Pandora, Gabriella
6 °C
15 °C

Ilyen szerelem a világon nincsen

Kritika a Centrál Színház My Fair Lady című musicaljéről

2016.10.15. 07:21 Módosítva: 2016-10-15 15:13:15
Alföldi Róbert és Tompos Kátya egy kedves-bájos My Fair Lady-ben játszanak. Pedig nem feltétlenül kellene ennek a musicalnek olyan könnyed kis darabnak lennie.

Hülyeség megkülönböztetni a szórakoztató színházat a művészszínháztól: nem attól lesz valami elgondolkodtató vagy súlyos, hogy irtózik a poénoktól, és nem attól lesz szórakoztató, hogy nem ügyel a művészi színvonalra. A különbség a kommersz, és másmilyen, mondjuk művészszínházi előadások között az, hogy az utóbbiakat az alkotók jó esetben elsősorban a gondolataik kifejezésének szándékával készítenek el, és csak utána jön a többi motiváció, mondjuk a bevételszerzésre.

A kommersz színház is akkor lesz igazán jó, ha a szórakoztatás mellett van valami súlya is egy előadásnak, van valódi tétje, akar valami elgondolkodtatót mondani a világról, vagy az emberekről. Ha volna rá igény, a My Fair Lady című örök kedvenc musicalből is készülhetne ilyen bemutató. Mert akármilyen eperhabos és cuki is a felszín, azért a mélyben mégiscsak a társadalom rétegei közötti különbségekről van szó,

szegénységről, meg a nincsteleneket emberszámba sem vevő jómódúakról, akik meggyőződéssel hiszik, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.

Erről beszél(het) a történet, amelyben az útszéli virágáruslány hihetetlenül primitív beszédét meghallva a felfuvalkodott nyelvész, Higgins professzor kihagyhatatlan lehetőséget lát arra, hogy fitogtassa saját hozzáértését. Úgyhogy kemény és finoman szólva is szigorú kiképzés révén hercegnői modort nevel a lányba, aztán, amikor a kísérlet sikerül, félre is dobná, mint aki jól végezte a dolgát. A lány, Eliza meg persze nem igazán örül, hogy egy magafajta szerencsétlen csak addig érdekes egy magát az alacsonyabb státuszúaknál ennyivel többre tartó férfi számára, ameddig hasznot húzhat belőle. Azért ez nem feltétlenül egy bájos, kedves kis sztori, ráadásul a szegénység és a felső vagy középosztály konfliktusáról szóló szál egy cseppet sem lett kevésbé aktuális a musical első bemutatója óta eltelt ötven évben sem.

Viszont az azért tény, hogy mindennek előhúzásához a rendezőnek ásnia kell egy kicsit a szöveg belseje felé, mert anélkül mégiscsak marad az abroncsos szoknyás mosolykeringő. Viszont Puskás Tamást, a Centrál Színház bemutatójának rendezőjét, úgy tűnik, nem érdekli a mélység, csak a különféle tájszólásokban fecsegő felszín. A Centrál előadásából hiányzik mindenféle súlyosabb mondanivaló, ez a My Fair Lady megmarad különösebb tét nélküli, édes kis semmiségnek egy szerelemről, amelynek beteljesüléséig rögös út vezet, de ez csak még jólesőbbé teszi a beteljesülését.

Ugyanis Puskás megelégszik a leírt szöveg – technikai értelemben véve – minél színvonalasabb színrevitelével, és tulajdonképpen ezért nem is igen illene kritizálni, hiszen nem azzal van baj, ami a színpadon van, hanem azzal, ami lehetett volna. Így legfeljebb a szó hétköznapi és művészi értelmében vett unalmat lehet felróni a produkciónak: Bagossy Levente nagyszabású, zsúfolt, kirakaterdős utcát és kidolgozott lakásbelsőt ábrázoló tere pont olyan, amilyenek a színházban lenni szoktak az olyan valóságosnak tűnő, de azért mégis csak színházban elképzelhető utcák és lakásbelsők, és Szakács Györgyi csinos, de abszolút nem emlékezetes jelmezei is pont ilyenek. Olyan ez a látvány, mint amilyen a valamit nem túl sikeresen mímelő ember beszéde: modoros.

