Emil, Csanád
11 °C
26 °C

Negyvenezer forint miatt költöztem Londonba, tízszer ennyiért se mennék haza

20170325 Digger 33
2017.03.31. 23:40
Több ezren nézték végig az életét, pedig csak egy melós proli, legalábbis ahogy ő fogalmaz. Harminc évig volt markolókezelő, aztán elege lett, és a családjával kiköltözött Londonba egy padlásszobába. A Diggerdrájver című, mindig telt házas előadás hőse a felszínen boldognak tűnik; meglátogattuk, és benéztünk vele a padlásszoba ajtaja mögé.

„Azért az nekem valahol elégtétel, hogy melós proliként idáig jutottam. Tudod, hányan fújnak rám az értelmiségiek közül azért, mert alulképzett árokásó létemre színdarabot készítettek az életemből? Sokaknak nem veszi ezt be a gyomra, de már azt sem, hogy egyáltalán tudok írni” – mondja büszkén a negyvenhét évesen Londonba költözött markológép-kezelő, Horváth János, vagy ahogy többen ismerik, a Diggerdrájver. Aki egyszer a Határátkelő blogon megírta a saját történetét, a nagy siker miatt pedig azt javasolták neki, indítson saját blogot. Aztán eltelt pár év, és rátalált pár tízezer olvasó mellett az Örkény Színház rendezője, Bagossy László is, aki színpadra írta a blogot. A Diggerdrájver című, a csak Horváth János saját szavaiból álló előadást két éve játssza a színház telt ház előtt. Jegyet szerezni nem egyszerű rá, és most Londonba is meghívták az előadást – minderről ebben a cikkünkben írtunk részletesen.

„Harminc év gyakorlatom volt gépkezelőként, amiből huszonötöt egy cégnél húztam le, tizenhét éves koromtól fogva. És úgy éreztem, mindig csúszom lefelé, egyre kevesebb jut a kosárba.

Nem akartam megvárni, hogy már menekülni se tudjak.

Örököltem egy kis pénzt, kölcsönt is felvettem, hogy ki tudjak költözni a családommal Londonba. Három hónapig nem volt munkám, le kellett tennem a vizsgákat, úgyhogy ez a pénz el is ment. Targoncás lehettem volna minimálbérért, de az nem elég, úgy akartam keresni, hogy el tudjam tartani a családomat. És nem akartam mást csinálni, én ehhez értek, ez az életem. Szeretem, imádom a szakmámat.”

Anyátokat

Volt olyan kritikus, aki azt írta: a Diggerdrájver hiteltelen, mert nincs olyan kétkezi munkás, aki szabadidejében arról elmélkedne, mi a haza és mi az otthon, vagy hogy mit jelent a hit egy ateistának, és mindezt még meg is tudja fogalmazni. Pedig a magát vigyorogva mindig egyszerűen csak proliként meghatározó Horváth már túl volt a Jókai-összesen, mire az általános iskolában az osztálytársai kijelentették, hogy úgysem olvassák el a kötelező A kőszívű ember fiait. Az olvasás szenvedélyét apjától örökölte, aki szintén kiolvasott pár könyvtárat kőműves brigádvezetői munkája mellett.

De a tanárai sosem látták meg benne, ami esetleg mégis ott volt. „Utáltam, rühelltem a vidéki általános iskolát, ahol csak az számított, ki a tanácselnök vagy az orvos gyereke” – emlékszik vissza a hetvenes évek Bicskéjére. „Utána elmentem a szakmunkásképzőbe, és ott szárnyaltam, a tanulmányi eredményem az egekben volt, mert ott olyan tanárok közé kerültem. És velem, aki világ életemben erdésznek vagy vadásznak készültem, a traktoros iskola megszerettette a gépeket. Gépkezelőt az apám csinált belőlem, amikor elvitt a vállalathoz, és a mai napig hálás vagyok neki.”

Horváth egyre sikeresebb lett a szakmájában, három évtized után már a legnagyobb nehézgépgyártók  hívták meg külföldre, hogy tesztelje a gépeiket, az építkezéseken meg mindenki örült, ha őt rendelték ki a markolóval, mert tudták, hogy akkor nekik nem lesz dolguk mellette, vagy ahogy ő fogalmaz: „Azt sem tudták már, hol tartják a lapátjukat”.

