Zsanett, Janka
14 °C
30 °C

Pintér Béla sosem volt politikus rendező

Kritika Pintér Béla új, Szívszakadtig című előadásáról

2017.04.03. 21:07
Legalábbis új előadása már nem a politikusokról akar beszélni, inkább behúzna egy nappaliba, azon belül az emeletes ágyba, és annyi dolgot vág a fejünkhöz, hogy nem győzzük kapkodni.

Meddig tart ki egy ember felháborodása? Meddig ég az a düh, amit a politika szít? És mennyire érdekes egyáltalán a magyar közélet? Van benne több évig kitartó muníció? Pintér Béla többször elmondta:

az előző rendszer pénzt adott a színházaknak, a mostani témát.

De Pintér most mégsem kért ezekből a témákból, és egy sokkal általánosabb emberi kérdéseket felvető előadást rendezett, amelynek legfeljebb csak annyira díszlete a politika, mint az emeletes ágy a színpad közepén.

Pintér Béla valójában sosem volt politikus színházcsináló, hiába tartja most számon így a nagyközönség, az után, hogy egy magyar politikus állítólagosan magára, saját bűneire és családjára ismerhetett A bajnok című előadásában. Valójában a legutóbbi huszonhárom drámájából csak öt szólt részben vagy – mint A bajnok – egészben a politikáról, ráadásul csak az újabbak: a Magyar Gárda egy tagjának radikalizálódását bemutató, 2010-es Szutyok előtt jött el az a pont, amikor Pintér Bélának elege lett, és elkezdett a közéletről beszélni. És ez a korszak lehet, hogy tavaly véget ért A bajnok feleségverő, velejéig korrupt és romlott, álszent politikusával.

Bár a Pintér Béla és Társulata igazából majdnem mindig kisközösségek, sokszor családok személyes, intim történeteibe fűzte bele a politikát is meg a görög drámákra emlékeztető sorstragédiákat is. Ebben az új előadás, a Szívszakadtig is hasonló, de ennek inkább nagy morális kérdések hivatottak megadni a súlyát. Olyasmik, mint hogy mi van, ha mi tényleg csak a legjobbat akarjuk, és mégis minden a lehető legrosszabbul sül el a jónak hitt döntéseink miatt? Lehet-e ez embernek mindenre befolyása, vagy bele kell törődni, hogy van, amire akkor sem tudunk hatni, ha beleszakadunk? Hogy lehet elviselni, ha még a jó szándék sem elég ahhoz, hogy a megfelelő irányba tereljük az életünket?

De az a súly, ami miatt Pintér Béla annyira jó rendező és drámaíró, most csak nem gyarapszik annyira a színpadi idő múlásával, amennyire szokott. Mert bár valóban ott vannak ezek a kérdések a háttérben, ezúttal sokkal inkább ott is maradnak, valahol még épp látható helyen, érezhető jelenléttel, de azért eléggé elbújva a csavarosan – egy kicsit már túlcsavartam – furcsa történet mögött. Amelyről elég keveset lehet elárulni ahhoz, hogy az ember ne lője az újabb és újabb fordulatokat, mindenesetre egy szívátültetés miatt keletkező praktikus és lelki problémák adják meg neki a mellkason rúgáshoz hasonló kezdőlökést.

És van benne orvosi korrupció, a mindenféle kisebbségekkel szembeni bánásmód visszásságai, a főszereplő, szívátültetésre váró lány és nővére pedig mindketten ligetvédő civilek.

De mindez csak körülmény, csupa olyasmi, ami valójában nem változtat a cselekményen vagy a mögöttes tartalmon, civilek helyett speciel kormánypárti lakájújságírókkal vagy éppen állatkerti takarítókkal is működne a dolog.

