Nyom nélkül tűnt el az első magyar sztárbalerina

Az első magyar prímabalerina, Aranyváry Emília életéről rettenetesen keveset tudunk, az 1830-as években születhetett, vagy kicsivel korábban. Még arra vonatkozóan sem maradt fenn adat, hogy hol. Valószínűleg egyébként nem ennyire szép névvel jött világra, az Aranyváry feltételezhetően felvett művésznév volt csupán.

A cselekményes balett még Aranyváry Emília születése előtt, Franciaországból, német-osztrák közvetítéssel jutott el Magyarországra, miután Mária Terézia kitiltotta a kőszínházzal nem rendelkező együtteseket Ausztriából, így azok keletebbre kényszerültek. Minden bizonnyal így került Erdélybe az a Reinwart Kár­oly is, aki az első magyar balettelőadás koreográfusa és zeneszerzője is volt. A háromfelvonásos balett címe A chinai ün­nep­lés, vagy Ugyan az egy nap két menyegző volt, és Kolozsváron mutatták be 1804-ben.

Az első magyar balettiskola harminc évvel később nyílt meg a Váci utcában, a mai Pesti Színház (ez a Vígszínház kamaraszínháza) helyén. Erre azért került sor, mert az ébredő nemzeti öntudat nem engedhette, hogy a magyar színházakban idegen népek művészei táncoljanak. Furcsamód a magyar tánciskola ügyében egy francia származású balettmester, Alfred Beauval tett fontos lépéseket. A Helytartótanácshoz írt levelében úgy fogalmazott:

A mi művészetünk a legélénkebben hat a közönségre, és leghangosabban szól az érzelmekhez. Immáron elengedhetetlenné vált egy olyan iskola szervezése, mely a magyar honi ifjakat erre a művészetre tanítandja.

Az iskola végül megvalósult, ám a csekély érdeklődés miatt csupán egy-két évig működhetett, vagyis Aranyváry Emília már nem lehetett a növendéke. A lány a pesti Német Színház francia balettmesterétől, Francois Crombétól tanult táncolni, első fellépése pedig a Nemzeti Színházban épp az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idejére esett. Az olasz Federico Campilli A festő álomképe című darabjának egyik karakterszerepében tűnt fel először.

Mikor menni kell

A külföldi balettmester külföldi táncosok szerepeltetésével próbálta meg elérni a bécsi balett színvonalát, ami egyben a magyar tehetségek háttérbe szorításával is együtt járt. Aranyváry valószínűleg felismerte a korlátozott karrierlehetőségeket, ezért a szakmai előrelépés reményében elhagyta Magyarországot, és Franciaországba utazott. Három évet töltött a pezsgő Párizsban, ahol 1851 és 1854 között igazi prímabalerinává fejlődött. A magyar táncos a párizsi Opera- és Táncakadémia növendékeként Artur Saint-Léon tanítványa lett, aki akkorra már jó nevet szerzett balett-táncosként bejárta fél Európát.

“Aranyváry Emília minden bizonnyal nemcsak nagyon szép, hanem nagyon tehetséges is lehetett, hiszen szinte azonnal szerződtették a Théatre Lyrique táncosnőjének, Saint-Léon pedig felvéve őt művészképző osztályába elvállalta továbbképzését” – írja Híres magyar asszonyok kalandjai című könyvében Pivárcsi István. A magyar lány franciaországi tartózkodása ráadásul egybeesett az első nemzetközileg elismert balett-táncos, a dán Lucile Grahn párizsi szerződésével, aki a La Peri című balettet is színpadra állította. Aranyváry 1851-ben ennek szereplőjeként léphetett először a párizsi Opera színpadára. Nem sokkal később már Londonban és Bécsben is szerepelt.

Párizs sem tarthat örökké

Saint-Léon aztán 1854-ben elhagyta a várost, hogy Lisszabonban folytassa karrierjét, ahol a portugál balettképzés megszervezése lett a feladata. A mestere távozása után azonban Aranyváry nem nagyon találta a helyét Párizsban, ezért otthagyta a várost, és hazatért Magyarországra.

Visszatérésekor Campilli – aki néhány évvel korábban lényegében ellehetetlenítette őt – már a külföldi táncosnak járó tisztelettel fogadta a balerinát, és főszerepek sorát bízta rá a Nemzeti Színházban. Az olasz mester nemcsak koreográfusa lett Aranyvárynak, hanem gyakori színpadi partnere is egyben. Főszerepet táncolt például a Giselle, az Esmeralda, a Négy évszak, a Szicíliai vecsernye és a Furfangos szobalány című darabokban, sőt, még a hazatérése évében színpadra állította Doppler Ferenc osztrák-magyar fuvolavirtuóz és zeneszerző Toborzók című művét, amiért őt jegyezzük az első magyar női koreográfusként is.

Játékában a haldoklási jelenetet kell kiemelnünk. Itt lankadó ereje, a halódás tusája arcán és tagjaiban jellemzőleg volt kifejezve

– írta róla például a Gisele kapcsán 1856 augusztusában a Hölgyfutár folyóirat, amelynek Jókai Mór is szerzője volt.

Campilli időközben háttérbe szorítva a nemzetközi sikereket egyre több népies, csárdást vagy verbunkost tartalmazó darabot vitt színpadra, amelyek színvonala egyre inkább csökkent. A szakmailag is kielégítő szerepek hiánya és a művészi hanyatlás miatt Aranyváry 1859-ben végleg elhagyta a Nemzeti Színházat, ezután pedig vidéki nagyvárosokban, például Szegeden, Aradon, Kolozsváron játszott. 1860-tól Havi Mihály (ő Szerdahelyi Kálmánnal színházi lapot is szerkesztett) színtársulatával olyan városok színpadain szerepelt, mint Bukarest, Fiume, Milánó, Torino, Bologna, később pedig külföldi társulatokhoz szerződött.

Utoljára 1870 körül, Pármából adott életjelet magáról, további tartózkodási helyei ismeretlenek. Mindössze egyetlen kép maradt fenn róla, még a halála helyét vagy időpontját sem ismerjük. Felmerült, hogy a magyar forradalom és szabadságharc emigrációba kényszerült vezetőivel tartott kapcsolatai miatt kellett elhagynia Magyarországot, azonban erre vonatkozólag sincs semmi bizonyíték. Annyi viszont biztos, hogy az országból való távozásához kötik a magyar balett első fénykorának végét.