Tekla
9 °C
16 °C

Tényleg megbeszéled anyukáddal, hogy egy hónapja nem maszturbáltál?

Interjú Mészáros Bélával, a Katona József Színház színészével

2016.08.04. 21:42
A barátai nem értik, miért mondja el az anyukájának, ha nem maszturbált egy hónapig, de Mészáros Béla, a Katona József Színház színésze szerint mindenkinek vannak hasonló sztorijai. Az életéről szóló előadásban mindenről nyíltan beszélt, ahogyan velünk is, arról, zavarja-e, ha seggfejnek tartják, miről nem kellett volna a feleségének beszélnie, és mit mondott erről Jézus.

A rólad szóló előadás végigvette az elmúlt éveid összes nehéz vagy rossz döntését, a válásodat, a párterápiátokat, te pedig olyan arckifejezésekkel nézted végig az egészet, mint akit kínoznak. Durva volt újraélni mindezt?

Ez az egész két hét, amíg dolgoztunk az előadáson, fura volt. Furcsa hallani, amikor elmegyek mosdóra, hogy kint Jordán Adél beszélget a volt feleségemmel kihangosítva, hogy „De akkor már vége volt a kapcsolatotoknak? Akkor már megcsalt téged?”, a másik oldalon meg a válóperemet próbálják. Már az is iszonyú különös, hogy a volt osztálytársaim két hétig arra teszik fel az életüket, hogy velem foglalkozzanak – valahogy összeköt bennünket ez a szeretet, Czukor Balázs úgy is eljött, hogy most született meg a kislánya, Szandtner Anna férje meg a szomszéd szobában vigyázott a kisfiukra.

És aztán végignézni a kész előadást is kemény volt. Közben azon járt a fejem, vajon hogyan fogják ezt fogadni a nézők, meg azok az emberek, akikről szó is van a darabban. Az utolsó előadást megnézte a volt feleségem is; megijedtem, nehogy megbántsam valamivel. De azt mondta, nem volt baj. Ő is színész, részt is vett az előadás készítésében, mesélt a többieknek arról, hogyan is volt ez az egész.

Mennyire perverz dolog ez az egész őszinte kitárulkozás – az édesapa halálától a szexuális életen keresztül – egy színész számára?

Biztosan az. Az előadás után leültünk a barátaimmal beszélgetni, és olyanokat kérdeztek,

- Te tényleg arról beszélsz az anyukáddal, hogy egy hónapja nem maszturbáltál?

- Persze, miért, ti nem?

Biztos, hogy mindenkinek vannak hasonló sztorijai, csak nem beszélnek róla. Egy másik barátom viszont azt mondta, az a jelenet csak azt mutatta, mennyire szoros a kapcsolatom az anyukámmal. És ez tényleg így van: amióta apu elment, olyan lett, mint a legjobb barátom. Néha túl sokat mondok el, mert már tényleg nem érdekli, melyik nővel mi hogyan volt, de olyanok vagyunk, mint az olaszok: üvöltözünk, üvöltözünk, de a vége úgyis az, hogy szeretjük egymást. Ő is itt volt az egyik próbán: „Úgyis mondtam már neki én is, hogy elcseszte az életét:” „Anyu, nem csesztem el, még bármi lehet!” „Jól van, jól van, én se úgy értem, szeretlek, na.”

Szóval biztos perverz, de csak az a fontos, hogy ne bántsak meg vele senkit. Csak a premieren jöttem rá, hogy igazából nem is érdekel, színházilag milyen lesz az előadás, csak az a fontos, hogy mindenki jól érezze magát benne. Sokan mondták, hogy tök érdekes lenne a saját életükről is egy ilyen előadást készíteni. Olyan, mint egy terápia.

Az AlkalMáté Trupp

Máté Gábor és Horvai István színészosztálya 2003-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, de utána nyaranta újra összegyűltek, és egy pár hetes próbafolyamat után létrehoztak egy-egy előadást. Tíz éve ezek az előadások az osztály tagjainak életéről szólnak: minden évben kalapból húzzák ki, kit veséznek ki a következő évben. A következő Vajda Milán, az Örkény Színház színésze lesz, aminek Mészáros Béla kifejezetten örül, mert az éves rendes fogadásban rátett kétezer forintot, amiből így - mivel nyolcan is eltalálták - háromezer-hatszáz lett. 

Az előadás nem egy jelenete tulajdonképpen elég nagy seggfejnek állított be téged. Ez nem zavart?