Hasonló a probléma a történet kibontakozásakor felmerülő nagy erkölcsi dilemmákkal is: csak másodlagosak a sztori szövevényessége, a szélsőségekig feszítetten meglepő mivolta mellett. Mintha fontosabb lenne rálicitálni minden újabbal az előző fordulatra annál, hogy a nagy kérdések igazán a csontunkig hatoljanak. Ezt nagyrészt pont ez a folyamatos licitálás teszi nehézzé, mert végül már annyira távolra rugaszkodik a sztori az emberitől és átélhetőtől, hogy szinte automatikusan eltartjuk magunktól az egészet. És ez a legrosszabb, ami megtörténhet egy Pintér Béla-előadással, pláne egy ilyennel, ami egy apró nappaliban játszódik. Így elvileg a szokottnál is intimebb a hangulat, de ahogyan a díszlet beszippantana, úgy lök el az egyre extrémebb sztori, hogy végül a jól feltett, jól kifejtett kérdések is csak annyira érintsenek meg, mintha könyvből olvasnánk őket, és nem úgy, mint az igazán katartikus színházban, ahol szinte úgy érezzük, tényleg az életünk múlhat az adott probléma eldöntésén. Pont, mint A sütemények királynője, A 42. hét vagy a Titkaink végén, de lehetne sorolni még jó néhány Pintér-előadást.

Amik mindig akkor a legjobbak, amikor igazán életszerűek, mélyen átélhetőek, ismeretlenül is ismerős helyzetekben játszódnak (a csodás Kaisers TV, Ungarn a szabályt erősítő kivétel), és azok a bemutatók ütöttek kisebbet, amelyekben bejött a szürreál vagy csúcsra járt a groteszk. Igaz, részben azért itt is megvannak ezek a jó szituációk. Remek Enyedi Éva és Stefanovics Angéla szeretetteli, de néha azért besokallós, néha képmutatással villogó nővérkettőse, ahogy jó a két lány viszonya Thuróczy Szabolcs öreg apukafigurájához a zsúfolt szobakonyhában – egyáltalán, jól van megírva és ábrázolva is a családi dinamika csupa ismerős és jó humorú aprósággal, mint az éjszakai asztallábba rúgás vagy a sunyi bútortologatás a kényelem érdekében. Igaz, Thuróczy a bemutatón kicsit egysíkúan hozta a tőle már látott karaktert, kevesebb egyéni ízzel, mint a jobb előadásokban. Szabó Zoltán leginkább a szélsőségeket mutatja meg találóan: az ő mondatai Pintértől szokatlan módon néha papírízűek. 

Friedenthal Zoltán megint ugyanolyan tökéletes precizitással játszik el egy fogyatékkal élőt, mint a Bárkibármikorban, minimális, épp csak a hatást erősítő karikírozással, nagyon pontosan kitalált és konzekvensen kivitelezett mozdulatokkal, hangsúlyokkal, mindezt úgy, hogy az alakítás ne technikusnak, hanem átéltnek tűnjön. Ugyanilyen különlegesen eltalált Friedenthal másik szerepe, az idegesítően modoros és őrjítően fontoskodó nagypapa: a színész egyszer-egyszer megmutatja, hogy lelket is tud játszani a jól felépített geg mögé. Hasonló Pintér Béla korrupt orvosa is: Pintér egy-egy szemmozdulattal vagy finom hangsúlyváltással is képes komplett lelkiállapot-változásokat jelezni, aztán a figurája fő jelenetében ő is mélyebbre megy, mint addig bármikor.

És nagyon jól működik az előadás humora, ahogy ezúttal is tökéletes a hullámvasút pályája a könnyű és a súlyos részek között az utolsó nagy vérfagyasztásig.

A felszín most is ugyanolyan lenyűgöző, mint Pintér Béla majdnem minden előadásában, ami nem kis szó.

Viszont most hiába akarunk ugyanúgy fejest ugrani a mélybe, mint a korábbi előadásoknál, ott a korlát, és túl nehéz átmászni rajta.

Ne maradjon le semmiről!