Hortenzia, Gergő
3 °C
7 °C

Stohl András a bányába ment a szívéért

Kritika a Billy Elliot című musicalről

2016.08.13. 08:07
A világ legfontosabb dolgairól, és egyáltalán nemcsak egy táncoló kisfiúról szól a Billy Elliotból készült musical. Annyira erős a történet, hogy semmi sem fog ki rajta.
De mit várhat az ember egy musicaltől, ami arról szól, hogy egy kisfiú nagyon szeret táncolni, és ezt dalban mondja el?

Akármit is, a Billy Elliot szinte biztosan elváráson felül teljesít, mert – tűnjön ez akármennyire is nagyotmondásnak – éppen a világ legfontosabb dolgairól szól, mégpedig egyszerre okosan és hatásosan felépítve.

A 2000-es Stephen Daldry-film óta világhírű történet - amely csak a film után jelent meg regényként is - egy épp sztrájk miatt forrongó, angol bányászvárosban játszódik, ahol a férfiak szenes kézzel markolják a sörösdobozt, a nők pedig otthon gondolkodnak azon, miből lesz holnapra is étel az asztalon. Az anyját nemrég elveszítő kisfiú, Billy ebbe a remekül kifőzött, patriarchális levesbe köp bele akkor, amikor egy bokszedzés helyett véletlenül a balettórára néz be, ahol kiderül róla, hogy őstehetség. Olyannyira, hogy ha a macsó közeg nem húzná vissza csákányával a tárnákba, akár még az általános kilátástalanságból és a nyomorból is kitörhetne a tánc által.

És ebben annyi minden benne van azokról a problémákról, amik a nyolcvanas évek – a cselekmény ideje – óta nemhogy nem javultak, de még mélyültek is, hogy az bőven kitart egy kétórás film vagy háromórás musical erejéig; utóbbit öt évvel a film után írta a West End színpadára Elton John és a filmforgatókönyvet is jegyző Lee Hall. Mert tűnjön bár közhelyesnek vagy idealistának, a tehetség felismerése, és hogy azt aztán minden körülmény ellenére is hagyják kibontakozni, tényleg szinte az egyetlen út a mélyszegénységből való kiugrásra. És ennek elmulasztása fullaszt bele a sárba évről évre minden országban ezer meg ezer hiába kapálózó embert, mert mindennél nehezebb azt a kis pénzt, ami pedig az ételre kellene, a tehetség gondozására szánni. Hiszen az ételt az ember azonnal a kezébe és a szájába veheti, míg a kitörés ígérete távoli, és íze sincsen.

Nem kell ehhez bányászváros, se Margaret Thatcher bányászellenes intézkedései, elég lenne csak fogni egy tornaruhát vagy egy hegedűt, és lemenni vele egy borsodi kis faluba, hogy találjunk nem egy olyan Billy Elliotot, akiről nemcsak Elton John nem írt musicalt, de akivel kapcsolatban fel sem merült, hogy a mindennapi túlélés mellett még lehetne foglalkozni az ő különcségével is.

És ha ez nem lenne elég gondolatébresztő a sztoriban, akkor ott van még némi odamondogatás a nemi sztereotípiáknak, hogy

vajon mit kezd a macsó alfahím azzal, ha a fia úgy táncol, ahogy a rózsaszín ruhácskás lányok sem – mármint persze túl az obligát buzizáson.

Meg hogy a férfiasság egyik fő mutatója, a nagy erény, a büszkeség vajon mit old meg a gyakorlatban, és vajon megy-e előre általa a világ akár csak egyetlen kis fordulatnyit is.

Szóval a Billy Elliot története hihetetlenül erős, bármi is történjék vele – ez az, amitől az Operaház musicalbemutatója végeredményben egy gyomorszorítóan erős produkcióvá válik. Mert igaz, ami igaz, Elton John és Lee Hall megpróbáltak mindent elkövetni azért, hogy annyira elgyengítsék a sztorit, amennyire csak lehetséges, de teljes sikerrel ők sem jártak, mert, úgy tűnik, a Billy Elliot olyan erős gerenda, amiből akkor sem lesz fogpiszkáló, ha...

A szerzők úgy oldották meg a musicalesítést, hogy csaknem minden lényegi, gondolatdús, megható vagy problémaérzékeny részt meghagytak a prózában, ami viszont az előadás harmadát, ha kiteszi, a dalok viszont két-három kivételtől eltekintve tartalmukban tingli-tangli, ostobácska könnyedségek. Vagy ha nem azok, akkor is a magjukig lebutítva és elközhelyesítve közvetítik a bennük rejlő igazságot arról, hogy milyen fontos a szolidaritás, vagy hogy a tehetségnek szárnyalnia kell. Úgyhogy a komoly tartalom pár percének kell birokra kelnie az egyébként legtöbbször sem nem túl maradandó, sem nem kimondottan fülbemászó, inkább csak korrekt és profi zenével meg az az által terjesztett léleksimogatással. De a Billy Elliot arról szól, hogyan lehet vert helyzetből is győzelmet aratni, és ez e tekintetben sem történik másként.

