Itt korábban tömegverekedés lett minden buli vége

20170409 40
2017.04.28. 15:06
Egy apró, egyutcás, lecsúszott falu életét bolygatja fel egy hosszú ideig tartó művészeti program: romák és nem romák közösen filmeznek, fényképeznek, színházaznak egy éven át. És annál a lehangoló, lélekölő semminél, ami helyébe mindez lépett, ez annyival több, hogy talán tényleg lehet valami hatása is. A polgármester feleségének példája bizonyítja, hogy van remény.

Az a baj, hogy nincs traktorosunk, úgyhogy majd én traktorozom

– mondja a polgármester, és felpattan a vezetőfülkébe.

Közben a többiek felpakolják az utánfutóra a hangszórókat, és már húzza is Lagzi Lajcsi, hogy lakodalom van a mi utcánkba’, férjhez megy a falu legszebb lánya, három hétig biztosan nem megy ki senki fejéből az erőszakosan tapadós dallam. „Ő a legjobb traktoros a környéken”, nyugtat meg a polgármesterre nézve valaki, nekem meg több se kell, felmászom az utánfutóra, hadd legyek közelebb Lajcsihoz, meg a héliumos lufikból időközben a kéjgáznak hitt töltetet kiszívó srácokhoz. A násznép már rég itt van, sokan jöttek a szomszéd falvakból is, mert nagy, százhúsz fős sereglet kellett, annyian meg összesen se nagyon élnek Siklósbodonyban. Indulhat a lagzi, csak abban kell bízni, hogy ezúttal elmarad a verekedés.

Nem volt játszótér, nem volt semmi

De ez már nem csak a szerencsétől meg az elfogyasztott ital mennyiségétől függ: ha lakodalom van is a mi utcánkban, esküvő nincs, csak játékból. Egy hosszú, egy éven keresztül zajló közösségi-művészeti kezdeményezés vége felé vagyunk, most épp a színháziból végül filmessé alakult résznél. Különböző civil és művészeti szervezetek, köztük a korábbi anBlokk, azaz a Parforum Részvételi Kutatói Műhelye, Káva Kulturális műhely vagy a StereoAkt színházi társulat párhuzamosan dolgozik borsodi asszonyokkal és ormánsági, halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokkal. Utóbbi történik éppen a Pécs és a horvát határ között félúton lévő, egyetlen utcából álló Siklósbodonyban.

A történet szerint a lakodalmas zenekar defektet kap, és mivel az egyetlen busz, ami a környéken jár, már elment, zene nem lesz, úgyhogy a helyieknek kell valamivel előállniuk. A lagzin aztán a két család öli egymást, mert az egyik szerint savanyú a bor, légyszaros az evőeszköz, és amúgy is, ki szervez ilyen trágyaszagba esküvőt, aztán a tánc közben még le is öntik vörösborral a menyasszonyt, és ki hiszi el, hogy ez nem volt szándékos, pláne, ha ugyanaz fogta a poharat, akit állítólag smárolni láttak nem is olyan régen a vőlegénnyel. Csoda-e, ha végül abba fut ki az egész, hogy a menyasszony elszalad az újra meg újra ugyanúgy ismétlődő problémák elől, végig azon az egyetlen siklósbodonyi utcán?

Balra: A két család összevész a lagziban  Jobbra: Filmet forgatva oldják meg a képzeletbeli konfliktust
Balra: A két család összevész a lagziban  Jobbra: Filmet forgatva oldják meg a képzeletbeli konfliktust
Fotó: Karip Timi

„Nagyon érdekes, de teljesen megszűnt, ami eddig jellemző volt: a fiatalok hétvégenként fel-alá bolyongtak az utcán, teljesen céltalanul, csak beszélgettek és ittak, fel-alá, fel-alá. Most már van mit csinálniuk ehelyett” – mondja Barta Róbert, a falu harminchárom éves, tetovált, roma polgármestere. Közgazdaságtani szakközép és nyolc év kamionozás után, független jelöltként huszonnégy év után váltotta le a 2014-es választáson a Pécsről át-átjáró, a rendszerváltás óta a pozíciójában lévő polgármestert, aki ennyi idő után olyan szinten elvesztette a falubeliek bizalmát, hogy a választás előtti utolsó napon végül vissza is lépett, a háziorvosra és Bartára hagyva a végül nagyon szoros küzdelmet. A falu tizenévesei most bolyongás helyett hónapok óta készülnek hétvégente az esküvőre, amelyet ottjártunkkor profi filmes stáb vesz fel: az így készült dokumentumfilm bemutatója lesz majd az egész projekt záróeseménye, április 28-án a Trafóban.

