Péter
6 °C
14 °C

Geszti Péter és Dés László az egész országot fogja tanítani

D  KB20161028024
2017.01.07. 11:56

Van legalább három olyan dolog a Pál utcai fiúkban, ami miatt furcsa, hogy Magyarország ma olyan, amilyen. Pontosabban az a furcsa, hogy bár száztíz éve ez mindenki kedvenc gyerekregénye, évtizedek óta kötelező olvasmány minden iskolában, készült belőle klasszikus film is – valódi hatása mégsem volt.

Egyrészt ott van Áts Feri, meg az ő vörösingesei: hiába ők a negatív figurák, még számukra is egyértelmű, hogy az ellenfelükben is elismerjék és becsüljék a jó tulajdonságokat, a hősiességet, a bátorságot, mert tudják, hogy vannak olyan értékek, amelyek fontosabbak a másik legyőzésénél. Másrészt ott van az áruló Geréb, aki a saját kárán tanulja meg, hogy a köpönyegforgatásból és az az által szerzett előnyökből tisztességes ember inkább nem kér. Harmadrészt pedig ott van a Gittegylet, a totálisan és feleslegesen túlbonyolított, pusztító és mindent tönkretevő bürokrácia állatorvosi lova.

Na, ebből a háromból az első kettőnek nyoma sincs a magyar közéletben, talán soha nem is láttunk olyan magyar politikust, aki akár csak egy kicsit is hasonlóan gondolkodott volna.

A harmadik, a Gittegylet viszont akár az ország neve is lehetne: olyan lelkesen ápolgatjuk a saját gittegyleteinket, hogy bármilyen szoptatós dajka kikerekedett szemmel irigyelné el az elhivatottságunkat. Vagyis az, hogy elvileg mindenki szereti Molnár Ferenc alapművét, egyáltalán nem jelenti azt, hogy bárki is tanult volna bármit belőle az életről, a világmindenségről meg mindenről.

Úgyhogy, ha egy percig is bízni tudunk abban, hogy a színháznak legalább egy kicsivel nagyobb hatása van a nézők lelkivilágának épülésére, mint a könyveknek (de hát miért lenne?), nem nehéz meglátni a kellemeset a hasznosban: abban, hogy a Vígszínház pont a Pál utcai fiúkat nézte ki a 29 éve ugyanakkora sikerrel futó A padlás és a 21 éves A dzsungel könyve című musicalek utódjául. A dzsungel könyve dalszövegeit és zenéjét jegyző Geszti Péter és Dés László, meg Grecsó Krisztián író ugyanis ezúttal Molnár Ferenc egykori „anyaszínházában”, a Vígben készítettek zenés játékot a regényből.

Csak fiúknak!

A Pál utcai fiúk minden elévülhetetlen érdeme mellett sokat tett azért is, hogy minden magyarban rögzüljön a férfiközpontú, patriarchális világkép. A regény univerzumában – hiszen az egy fiúosztályban játszódik – csakis a fiúk vannak aktív, cselekvő helyzetben, csak fiúkkal lehet azonosulni minden olvasónak, a lányoknak marad a passzív szerep, itt ők legfeljebb a komoly döntéseket meghozó, élet-halál harcokat vívó fiúknak varrhatnak zászlót vagy sipkát. Ebben a világban a lányok egyértelműen a másodikak a fiúk mögött, és ezt a világot minden magyar kisfiú és kislány megismeri már jó hamar. Ettől persze a regény nem lesz jobb vagy rosszabb, de egy új, mai előadást készítő színházban akár az is felmerülhetne, hogy egy évszázad elteltével beengedje a lányokat is az első sorba. Végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Megbicsaklana bárhol a történet, ha a grund vagy a Füvészkert bejáratán nem lenne ott a virtuális „Csak fiúknak!”-tábla? Van bármi olyan pontja a sztorinak, amit egy vagány kislány ne tudna megtenni?