De korántsem ez az utolsó párbaj, amit a Billy Elliot lényegének meg kell vívnia ezen az operaházi estén, sem az utolsó, ami diadallal zárul. Mert a hazai musicaljátszás leghíresebb és egyik legtapasztaltabb alakjáról, a Madách Színház igazgatójaként vendégeskedő Szirtes Tamásról sem lehet azt mondani, hogy a lélektan minél pontosabb kiismerésére, meg az agytekervények minél eredményesebb stimulálására tette volna fel az előadást. Szirtes elsősorban a látványosságra és a bombasztikusságra koncentrál, ennek érdekében pedig szinte bármi belefér, és nemigen állják útját semminek a pontosan levezetett motivációk vagy a szigorúan átgondolt dramaturgia.

Így ha kell, bejönnek az emberméretű cipők vagy színes bohócruhák, és táncra perdülnek, ha kell, a Mikulás tréfálkozik azzal, hogy „Boldog karajcsont”.

Ami csak öncélúsága és egyszerűsége miatt lehet zavaró, de az olyan, valóban jól mutató ötletekkel, mint hogy a bányászok rendőrökkel való összecsapása és a balettóra jeleneteinek összemosása miatt a férfiak is beállnak tütüben táncolni a kislányok mellé, már komolyabb gond van. Hiszen ilyenkor Szirtes egy kis sziporkáért feláldoz mindent, amiről az előadása szól: pont az a lényeg, hogy ezek a férfiak soha, semmilyen körülmények között nem tartják elfogadhatónak az ilyesfajta parádézást – épp ez adja a darab kétharmadának feszültségét, és épp az vezethet katarzishoz, amikor (jóval később) ez a helyzet megváltozik. Hasonlóan bosszantó például az is, hogy a hangsúlyosan és sokszor leszögezetten 1984-ben játszódó történetben miért utalnak folyton John Travolta 1994-es táncára a Ponyvaregényből: csak mert a geg itt is fontosabb a következetességnél.

Az előadást emellett végig jellemzi a problémakerülés: Billy jó barátjának melegsége megmarad afféle viccnek, csakúgy, mint az így Csákányi Esztert igazán komoly színészi feladat nélkül hagyó nagymamai Alzheimer-kór, de a szereplők lélektani rezdülései is inkább a szövegkönyvből következnek, mintsem az érzékenyen végigvezetett és érthető motivációkból.

És még beüt a szokásos színházi probléma is, a gyerekszereplő szerepeltetése, amivel nemcsak az a baj, hogy nehéz egyszerre világszínvonalúan táncoló, éneklő és színészkedő gyereket találni, de az is, hogy nyilván szívtelenség leírni, ha ez a helyzet. Talán valóban a casting sara inkább, hogy a bemutató szereposztásban (minden szerepet több színész játszik, így szinte nincs két este, amikor ugyanazok állnak a deszkákra) Billyt játszó John Bailey McAllister amilyen profin táncol, olyan komoly problémák vannak az énekhangjával és pláne a színészi jelenlétével.

Viszont premieren a tánctanárt játszó Auksz Éva és Stohl András Billy apukájaként, amennyire lehet, mentik a helyzetet. Auksz nemcsak azért kiváló, mert igazi tűzzel, minden testrészében és pillantásában összpontosuló átéléssel tudja eljátszani, hogy keménysége, nyersessége mögött szeretetreméltó ember lakik, de azért is, mert énekhangja is kiemelkedő: zártabban ejtett magánhangzói egyedivé, technikai tudásának pontossága lenyűgözővé, az itthon megszokottnál kevésbé cifrázott, kevesebb hajlítást használó énekmódja pedig nehezen felejthetővé teszik. Stohl Andrásban szintén egyesül az énektehetség és a maximálisan hiteles játék: a színész megtalálja azt a sávot, amelyben egyszerre van jelen a már-már bunkó egyszerűség és a giccstől távol álló érző szív.

Így a Billy Elliot egy látványos, nagyszabású előadás az Operában, ami ráadásul képes elgondolkodtatni és egy kicsit megrázni is – ez pedig még akkor is elismerésre méltó, ha a dicséret nagyobb része a hozott anyagot, és nem az önrészt illeti.

Ne maradjon le semmiről!