A jelenetek tempója, az előadás ritmusa pont jó, a társalgások épp kellemesek a már hatásos, de azért általában még nem túljátszott poénok miatt, egyszóval a megvalósítás hozzáértő, sőt kimondottan profi. Bár a kolduskirályt játszó Magyar Attila nemegyszer átesik a kuka túloldalára, és Baráthy György új fordítása is nagyjából annyiszor erőltetetten jópofáskodó vagy kínrímhalmozó, mint ahányszor találó. Az elő zenekar Dinyés Dániel vezetésével végig finoman a háttérbe húzódik – eleinte még zavarba is ejt a bombasztikusság teljes hiánya –, ami a visszafogottságot erősíti a kulisszahasogatással szemben.

Mégis, mindez így önmagában kevés; kevés, ha az ember azt akarja, hogy a színház máshogyan is hasson rá, mint egy színvonalas, jól sikerült szórakoztató tévéműsor.

Kevés annak, aki szerint baj, ha a színház véget ér a háromórás játékidő végeztével, mert utána egy percig sem marad a nézővel, nem késztet se gondolkodásra, sem az élet bármely kérdésének átgondolásra, nem vezet semmilyen felismeréshez, és egyáltalán: nem ad többet pár óra mulatságnál.

És bár a rendező hozzáértése a színészvezetés terén is egyértelmű, egy mélység nélküli előadásba a legjobbnak is nehéz mélységet játszani. Tompos Kátyának ez mégis sikerül: nemcsak énekhangjának tisztasága és sokszínűsége nyűgöz le sokadszor is, és nem is csak az olyan kézzelfogható dolgokat játssza el precízen és találóan, mint a naivan egyszerű, mégis a legmélyebb meggyőződésből kisarjadó felháborodás vagy az önérzet, amin ugyanakkor látszik, hogy olyan gyenge lábakon áll, hogy a legkisebb szél elfújná. De képes megmutatni a szavai mögött azt a kitéphetetlen fájdalmat is, amennyivel többet jelentenek neki Higgins lekicsinylő szavai egy egyszerű szerelmi csetepaténál: Tompos Kátya Elizája érzi azt a kibékíthetetlen, áthidalhatatlan ellentétet szegény és jómódú között, ami pedig az ő játékán kívül máshogyan nem jelenik meg az előadásban.

Például Alföldi Róbert Higginsében sem: jól begyakorolt és így sok meglepetést nem tartogató gesztusokból építi fel pökhendi, nemhogy önmagába szerelmes, de önmagán kívül gyakorlatilag senki mást el nem ismerő professzorát. Erős, de azért messze nem katartikus – mert az előadás egészéhez hasonlóan azért végső soron mímeltnek látszó – pillanat, amikor rádöbben, hogy kénytelen valaki mást is beengedni önmaga mellé a saját világába.

Ez a beengedés viszont minden My Fair Ladyben nagyon problémás, hiszen a szerző Alan Jay Lerner kifelejtette a darabból, ugyan miért is szeret egymásba a két főszereplő, miután a férfi teljes meggyőződéssel és minden pillanatnyi elmezavar nélkül gyakorlatilag még a nő emberi mivoltát is elvitatta, majd kifejtette, hogy nélküle a másik semmit sem ér, ami miatt a nő eléggé indokoltan otthagyta őt a francba. Lerner válasza a kérdésre valami olyasmi, hogy a szerelem már csak ilyen ellentmondásos dolog, akkor is érezzük, ha racionális okunk nincs rá, ami éppenséggel igaz, viszont egy színdarab csúcspontjának megtartásához olyan vékony, mint egy koktélesernyőcske. (A történet alapjául szolgáló drámában, George Bernard Shaw Pygmalionjában még egészen más végkifejlet szerepel: ott Eliza nem tér vissza a bunkó professzorhoz, inkább hozzámegy valakihez, aki önmagáért becsüli.)

Várhatnánk, hogy egy rendező hozzátegye a végkifejlethez a saját kommentárját, utalva arra, hogy esetleg ez a döntés mégsem teljesen áll meg a lábán, ne adj isten hozzátéve valami finom kis utalást arra, hogy a nő tárgyként vagy valami állatszerű lényként kezelését esetleg nem feltétlenül kell szó nélkül elfogadni. De Puskás a végén még egyszer kihangsúlyozza, hogy

ebben az előadásban untig elég az alkotók pluszgondolatai nélkül is az, amit a szerző leírt.

Csak egy egyszerű kis gegre futja: Eliza egy tizedmásodpercig elgondolkodik azon, hogy netán inkább hozzávágná idomárjához a papucsot, aminek apportírozására felszólították, de persze még épp időben meggondolja magát. A szerelmesek egymáséi lesznek, aztán a mese véget ér, mintha talán soha nem is létezett volna.

Ne maradjon le semmiről!