Már jó ideje az egyik nagy, állami közműszolgáltatónál dolgozott olyan fizetéssel, amiből szűkösen jöttek ki lyukas szívvel született kisfiával és gyesen lévő feleségével. Egyszer megkérték, felvételiztessen két újoncot. „Nagy hó volt, ott volt a bejárat előtt két hókupac, mondtam nekik, na, azt rakják át jobbról balra. Látszott rajtuk, életükben gépet nem láttak még. Aztán két hét múlva jön velem szembe az egyikük. Kérdezem, hát te? Felvettek ide gépkezelőnek, mondta. Az első dolga az volt, hogy nekivezesse egy felüljárónak az egyik gépet, összetört rajta minden. Ha őt küldték ki egy helyszínre, inkább leigazolták a napját, és ástak kézzel, csak hogy ne rontson el semmit. Aztán megtudtam, hogy negyvenezerrel keres többet nálam. Azt mondták, azért, mert neki annyit fizettek, amennyiért már odajött, nekem meg annyit, amennyiért még ottmaradok. Ez volt az utolsó csepp.”

„Anyátokat, gondoltam, azért valamennyi szakmai önbecsülésem nekem is van. Hazamentem, mondtam a feleségemnek, menjünk ki külföldre, mert ez már nagyon savanyú. Jó, rendben van, mondta, és meg volt beszélve. Attól kezdve kőkeményen törtünk afelé, hogy ki tudjunk jönni. A feleségem annyihoz ragaszkodott, hogy azelőtt menjünk, mielőtt a fiunk elkezdi az iskolát, hogy már kint járjon elsőbe.”

Angolul álmodik

A család most London zsidónegyedében, Golders Greenben lakik, fél órányi metróútra a belvárostól, zöldövezetben. A lakás egy tipikus, de sok részre szétválasztott, eleve sem túl nagy angolszász ház emeletén van. A hálószoba mellett egy konyhával egybenyitott nappali és egy fürdőszoba fogadja a vendéget, meg a szinte a teljes falfelületet elfoglaló képek a szögeken. Az első felfüggesztett kép Diana hercegnőt ábrázolta, és mindenütt sok a család kedvenc charity shopjaiban (a bevételeit jótékony célra fordító, használttermék-boltban) vásárolt csetresz, fafaragás, festmény, fotó. Horváth egyik kedvence egy rajz Gusról, egy pocakos kisemberről, aki a tanács udvarán volt utcaseprő. „Telitalálat”, mutatja a ceruzarajzot.

„Hat éve egy padlásszobába költöztünk ki. Az első három hónapban folyton költözködtünk, aztán jött egy stúdiólakás, egy nagy szoba, amiből csak a fürdő volt leválasztva. De otthon is egy szobában laktunk a fiunkkal; ha lenne saját szobája, akkor se akarna külön aludni, csak egy szoba kell neki, ahol játszhat. És bár tünetmentes volt, az orvosok azt mondták, nem lenne baj, ha a közelben lennénk, csak öt évesen műtötték meg. Most decemberben volt tizenkettő, kis húsom” – érzékenyül el Ildikó, Benedek anyukája. A férje hozzáteszi: „Két bőrönddel jöttünk ki, aztán ide már úgy költöztünk, hogy ötször kellett fordulni a lehajtott ülésű Nissannal. Ha innen elmennénk, ahhoz már teherautó kéne.” „De hát kell, hogy otthonos legyen, nem?” – felel Ildikó.

Ha a kis lakások és a sok költözés miatt nem is keseredtek el soha, az első hónapok azért nem teltek könnyen. Ildikó évekig nem talált munkát, mivel kilenckor iskolába kellett vinnie Benedeket, háromkor pedig kötelező volt érte mennie – az alsósokat nem engedik haza egyedül –, így csak éjszakai műszakot tudott vállalni egy pékségben. Horváthnak pedig először jöttek a vizsgák. „A magyar gépkezelői vizsgapapírt itt el is dobhatod”, mondja, de e mellett ott volt a munkavédelmi vizsga is, 380 kérdés és válasz bemagolásával három éjjel és három nap alatt, finoman szólva is alapfokú angoltudással. „TH3 szinten vagyok angolból: tökhülye három” – nevet, és hozzáteszi, nem tud mit csinálni, egy szintig eljutott, de tovább nem megy.