Igen, én is észrevettem, hogy szinte minden jelenetből az derül ki, mennyire hülye voltam – az utolsó két nap témája az volt, hogy kéne valami jót is mondani rólam. Járó Zsuzsi azt mondta, „Várj, várj, nekem eszembe jutott valami, csak kiment a fejemből!” Na, mondom, köszönöm szépen. Úgyhogy hazamentem, és megkérdeztem a barátnőmet, ő tudna-e valami jót mondani rólam – és titokban felvettem a telefonommal, amiket mondott. De igazából elengedtem ezt; ha már hat jelenetben mondták rólam, hogy fasz vagyok, azon már nem múlik, hogy a hetedikben is ezt mondják-e.

Miért olyan fontos számodra, számotokra az őszinteség? Végül is ez egy színházi előadás, mondhatnátok azt is, fontosabb a jó dramaturgia vagy a hatásos csattanó, mint a ragaszkodás a valósághoz.

Mert így tényleg olyan, mint egy terápia, amiből tanulni lehet. Láttam az osztálytársaimon az elmúlt tíz év alatt, milyen változásokon mentek át az előadások után. Olyan lelki töltetet kapnak vagy adnak le ilyenkor, hogy fölösleges lenne inkább azt erőltetni, ez csak egy színdarab. És miután a többiek is mindent kiadtak magukból, nem mernék úgy kiállni a színpadra, hogy én csak ennyit akarok megmutatni – úgy érezném, elárulom őket. Ráadásul én úgyis folyton beszélek, rólam eddig is tudott mindenki mindent: ha egy sztoriban megállnék egy ponton, azonnal megkérdeznék, miért nem mondom el a többi részét is. Az úgy kamu lett volna. De azért Máté Gábor és az osztály nagyon sokat segítettek abban, hogy színházilag is működjön az egész.

Volt olyan, hogy az életedet visszanézve a színpad oldalán, úgy érezted, hogy valamit nagyon máshogy kellett volna csinálnod?

Ó, ha belegondolok, az egészet máshogy kellett volna csinálni! De abból a három évből, amiről az előadás szól, kettőt biztosan. Ha belegondolok, hogy én tényleg beszéltem a feleségemnek a másik nőről, akibe beleszerettem... Nem voltam magamnál. De Veronika megbocsátott, sőt, előadás után egy jót beszélgettünk. Az előadásban nem is egyensúlyoztunk ki igazán mindent,

a bíróságos jelenetben a feleségem például szomorúbbnak tűnt, mint a valóságban – pedig a váláskor sokat nevettünk.

Hogy fogadtad azokat a részeket, amikre nem vagy büszke? Vered a fejed a falba, vagy már megbékéltél velük?

Egyik sem, inkább egy úton haladok, mint mindenki. Volt, amit már el tudtam engedni, és van, amivel még sok dolgom van.

Az előadásban egy jelenet arról szólt, amikor megtudtad, hogy apukád rákos, aznap pont egy olyan előadásban játszottál, amiben a hullaházban az őr véletlenül azt mondja, meghalt az apád. Egy másik meg arról, hogy a temetése után épp egy olyan fiút játszottál, aki az apja temetése után gúnyolódik a családján. Mennyire befolyásolják a magánéleti válságaid a színpadi játékodat?

Még el sem tudtam igazán búcsúzni aputól, amikor a temetése után ott kellett vigyorognom a színpadon – ez elég morbid volt. Jó lett volna inkább kiadni azt a fájdalmat a nevetgélés helyett – akkor bosszantott, hogy mindig csak a színház meg a színház van. A másik előadás, az Anamnesis viszont olyan, mintha a Jóisten rátette volna a kezét a fejemre: abban nagyon sok fájdalmamat fel tudtam szabadítani. De általában csak meg kell csinálnod, és kész, persze ha akarnám, mondhatnám, hogy ezt most nem tudom megcsinálni, és akkor elmaradna az előadás –

de miért maradna el egy előadás csak azért, mert épp megtudtam, hogy apu meg fog halni?

Amikor nagyon lent vagy lelkileg, nehezebb játszanod?

Változó. Volt, hogy hónapokig úgy éreztem, nem érdekel a színház, máskor meg pont jól esett azt játszanom, amit, mert olyan, mintha a saját életemről szólna. A Részegek című előadásról például azt éreztem, csodálatos, hogy ez ki tud jönni belőlem. Sokszor kevésbé izgulok a saját paráimon, ha fent vagyok a színpadon, és könnyebben megy a játék, mint az élet.