Száztíz évvel a Pál utcai fiúk megírása után egy színház választhatná azt, hogy a mai gyerekek életét próbálja a színre vinni, és úgy szólítani meg a közönséget, hogy az a saját mindennapi problémáit ismerje meg a színpadon. Egyik regény sem szent: azt az intézményt, ami megmásíthatatlan ereklyeként kezeli a szövegeket, múzeumnak hívják, nem színháznak. Viszont a Vígszínház előadása és az abból készült cédé már most hihetetlenül zajos sikeréből egyértelmű: Molnár annyira beletalált a kamasz fiúk lelkivilágába, hogy nincs olyan korhoz kötött külsőség, ami eltakarná a lényeget a sok generációval későbbi nézők elől. Nem változhatnak meg annyira a gyerekek és az ő játékaik, hogy a mélyükön ne ugyanaz lenne, mint ebben a regényben. Már csak azért sem, mert a felnőttek játékainak is ugyanez a lényege: hogy védjük meg a saját szabadságunkat, ha valaki el akarja venni tőlünk. Mondtam már, hogy kicsit mintha keveset tanulnánk a kötelező olvasmányainkból?

Marton László is bízott abban, hogy a Grecsó szóhasználatában a ma és az akkor között maradó, sem az archaizmusok, sem a neologizmusok kilógó lólábától nem botladozó szöveg kiáll majd magáért. Rendezőként leginkább az események gördülékeny lezajlásáért felel nagy sikerrel: össze-vissza hajtogatható, iskolapadként és grundbeli farakásként is praktikus díszletekkel, Radnóti Zsuzsa dramaturg értő és pontos cselekménysűrítésével, a visszafogottan tálalt poénok és az akciók váltogatásával teremti meg az ideális ritmust izgalomhoz és elérzékenyüléshez is.

Vagyis az előadás két kulcsához. Mert Dés László zenéje ezúttal egy fokkal egysíkú, csak két, indulószerűen fülbemászó dal hagy igazán maradandó nyomot, részben a hangban kevéssé képzettnek tűnő szereplőgárda miatt is. A szólók közül Vecsei Miklós és Wunderlich József kettőse megállja a helyét, de a dalok inkább kórusban jók, inkább a ritmus, mintsem a dallam miatt. Így igazából pont az izgalomban meg az elérzékenyülésben van az előadás titka, meg abban, ami ezekért a leginkább felel: Vecsei Miklós játékában.

Vecsei az, aki Nemecsekként igazán kitűnik a fiatal, pályakezdő és egyetemista színészek egyébként a szó legjobb értelmében olajozott összjátékából. Nemcsak három számmal nagyobb, szedett-vedetten lógó ruhái miatt hihető el az amúgy cseppet sem nemecseki férfiról, hogy nyüzüge, önbizalomhiányos, félénk kiskölyök, de a színész testtartásával, tekintetével, rogyasztott vállaival, lefojtott hangjával minden jelmeznél jobban elhiteti magáról a kisbetűsségtől frusztrált, csupa nagybetűs nemecsekséget.

És ez többet jelent annál, hogy nagy alakítás lesz a kisemberségből:

ahol kell, a Vígszínház Pál utcai fiúkja tényleg megindító tud lenni, mert Vecseinek – meg a vele a nagyszínpad távolából is igaznak tűnő barátot, Bokát alakító Wunderlich Józsefnek – elhisszük, hogy életek múlnak ezen a játékon.

Ha ezt nem hinnénk el, az előadás nem tudna több lenni egy erős történet tisztességes végigvitelénél, amelyet nem ront el Geszti Péter még épp a tűréshatáron innen maradó mennyiségű kínríme és szótaghalmozása sem, akárhogy is igyekszik a neves zenész. Vagy egy csak egy-két kiemelkedő részt felmutató, jól megírt, jó dramaturgiájú musicalnél, amelyben szokatlan módon az együtténeklések is érthetőek. Vecsei Miklós Nemecsekjével viszont az is érthetővé válik, hogy ezeknek a gyerekeknek a játéka a tisztességesség meg a szabadság megőrzéséről szól, és ezek tényleg életbe vágóan fontos dolgok. Hogy ezen a grundon nem csak néhány farakás sorsa dőlhet el, hanem emberéleteké, meg ha kicsit többen lennénk ilyenek, akár egy nemzeté is.

Ne maradjon le semmiről!