„Papíron 151-en vagyunk Siklósbodonyban, a valóságban nagyjából 130-an. Pénz, kilátás nem nagyon van, az emberek hónapról hónapra élnek, és megmondom őszintén, a munkalehetőség annyit jelent, hogy 80-85, de talán 90 százalék dolgozik közmunkában. Sok a fiatal, nyugdíjasunk csak 8-10 van, gyerek pedig 51: ezt onnan tudom, hogy mivel halmozottan hátrányos helyzetű falu vagyunk, pont ennyi gyermekvédelmis gyerekünk van. A rendszerváltás után huszonnégy évig itt nem épült játszótér, itt nem volt semmi, csak méteres gaz, még közmunkás se volt, aki megművelje. Ha körbenézel, amit látsz, azt már a mi képviselő-testületünk csinálta. Korábban húsz évvel el voltunk maradva más településektől, most viszont már mondhatom, hogy előttük járunk” – ecseteli a polgármester. Akit egyébként nehéz lenne kiszúrni a tömegben: a falusiak közé simul, és bár háza előtt Mercedes áll, az ingatlan ugyanolyan és ugyanakkora, mint a többi, egyelőre még a falak sincsenek kívülről lefestve. Itt a polgármesterséget nem a pártpolitikai tengelyen érdemes elképzelni:

A falusiakat nem érdeklik, mit mondanak a pártok, mert úgysem érinti őket. Mindenkinek jó az, ami éppen van.

Most azzal vannak elfoglalva, hogy rám hallgatnak. Amit én mondok, azt megfogadják; a múltkor még éjjel kettőkor is felhívtak tanácsért. Néha úgy érzem magam, mint egy apuka” – mondja Barta.

Az ötlet, miszerint valamilyen művészeti eszközzel meg lehetne próbálni elérni, hogy legalább a fiatalok életútja ne legyen olyan egyértelmű, mint az előző generációké, a polgármester feleségétől, Lakatos Ginától származik: ő tizenöt éves kora óta játszik a közösségi színházat létrehozó, budapesti Káva Kulturális Műhely drámafoglalkozásaiban, előadásaiban. „Sokat beszélgettünk arról otthon, mit lehetne tenni, hogy a fiatalok ne kallódjanak el, ne abból álljon az életük, hogy feleslegesnek érzik magukat, tizenhat évesen abbahagyják az iskolát, hogy közmunkások legyenek. Valami újat akartunk kipróbálni, és ez sült ki belőle” – emlékszik vissza a polgármester.

Közben a falusi kamaszok körbeülik a nagy ünnepi asztalt a Kultúr előtti placcon, kezdődik a második jelenet, a feszült hangulatú játékebéd, az igazi pörköltözés után, amiből kivette a részét minden helybéli, szomszéd falubeli, filmes és újságíró. Az asszonyok egész nap főznek az eseményre, egyikük gyorsan húst visz az üres kellékleves mellé, nehogy a gyerekek kimaradjanak a jóból. Az egyik szereplő halkan és kicsit idegesen figyelmezteti, hogy már megy a játék. Az asszony elszalad, és gyorsan, pironkodva odaszól a többieknek: „Ez már a jelenet!”

Verekedés lesz a vége

Lakatos Gina és a színház története régen kezdődött, és tökéletes példája annak, hogy milyen, évtizedekig kitartó és munkálkodó pillangóhatást érhet el egy civil szervezet, ha a kellő pillanatban megadja valakinek az első lökést. Amit ebben az esetben a halmozottan hátrányos helyzetű, de tehetséges gyerekeket felkutató és aztán tanítani segítő, mánfai Collegium Martineum országjáró nevelői tettek meg: ők ajánlották fel a Siklósbodonytól nem messzi Baksa általános iskolájában (Siklósbodonyban ugyanis még általános iskola sincs, ahogy nincs óvoda, bolt, posta és most már kocsma sem) a kiskamasz Ginának 2001-ben, hogy ismerkedjen meg a mánfai kollégiummal. „Kimondottan engem kerestek, mert négy egész fölött volt a tanulmányi átlagom. A szülőfalum miatt, és mert anyukám egyedül nevelt és roma is vagyok, hátrányos helyzetű diák voltam.” A hely tetszett neki, és nyolcadik után fel is vették a pécsi Kodály Gimnáziumba.

