Hortenzia, Gergő
3 °C
7 °C

A milicista, aki talán meg se halt

2016.09.05. 22:57
Sokáig úgy tudtuk, nyolcvan éve, 1936. szeptember 5-én készült A milicista halála című fénykép, amely megalapozta Robert Capa, született Friedmann Endre haditudósítói karrierjét. Az ikonikus fotót azonban beárnyékolja, hogy gyaníthatóan nem akkor, nem ott, és nem olyan körülmények között készült, mint ahogy azt korábban állították róla. Kisebb művész lenne ettől Capa?

Lojalista milicista a halál pillanatában, Cerro Muriano, 1936. szeptember 5. Ez a teljes címe minden idők egyik leghíresebb háborús fotójának, mely a magyar származású fényképész és haditudósító, Robert Capa nevéhez fűződik. A kép először a francia Vu magazinban jelent meg még ugyanabban a hónapban, majd a következő évben a Life magazin már a spanyol polgárháború szimbólumává avatta. Ma pedig már mindenki ismeri.

A fotón egy civil ruhás, de tölténytáskával felszerelt férfi látható, a magyarázat szerint a halála pillanatában, amint épp összeesik és elhajítja a fegyverét. A spanyol polgárháború utána még csaknem három évig dühöngött, mindkét oldalon százezrek estek el, de ő lett az egyik leghíresebb halottja. Pedig egyre valószínűbb, hogy a kép nem is a milicista halálát ábrázolja.

A közönség képzeletében születő kép

A 22 éves, budapesti zsidó családból származó Friedmann Endre 1936-ban vette fel a Robert Capa művésznevet: két évvel azelőtt költözött Párizsba a vele egyre ellenségesebb Magyarországról, ahol több lapnak is dolgozott fotósként, de a polgárháború hírére 1936 augusztusában Spanyolországba utazott kollegájával és barátnőjével, Gerda Taróval együtt.

A spanyol polgárháború az első európai háború volt azóta, hogy a harmincas évek elején piacra dobták a könnyű, hordozható Leica II fényképezőgépet, amely lehetővé tette, hogy a fényképészek minden korábbinál közelebb kerülhessenek a tényleges harcokhoz. Ezért nemcsak Capa és Taro, hanem számos reménybeli haditudósító érkezett a háború feldúlta Spanyolországba, főként a baloldali kormányhoz hű köztársasági erőkkel szimpatizálva.

Hamar kiderült azonban - írja a Hotel Florida c. könyvében Amanda Vaill, hogy hiába a technológia, ettől még közel sem olyan könnyű valódi csatajeleneteket fotózni: a fényképészeket egyszerűen nem engedték a tényleges harcok közelébe, ezért jobbára csak a háborús hátországot fotózhatták. 1936 szeptemberében aztán Andalúziában a köztársasági csapatok tábornoka, José Miaja engedélyezte néhány tudósítónak, hogy közelről is láthassák, amint rajtaütnek a nacionalistákon a Córdobához közeli Cerro Muriano mellett. A csata aztán mégsem úgy alakult, ahogy remélték: a lázadók megfutamították a köztársaságiakat, és állítólag ekkor készült Capa híres fotója is.

Capa és Taro pár nappal később adták le az addig készült negatívjaikat, amiket repülőgép szállított Párizsba, őt pedig mentek tovább Toledóba. Maga a kép több másik, hasonló tárgyú fotóval együtt, egy homályos és lírai szöveg kíséretében jelent meg a Vu magazinban, és mivel Capa semmilyen magyarázatot nem fűzött hozzá, később kapta a Lojalista milicista a halál pillanatában, Cerro Muriano, 1936. szeptember 5. címet is. Ahogy Capa fogalmazott később: “A díjnyertes kép a szerkesztők és a közönség képzeletében született meg.”

Hogy magyarázta a képet Capa?

Először egy New York World Telegram nevű újságnak beszélt róla 1937-ben, ezt a Mai Manó Ház blogja ismerteti, több más nyilatkozattal együtt: ő és a milicista ketten ragadtak egy lövészárokban, amit egy ellenséges géppuska tartott tűz alatt. A milicista azonban türelmetlen volt, és mindenáron vissza akart jutni a bajtársaihoz, ezért kiugrott a fedezékből, a nyomában Capával, aki pont le tudta kapni, ahogy eltalálják, és még vissza is tudott ugrani a lövészárokba.

