Emil, Csanád
11 °C
26 °C

Hogyan lesz hős egy brutális gyilkosból?

Kritika a K2 társulat Sömmi. című előadásáról

2017.02.28. 18:22
Az egyik legígéretesebb társulat gyönyörű előadása vérről és kegyetlen gyilkolásról szól. És egy magyar hősről, akinél talán senki se volt könyörtelenebb.

Hátul a lemenő nap sötét vöröse még inkább arany, és nem vér, de később azzá lesz, ez nyilvánvaló már abból is, hogy a hős itt egy kegyetlen gyilkos. Mert a kegyetlen gyilkosból, Rózsa Sándorból az idők során hős lett. De még úgy megy le a nap, hogy csak a puszta nagy romantikájára világít a fénye, meg egy gémeskút fekete csontvázára. Így kezdődik az egyik legfiatalabb és eddigi előadásaik alapján az egyik legígéretesebb társulat, a K2 Sömmi. című előadása a Jurányi Házban. Rózsa Sándorról, a semmi királyáról, aki csak ott élhetett, ahol rajta, bandáján és a nádszálak alá süppedő mocsáron kívül nem volt más.

Hogy hős vagy brutális gyilkos, ez érdekli leginkább a társulatot, vagyis az, hogy hogyan fér össze a kettő, hogy válik az egyik a másikká.

Hogyan lesz vadember a szerencsétlenből, akit megkínoztak, megaláztak és a pusztába kergettek?

Aki nem akart mást, csak holnap is kifeküdni a semmi közepére, és bámulni az eget, meg igazságot szolgáltatni a világban? Hogy öli meg a lelket a semmi, a számkivetettség és az, hogy az ember mindig távol marad minden fazéktól?

És mindezt egészen különleges formavilágban vizsgálják, megint máshogy, mint ahogyan a társulat eddig dolgozott: a K2 fennállásának eddigi pár évében mindig újabb és újabb dolgokat próbált ki a zenés darabtól a klasszikusokon át a posztmodernig, és most először egy mozgásszínházi rendezővel, a szintén fiatal Hegymegi Mátéval dolgoztak együtt. De nem is a mozgás az, ami igazán megfog először, hanem az erős képek. Ahogy a hátulról derengő, délibábnarancs megvilágításban fokozatosan kirajzolódik a betyárok fekete sziluettje, kiválva abból a sötét foltból, ami addig látszott belőlük. Ahogy a gémeskutat hol mérleghintának használja a fehér és a fekete ruhás, tiszta és romlott figura, hol pedig akasztófa lesz belőle, amire többnyire nem olyanokat húznak fel, akik odavalók volnának. Vagy ahogyan kaján vigyorával a színre sétál az ördög, a sűrű fekete festékkel bemázolt, félmeztelen nő, hogy a csókjaival ne is annyira csábítson, inkább erőt adjon annak, akit kiszemelt.

Viszont az ördöggel bejön az előadás legkomolyabb problémája is. Hogy hiába a kétórás játékidő, a végére sem derül ki annál jobban, hogyan is öli meg a lelket a semmi, mint hogy a betyárfejedelem a szó szoros értelmében eladta a lelkét az ördögnek. Mert tőle legalább kapott valamit cserébe, mint addig soha senkitől a világon. Ez persze nevezhető válasznak, de a színházban, ahonnan az ember mégiscsak úgy szeretne hazamenni, hogy egy kicsit többet tud a világról, mint addig, önmagában kevés. Mert hogyan lehet ezt érteni? Hogy ha valakinek – mint egy nincstelen, a rendszeren kívül működő, épp csak megtűrt független és fiatal színtársulatnak – mindenből kizárva kell élnie, az lélekölő dolog? Lehet. De ha egy előadásból mindössze egy egymondatos gondolat jön ki, az csak egy mondattal több a semminél.