„A nyelvtudás hiányát munkával kell kompenzálni, mert ki kell harcolnom, hogy annak ellenére is engem akarjanak választani. 

Én mindent megcsinálok, amire az angol azt mondja, not my fucking business. 

És az angol úgy fél a víz- és gázcsövektől, mint a tűztől, én meg amellől is kiveszek bármit a géppel anélkül, hogy hozzájuk érnék. Ahol tudok, segítek, ez eddig mindig bejött. Különben is, a munkaterületen túl sok kommunikáció úgysincs, pár kézmozdulatból értjük, mi van.” Horváth eleinte a munkaközvetítőktől is azt kérte: tegyék le a telefont, és folytassák SMS-ben a megbeszélést. „Amúgy se nagyon értem az angolt, telefonon meg aztán pláne, gondolhatod. De tisztázzuk: az ügynökségnek emberre van szüksége – ha én kapok 15 fontot óránként, ő kaszál rajtam vagy 24-et –, nekem meg munkára. Valahol középen találkozunk, az ügynök sem ellensége a pénzének.” A jelenlegi építkezésen egyébként litvánok, albánok és románok dolgoznak, csak a menedzsment angol, de azért előfordulnak angolok és írek is a gépek kezelőfülkéjében.

Volt, amikor nagyon a padlón volt az önbecsülésem,

mert az ügynökségem csak olyanok helyére közvetített ki, akik elmentek egy-két napra szabadságra. Beültem a gépbe, de éreztem, hogy annak már van gazdája, mert benne voltak másnak a cuccai. Nagyon elkeseredtem, a feleségem volt, aki tartotta bennem a lelket. Azt mondta: te nagyon jó szakember vagy, hidd el, be fog jönni, csak csináld.” Onnantól kezdve aztán már tényleg egyenes útja volt, hogy az első hosszabb távú munkát megkapta az ügynökségtől (az angol építőiparban a munkásokat ügynökségek alkalmazzák, tehát a szaki nem egy adott építőcéghez szerződik, hanem egy munkaközvetítőhöz, amely minden új építkezésről értesítést küld). „Négykor keltem, nyolcra értem haza, de fél évig tartott, és megalapozta a szakmai elismertségemet. Onnantól mindig kaptam munkát, a mostani céggel több mint egy éve dolgozom már.”

Mostanra Benedek is belerázódott a kinti életbe, sőt, igazából ez szinte azonnal sikerült. „A gyereknyelvtanfolyam miatt annyit tudott angolul, hogy yes, no, stand up, mi pedig az iskola első napján rögtön bedobtuk a mély vízbe. Hát én ott sírtam kint, fogtam a telefonomat, és vártam, hogy mikor hívnak az iskolából, hogy zokog a gyerek vagy valami baj van. Egész nap tiszta ideg voltam, hogy mi lesz a drágámmal egyedül – bár azt hozzá kell tenni, az iskola tele van magyarokkal, az osztályban is van egy lány és a tornatanár is magyar –, de nem hívtak. Amikor érte mentem, ott küszködtem a sírással, hogy na mi van, apukám, mesélj. Sose felejtem el, neki meg fülig ért a szája: anya, nem értettem semmit, de nagyon jó volt!” – meséli Ildikó. Benedek ennek ellenére egy jó ideig nem volt hajlandó az iskolán kívül angolul beszélni, aztán egyszer, amikor épp Magyarország felé tartott a család, elkezdett a vámossal beszélgetni – azóta megtört a jég. „Már angolul tévézik, és azt mondja, angolul is álmodik.”