A fényképész egy 1947-ben készült, de csak 2013-ban nyilvánosságra került rádióinterjúban már máshogyan beszélt a kép elkészülésének körülményeiről: “Egy lövészárokban voltunk vagy húsz milicistával, velük szemben pedig egy géppuska. (...) Időről időre rohamra indultak a lövészárokból, és az egyik ilyen alkalommal a fejem fölé emeltem a gépet a fedezékben, és úgy kattintottam párat, nem is láttam, hogy mit fényképezek. És ennyi volt, a fejem fölé tartott fényképezőgép megörökítette, ahogy egy embert agyonlőnek. Ez volt talán a legjobb kép, amit valaha csináltam” - mondja a felvételen.

A milicista halála
A milicista halála
Fotó: Robert Capa

A kép keletkezésének valóságalapját Capa életében nem is kérdőjelezték meg: a fényképész 1954-ben meghalt az indokínai háborúban, a mai Vietnam területén, A milicista halála pedig a leghíresebb fotója lett, talán csak a normandiai partraszálláskor készített képei hasonlóan ismertek még.

Ki, mikor, hol, mit csinált a képen?

1975-ben azonban megjelent egy könyv, amely elsőként támadta meg A milicista halálát. A szerzője egy Phillip Knightley nevű ausztrál újságíró volt, aki a haditudósítók szerepének ellentmondásosságára akart rávilágítani, mondván, ők valójában meghamisítják a valóságot. A könyv egy O'Down Gallagher nevű brit újságíróra hivatkozik, aki azt állította, egy ideig Capa szobatársa volt a polgárháború idején, és a fénykép egy előre beállított, megrendezett jelenetet ábrázol.

Innentől kezdve a kép folyamatosan viták tárgya, de 1996-ban úgy tűnt, döntő bizonyítékhoz jutottak azok, akik a fotó valódisága mellett szálltak síkra: egy Mario Brotóns nevű egykori milicista azzal keresett meg egy spanyol történészt, hogy bizonyítani tudja, egy Federico Borrell Garcia nevű férfi szerepel a képen. Borrell Garcia volt az egyetlen ugyanis, aki aznap elesett Cerro Murianónál, és a férfit a testvére is azonosította Capa fotója alapján.

A fotó hitelessége mellett leginkább Capa életrajzírója, Richard Whelan érvelt, aki 2002-ben jelentette meg az írását, melyben egyrészt megkérdőjelezte Gallagher szavahihetőségét (ő egy későbbi interjúban már azt mondta, a beállított felvételeken francóista nacionalisták láthatók), aki Whelan szerint nem is találkozhatott Capával a polgárháború alatt a fronton.

Whelan bűnügyi szakértőket is bevont, aki a kérésére megerősítették, hogy a testtartása alapján a milicista tényleg halottnak tűnik a képen, nem pedig csak eljátssza a halálát, ahogy azt Gallagher és Knightley állították. Capa életrajzírója ezek alapján a saját teóriáját is kifejtette: eszerint néhány milicista a harcok szünetében pózolt egy kicsit a kamera kedvéért.

A többi felvételen is látható, hogy rohamot és tüzelést imitálnak, majd a további képeken már összeesnek, miután egy rejtett ellenséges géppuska váratlanul tüzet nyitott a pózoló milicistákra. Így Whelan szerint Capa valóban megrendezte ugyan a képet, de a közbeszóló géppuska mégis valóssá tette azt.

A kételkedők ellentámadása

Whelan bizonyítékai azonban nem győzték meg a kétkedőket, sőt. Egy 2007-es spanyol dokumentumfilm is bűnügyi szakértőkre hivatkozva állítja, hogy a képen nem Borrell látható, továbbá a képről azt állapítják meg, hogy a fények alapján reggel 9-kor készült, nem pedig délután 5-kor, amint azt Whelan és Brotóns állítják. Reggel 9-kor viszont a mondott helyen nem zajlott semmiféle csata.

2009-ben aztán egy katalán napilap, az El Periódico de Catalunya egy baszk egyetemi professzor, José Manuel Susperregui kutatásaira hivatkozva, fotós bizonyítékokkal alátámasztva megállapította, hogy a kép nem Cerro Murianónál készült, hanem jó 50 kilométerrel odébb, Espejo mellett, amely azonban a mondott időben elég távol volt a fronttól ahhoz, hogy bármilyen harci cselekmény is történhetett volna ott, beleértve a magányos mesterlövészeket is.

