni olyan generációkat, akiknek aztán kedvük lesz elolvasni a klasszikusokat is – de úgy, hogy ne adjanak gyerekek százezreinek megugorhatatlan feladatokat.

Ne maradjon le semmiről!