Dániel, Daniella
18 °C
32 °C

Megérteni végre mindent a nőkről

5E2C5987z
2017.03.04. 13:20
Erőt adhat és jéghideg vízbe is dobhat a Vígszínház Házi Színpadának előadása. Csupa olyan fontos dologról szól, amikből egy kicsit könnyebb megérteni a húszas, harmincas generáció minden nyűgét és baját.

Olyan A Pentheszileia Program című előadás a Vígszínház Házi Színpadán, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film női verziója. Persze praktikusan nincs semmi köze egymáshoz a kettőnek, de mégis mindkettő valami nagyon fontosat tud mondani a 20-as, 30-as generáció problémáiról, mindennapjairól, és arról, hogy mennyire megváltozott az élet ahhoz képest, ahogyan a szülők a maguké alapján elképzelik a gyerekeik jövőjét – vagy talán sosem volt olyan?

Nem olyan egyenes vonalú és egyértelmű a karrier, az egzisztencia kérdése, és a párkapcsolatok sem feltétlenül úgy működnek, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva,

pláne nincs szőke herceg, se fehér ló.

Házasságukból kikacsintó férjek, a terápiát a magánélettel és a közös ággyal keverő pszichológusok, meg kedves, testi-lelki jó barátok, akikből viszont sosem lesz több ennél: inkább ilyenekből áll össze a fiatal felnőttkor. De a másik oldalnak se egyszerűbb: ezért-azért fenntartott, az ideálistól messze álló házasságok, sokfelől érkező, sokféle elvárás, ami összezavarja a döntéseket is. És kész a pár, amelyben egyik fél számára sem tiszta és egyértelmű igazán soha semmi.

És mindezek miatt, nem függetlenül a szülői nyomástól, a felmenők erőszakosan sulykolt nyomorgatástól, a takaros, rendezett élet helyébe a szorongás lép, és a zilált lelkiállapottól még az sem sikerül, amire amúgy lenne esély. Mindezt együtt hívják úgy, hogy fiatalság, vagy legalábbis az író-rendező, Kincses Réka így látja. Az előadásban pedig az a jó, vagy inkább felkavaró, hogy elhisszük minden szavát.

Meg az, hogy ráadásul – szemben a VAN-nal, meg a filmek kábé kilencven százalékával – az író mindezt női szemszögből írta meg, pontosan tudva egyrészt, hogy minden univerzális történet épp ugyanolyan jól elmondható női főszereplővel is, mint férfival, másrészt ezzel még egy kicsit bonyolultabbá válik a történet, mert bejön a nők helyzetének kérdése is. Hogy rendelkezhet-e szabadon a saját testével, legyen szó szexről, a szex elutasításáról vagy abortuszról? Hogy mi az, amit a konzervatív társadalom vagy legalább a szűkebb környezet elvár a nőktől, és hogyan fogadják, hogyan büntetik, ha az nem valósul meg? És Kincses Réka mindezt egyszerűen néhány, mozaikszerű történetdarabban írta meg, ami egyáltalán nem akar általánosságokat megfogalmazni, pláne tanítani, csak egy erős nő életének eseményei éppenséggel még ilyesmiken is elgondolkodtatnak.

És végső soron azt a nagyon szimpatikus választ adja mindenre, hogy tök mindegy, nőről vagy férfiról van szó,

a legjobb az lenne az egyénnek is meg a társadalomnak is, ha mindenki azt csinálná, ami hosszú távon a leginkább boldoggá tudja tenni.

Ami semmitmondásnak is hangozhat, de valójában elég határozott és kemény állásfoglalás: szembefordul mindazzal, amit évszázadok óta sulykol a társadalom párválasztásról, gyerekvállalásról, férfi-női szerepekről. Mert megmutatja, ezeknek a modelleknek a mai kor összetettebb viszonyai már nem kedveznek, ha ugyan kedveztek valaha. Ráadásul abból is érzékletes bemutatót tart, mennyire megkeseríti az életet eleve minden kötelező érvényűként sulykolt elvárás: a főszereplő lány anyja, nagyanyja és dédanyja is, nyilván csakis a jó szándéktól vezérelve folyamatos bírálja a lányt, a néző meg hajlamos egyre inkább úgy érezni, hogy épp ezek a folyamatos bírálatok azok, amik miatt semmi nem sikerül neki olyan igazán jól.

És Kincses Réka rendezőként olyan színpadi világot teremt, amelyben minden valahogy egészen természetesnek tűnik, nem pedig színháziasnak: nincsenek realista értelemben vett helyszínek, az időkezelés is sokkal szabadabb. Olyan az előadás, mintha nem egy történetet mutatnának nekünk, hanem kinyitnának egy ajtót, ami a főszereplő fejébe vezet. Itt minden asszociációkra épül, és nem az a fontos, hogy pontosan hogyan állt össze az elmesélt történet, hanem az, hogy az egyes részleteinek milyen hatása van a főszereplő életére, érzéseire. Nem is az a lényeg, hogy hogyan jön vagy nem jön össze a lány a most kicsit komolyabbnak tűnő férfival, hogyan alakul a kapcsolata egy másikkal, hanem az, ahogyan mindezt megéli. És épp olyan a zűrzavar a rendezetlen, ágyból, asztalból, kocsmapultból álló térben, mint az ábrázolt viszonyokban, döntéshelyzetekben is. Egyszóval organikus az egész,

sodor, visz magával, mint a jó, pörgős zene.

Már csak azért is, mert a főszereplő Szilágyi Csenge játéka is iszonyúan hitelesnek érződik, mintha minden szerelmet, megcsalást, szülői bántást tényleg megélne ott a színpadon. És ennél semmi nem fontosabb ebben az előadásban: Szilágyi olyan szuggesztív, hogy már gesztusaival, hangsúlyaival, mindig kifejező testtartásával is megértet mindent, ami esetleg a szövegből nem derülne ki. És olyan erős a jelenléte, hogy ezzel önmagában is „női történetnek” mutatja A Pentheszileia Programot, mert már puszta létével is egyértelművé teszi, hogy ő nem a férfiak függeléke, hogy nem szüksége van egy férfira, hanem csak szeretné, hogy végre működjön valamelyik kapcsolata, de képes kiállni önmagáért, képes mindig megmaradni a saját története alakítójának.

Az elsőtől az utolsó percig magával ragad ez az előadás, és utána is nehéz szabadulni tőle. Kincses Réka megmutat egy olyan életet, amit nagyon könnyű a magunkénak is érezni, egy olyan sorsot, amiből nagyon könnyű egy egész generáció problémáira ismerni, és egy olyan nőt, aki nemcsak a még mindig alapvetően patriarchális színházi világból tűnik ki, de sokak számára akár még inspiráló is lehet az ereje. Miközben azért elkeserítő is, ahogyan a szülők, nagyszülők és aztán talán a gyerekek is átörökítik egymásra azokat a mintákat, amik inkább szűk keretek közé szorítanák az embert, ahelyett, hogy utat nyissanak neki egy valamivel jobb élet felé. A Pentheszileia Program rengeteg mindenről tud beszélni, és rengeteg minden miatt érdemes belemerülni, mint egy dermesztően hideg, de mégis frissítő vizű, egy kicsit azért mégis félelmetesen mély kútba.

Ne maradjon le semmiről!