Ugyancsak Susperregui szerint a képet valószínűleg nem is Leicával, henam Gerda Taro Rolleiflex gépével készítették, bár az tény, hogy Capa és Taro gyakran cserélgették a gépeiket egymás között. A Rolleiflex viszont egy jóval nehezebb gép volt, és Sebastiaan Faber 2010-es cikkében bizonyítottnak is látja, hogy a képet vagy két kézzel, vagy akár állványról is készíthették, ami ellentmond a lövészárokból kidugott Leica elméletének.

Ugyanerre a következtetésre jutott egy japán dokumentumfilmes, Kotaro Szavaki 2013-ban a bizonyítékok számítógépes vizsgálatával: a lehetséges helyszínt is meglátogató Szavaki szerint a képet Taro készítette, a milicista pedig nem azért esik el, mert lelőtték, hanem azért, mert megbotlott. Tarót azonban szintén nem lehet megkérdezni, hiszen még 1937-ben meghalt.

És akkor még az évtizedekkel a háború után, Mexikóból előkerült képekről nem is beszéltünk: ezeken látszik a többi fotókon látható másik katona is, aki nyilvánvalóan nem azonos a híres milicistával, viszont pontosan ugyanazon a helyen fekszik "holtan", ahol a nevezetes kép főszereplője is. Ez pedig ugyancsak a megrendezett teóriát erősíti.

Sajtófotó vagy művészeti alkotás?

A nemzetközi fotográfiai központ, az ICP - amelynek nagy szerepe volt Capa befuttatásában - azonban továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy a kép valódi. Pedig nem is biztos, hogy erről vitatkozni kellene.

A haditudósítók és a fényképészek munkája a mai napig rendkívül ellentmondásos, és gyakran a háborús propaganda szolgálatában végzik a feladatukat. Legutóbb épp a múlt héten menesztette egy hivatásos fényképészét az ukrán hadügyminisztérium, miután kiderült, hogy egy nagy nyilvánosságot kapott fotója valószínűleg megrendezett.

A Capa által kommentár nélkül elküldött fotó is több szűrőn és állomáson áthaladva nyerte el a széles körben ismert jelentését. Kellett hozzá a Vu homályos kísérőszövege, és az is, hogy a Life magazin 1937-ben ezzel a képpel illusztrálja a spanyol polgárháborúról szóló összeállítását, és elsőként írja a kép alá, hogy ez egy katonát ábrázol, pont a végzetes fejlövése pillanatában. És kellett hozzá az is, hogy Capa később nem jelentkezett, hogy elmondja, talán mégsem pont így történt, hanem több verziót is állított a fotóról, majd a titkot magával vitte a sírba.

Sokan arra az álláspontra helyezkednek azonban, hogy az ikonikus kép jelentősége szempontjából teljesen mindegy, milyen körülmények között készült. Ahogy Mórocz Csaba írta az Artmagazinban: “Capa képe egyfajta fotografikus vetítővászon, amelyre a nézők személyes projekcióikat, szorongásukat, emlékeiket, félelmeiket, vágyaikat, vélt vagy valós tapasztalataikat vetíthetik. Egy olyan némafilm egyetlen kockája, amelyet mi mindnyájan, projekciós képességeink által, újra és újra megtöltünk személyes narrációval, egy kicsit részt vállalva az alkotásban.”

Hasonló következtetésre jut a már idézett Sebastiaan Faber is: “Mi van, ha a milicista halála tényleg megrendezett? Vajon a tudat, hogy az ember, akit a kép ábrázol, nem is abban a pillanatban halt meg, megváltoztatja, hogyan gondolkodunk Spanyolországról, a polgárháborúról, vagy a 20. századi történelemről? A válasz az, hogy nem. Capa nem egy történelmi eseményt rögzített Espejóban. A kép nem attól lett ennyire erős, hogy egy történelemformáló, megismételhetetlen eseményt ábrázolna, mint a holdraszállás vagy egy elnökgyilkosság. Látjuk egy ismeretlen férfi halálát egy ismeretlen helyen Spanyolországban, és tudjuk, ahogy Capa első olvasói is tudták, hogy akkoriban több száz spanyol férfi és nő halt meg hasonló módon minden nap.”