Éljek végre

„Ha hazamegyek, akkor az a haza, de amikor elindulok vissza, akkor is azt mondom, hazajövök. Ez egy ilyen dolog. Az előadás is arról szól, miért kellett annak megtörténnie, hogy egy jó szakember elhagyja a hazáját. Negyvenezer forinton múlott, hogy eljöttem, de már tízszer annyiért se mennék vissza. Ez a gyere haza, magyar-program egy nagy parasztvakítás:

megtartani kéne az embereket, nem visszacsábítani, az a helyzet.”

– mondja Horváth. Hozzáteszi: az elmúlt öt-hat évben egyre növekvő kivándorlással Anglia is nagyon jól jár, mert minden államnak rengeteg pénzébe kerül, mire a születéstől adófizető korba lép valaki, ilyenkor viszont a befogadó ország egyik pillanatról a másikra kap egy képzett szakembert, aki egy fillérjébe sem került. „Vajon húsz év múlva lesz valakinek bűntudata az elherdált életekért?” – írta egyszer Horváth a blogjában .

A londoni olimpia után kicsit megzuhant az építőipar – mivel felszabadult ezernyi munkás, lenyomva ezzel az árakat –, de azóta újra felmentek az órabérek: Horváth 15-16 fontos órabérrel nagyjából havi 2500 fontot (900 ezer forint) keres, amiből mindent egybevéve nagyjából 16 százalékot vonnak le. Ezer font elmegy a lakásra, még 2-300 autóra, telefonra, egyebekre, és heti 80-100 font a bevásárlás. Az adminisztráció pedig annyi, hogy hetente lefotózza az aláírt jelenléti ívet, elküldi az ügynökségnek, amilyen papírt pedig a kifizető cégtől kap, azt elküldi a könyvelőnek – ennyi. Ráadásul itt nem úgy megy, mint otthon, hogy a munkagép méretével arányosan változik a fizetés – „Mondtam is a főnökömnek, hogy miért nem a gépkezelő súlyát veszitek alapul? Jobban járnék!” –, itt minden diggerdriver ugyanannyit kap, amúgy meg az is változik, kit mekkora gépbe ültetnek, arról pedig szó sincs, hogy valaki kevesebbet kapna mondjuk azért, mert magyar.

„Nagyságrendekkel jobban élek, mint otthon. Eddig is úri módon megéltünk egy fizetésből, de most, hogy Benedek már secondary schoolba jár, és a feleségem is talált munkát egy fotóboltban, már kicsit gyarapodni is kezdtünk. Ötvenhárom évesen már nem vagyok hajlandó kuporgatni, és túlélésre játszani, mint otthon. Ha elmegy a pénz, akkor menjen, de éljek végre.” Ildikó egyszer azt mondta neki, azt szereti a kinti életben, hogy bár nem csinálnak semmi különöset, de megvan a választás szabadsága: itt eldöntheti, hogy beüljenek-e egy helyi olasz vagy török étterembe hétvégén, megvegyenek-e a gyereknek egy játékot – mert most ennyi, „egy igazi kispolgári hétvége” is boldoggá teszi őket, mondja Horváth. Otthon viszont kuporgattak, minden egyes forintnak megvolt a pontos helye.

„Pedig el tudtam volna képzelni az életemet nyugdíjasként a gyönyörű családi házamban, amit a tíz körmömmel kapartam össze, még a kerti bútorokat is én csináltam” – vallja be. Munkaidőn kívül, saját célra majdnem húsz éve kezdett építkezni: az egyik blogbejegyzésében azt írta meg, hogyan húztak fel egy kertes házat önerőből, a rokonaival az agglomerációban az alapoktól a tetőcserepekig, hogyan készített az előszobára színes fényt vető ólomüvegablakot abból a pénzből, amit azon spórolt, hogy nem áccsal csináltatta a tetőt, hanem inkább kitanulta maga egy szakmunkás könyvből, hogyan kell. És hogy olyan málnabokra volt, amiről még novemberben is lehetett szedni egy tálka gyümölcsöt, lekvárból meg több tízkilónyit tettek el minden évben, írja, és a végén hozzáteszi:

„Szóval ezt hagytam ott.”

Olvassa el cikkünk másik felét is, amelyben a Diggerdrájver életéről szóló előadás londoni bemutatójáról írtunk!

Borítókép: Karip Timi / Index.

Ne maradjon le semmiről!