A bemutató előtt Péter Kata osztálytársad azt mondta rólad, „Béla egy hűséges típus. Tizenhárom éve a Katona József Színház tagja” – az előadás viszont nagyrészt a hűtlenségeidről szólt. Akkor most hűséges típus vagy, vagy nem?

Az igaz, hogy tizenhárom éve a Katonában vagyok, és az igaz, hogy most már megpróbálok hűséges lenni – öt hónapja van barátnőm. De szerintem mindkettő én vagyok; egy ember sok mindenből áll. Mindenkinek megvan a maga problémája, csak a legtöbben nem beszélnek róla. A barátaimról, akik azt mondták nekem, milyen durva, amikről az előadásban beszélek, dumálás közben kiderül, hogy sokkal keményebb dolgokkal küzdenek, mint én. És írtak is páran utána, hogy erről meg erről a jelenetről azért eszükbe jutott egyik vagy másik közös ismerősünk.Nagyon figyeltem a bemutató után, hogy nehogy félreérthetően viselkedjek a nők társaságában.

Talán most kezdem megérteni, mit jelent, hogy Jézus azt mondta, „Vedd fel a kereszted, és kövess engem”. Mindenkinek van egy keresztje. Nekem is van sok minden, amit el kell engednem az életemben. Azon el kell gondolkodnom, miért akarom folytatni ezt a csapongó életet, ha egyszer nem vagyok tőle boldog, és azt gondolom, talán én nem is vagyok ennyire egyszerű. Vagyis gondolkodni már eleget gondolkodtam, most már tennem is kéne valamit.

Tényleg plusz kísértést jelentenek a rajongó lányok, akik szeretnek színészként, és rád hajtanak a Facebookon?

Most már szabok magamnak egy határt, hogy ne legyek annyira közvetlen a nőkkel, de ez egy probléma számomra, mert szeretek közvetlen lenni, szeretek mindenkit megismerni, aki szimpatikus.

Az tény, hogy ha valaki bejelölt, nehéz volt nemet mondanom arra, hogy találkozzunk, pláne ha szép lányról volt szó.

Tényleg nehéz volt eljátszanod a főszereplő homoszexuális szerelmi jeleneteit a Bihari című előadásban?

Tényleg. Ráadásul ahogy most a rólam szóló előadásban mondtam a szövegeket a Bihariból, teljesen megfagyott a levegő, mindenki azt gondolta, ez egy coming out, és így vallom be, hogy férfival is voltam. De nem, ez persze nem igaz. Miközben egy férfi csókolgatta a hátamat, én, aki lazának tartom magamat, nehezen tudtam a magamévá tenni ezt az intimitást, de tetszett, hogy a partnerem, Dér Zsolt, aki még egyetemista, azonnal tök bátran csinált mindent. Akkor meg én hogyhogy parázom? Nem könnyű ez.

Többször elmondtad, párszor már felmerült benned a gondolat, hogy elszerződj a Katonából, ahol az egyetemi gyakorlatod óta dolgozol. Most éppen hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Most pont jól vagyok. Az az igazság, hogy az utolsó három évemben, amíg ez a kavalkád ment az életemben, ez nem is érdekelt igazán, annyi mindennel foglalkoztam. A mostani szerepeim meg mind nagyon jók. Amíg jó rendezőkkel dolgozom, és igényes dolgokat csinálunk, amikkel egyet tudok érteni, addig jól vagyok.

Játszol a 40, avagy véges élet című előadásban. Így harminchét évesen foglalkoztat az öregedés, vagy hogy elérted-e mindazt, amit az embernek negyven éves korára „illik” elérnie?

Igazából foglalkoztat, igen. Látom, ahogy a barátaimnál jönnek a gyerekek, és úgy érzem, azért ez nagyon jó lenne – ha egy kislányt látok, egészen elérzékenyülök. De csak azért nem lesz gyerekem, mert jó lenne, ez hülyeség. És hát tizenévesen akkor tartottam öregnek a szüleimet, amikor annyi évesek voltak, mint most én. De az, hogy mit értem el és mit nem, hogy mennyi pénzem van, hogy van-e lakásom, nem tud érdekelni. Szeretem, amit csinálok, és ez az, ami igazán a fontos.

Ne maradjon le semmiről!