Pedig az előadás alapjául szolgáló regény, Cserna-Szabó András Sömmi.-jében még árnyaltabb volt a kép. Abban Rózsa Sándor pálfordulását az indokolta, hogy hiába döntötte el, jó útra tér, és hiába ajánlotta fel szolgálatait az uralkodónak, épphogy ki nem nevették érte. Így, ha nem kaphatott tiszta lapot, bűnbocsánatot, inkább az ördöggel paktált le. (Mindez egyébként különösen izgalmas lett volna a K2 előadásában, mert tőlük ez azt is jelenthette volna, amiről Hegymegi Máté rendező korábbi interjúnkban is beszélt: hogyan szeretne tiszta lappal indulni az átpolitizált, mindenféle külső érdekek mentén megosztott szakmában egy hozzájuk hasonló, fiatal társulat.) Viszont ez a rész mindenestül kikerült az előadásból, hiába hangzik el benne a regény nagy része.

És ez sem tesz neki igazán jót, pontosabban az, ahogyan elhangzik. Egyrészt az, hogy a nyers, durva, itt-ott szándékosan primitívbe hajló, Cserna-Szabó által teremtett betyárnyelvet a színészek olyan szépen és megmunkáltan mondják el monológjaikban – mert a leíró részek mindig elhangzanak –, mintha a legszebb Kosztolányi-verset szavalnák egy állami ünnepségen. A versmondásszerű beszéd sosem hangzik jól a színpadon, a Sömmi. mondataival viszont kifejezetten szembe megy, sehogy sem illik az ilyen pátoszos hangnem ehhez a szöveghez, nem is csoda, ha a közönség pirult arcú kiskamaszként kuncog fel az olyan mondatokon, mint hogy

Megfogta erősen a rózsás végű botomat, amitől az olyan kemény lett, mint az ökör szarva,

és addig mocorgott rajtam ez a hétpróbás Mari, hogy végre beleült a botomba, felnyársaltam pici testét”. Persze, Kosztolányi-versbe tényleg nem illik az ilyesmi.

Másrészt pedig, bár ez nem is annyira a szövegmondás hibája, legalább annyiszor avászkodik a színpadra az unalom, mint a másik, kénszagú gonosz szereplő. Persze ezt lehet az előadás sajátos és legtöbbször lenyűgöző esztétikája részének is tekinteni, mert mintha koncepció lenne a lassúság: a mozdulatok, a lépések is vontatottak, mintha lassított film lenne előttünk három dimenzióban. És a puszta meg a halál nagy csöndjéhez illik is ez, csak az előadás befogadhatóságához nem annyira.

Így kettéválik az előadás, mint a történet vége felé Rózsa Sándor legfőbb ellenségének gazemberkoponyája. Bár a mozgás hol túl lassú, hol túl darabos, a színészek pedig hiába nagyszerűek máskor, most nemigen tudják megoldani a nyersességet kívánó részeket, azért az érzelmesebb részek mindig nagyon szépek. Noha legvégül talán túlzottan is rátelepszik az előadásra az egyébként remek díszlet-gémeskút, az ezen játszódó – mérleghintás, akasztásos – jelenetek hatása így is mindig libabőrözős, ahogy szépek azok a részek is, amelyekben a testek beszélnek Cserna-Szabó helyett: ölbe, hátra, kézbe, nyakba vett emberek fejeznek ki kiszolgáltatottságot, elesettséget, egymásra utaltságot vagy épp görcsös ragaszkodást, sokszor minden másnál kifejezőbben.

Amikor a színpadon utoljára alszik ki nap, már tudjuk, hogy a hős sokkal inkább gyilkos, a szín meg nem a fényé, hanem a minden sarokba befolyt véré. Ezt biztosan megtudjuk az előadásból, és azt is, hogy az ördög csókja akkor sem édes, ha csábító. A sátán szája íze nem is marad meg pusztán csak csábításnak, de az, hogy ennél többet is megtudjunk és megértsünk az előadásból, beváltatlan ígéret marad, és nincs pokolszolga sem, aki némi fizetségért változtatni tudna már ezen.

Ne maradjon le semmiről!