A mánfai kollégium

A Pécshez közeli Mánfán található Collegium Martineum Középiskolai Tehetséggondozó Kollégium 2008 szeptemberében ment csődbe és zárt be jogutód nélkül. A hátrányos helyzetű, általában cigány gyerekeket integrált középiskolai oktatáshoz és érettségihez segítő intézményt 1996-ban nyitották meg, még véletlenül sem magyar állami támogatással, hanem a német katolikus egyház, az UNESCO és egy holland alapítvány pénzéből, később a Soros Alapítvány is támogatta. Az intézmény nevelői felkutatták a tehetséges gyerekeket, középiskolába küldték őket, aztán délután is különféle foglalkozásokon vehettek részt, volt napi öt étkezés, a hazautazáshoz támogatás, fűtés, nyugalom.

Folyamatosan forráshiánnyal küzdöttek, egyszer kaptak minisztériumi támogatást, de bár ne kaptak volna: az Oktatási Minisztérium Arany János Kollégiumi Programjának csak úgy tudtak megfelelni, ha saját diákjaiknak egy nulladik tanévet is biztosítottak – azaz ha első számú és legfontosabb alapelvükkel abszolút szembemenve létrehoztak egy tökéletesen szegregált osztályt. Egy idő után így inkább annak ellenére sem kértek a támogatásból, hogy az biztosította volna a fennmaradásukat. Utolsó segélykiáltásaik senkit nem érdekeltek. (Mindezt részletesen a Magyar Narancs 2008-as cikke írta meg.)

A gimnázium után pedig a bentlakásos kollégiumban próbálták egyengetni a hátrányos helyzetű, jellemzően roma gyerekek sorsát, amíg az intézményben folyamatosan jelenlévő pénzhiány, az állam megbecsülésének anyagilag is kifejezett hiánya és az állami hozzá nem értés miatt be nem zárt az intézmény (bővebben lásd keretes írásunkat). Amikor Lakatos Gina a kollégiumba került, épp akkor indult a Káva Kulturális Műhely együttműködése a Collegium Martineummal: a Dráma Drom nevű programban színházi módszerekkel beszéltek olyan témákról, amik egy hátrányos helyzetű cigány fiatal életében amúgy is elég fontosakká válhattak, ha nemcsak a színházi, hanem a tényleges valóságban is meg akartak próbálni kitörni a közegükből. Lakatos Gina pedig tizenvalahány évvel később még mindig együtt játszott a Kávával, például az Elveszettek – A hiányzó pillanat című előadásban (amiről pár éve mi is írtunk): akkor találkozott a siklósbodonyi projekt egyik későbbi szervezőjével, az abban is közreműködő Oblath Márton szociológussal, és akkor kérte meg arra, találjanak ki együtt valamit a falu érdekében.

„Mindig is csacska kislány voltam, sosem voltam zárkózott, de a színház miatt azért megtanultam sokkal közvetlenebbül bánni az emberekkel, és azt is, hogy nem mindig én vagyok a középpontban: van, hogy csak hallgatni kell a másik embert. És azon is volt mit fejleszteni, hogyan tudom magamat úgy kifejezni, hogy a másik is megértse, amit el akarok mondani, de a színház segített abban is, hogy jobban menjen a kapcsolatteremtés, a másokkal való együttműködés” – ecseteli Lakatos Gina.

Márpedig Bodonyban az ilyesmi nem nagyon tud mitől fejlődni: ebben és a sok hasonló ormánsági faluban intézmények nincsenek, csak lakóházak, programokat korábban senki nem szervezett. „Ha nincsenek olyan helyzetek, amikben a helyiek mindenképpen találkoznának, szót váltanának egymással, sok konfliktus azért eszkalálódik, mert semmiféle bizalom nem alakul ki” – mondja Oblath Márton, a programot vezető szociológus. És a falu konfliktusai folyton felbukkannak a színházazás közben is, hiába fiktív a történet, amit a csapat együtt kitalál.

A legtöbb bulinak korábban tényleg tömegverekedés lett a vége,

és a műhely alatt ennek kicsiben még az okait is reprodukálják: már 15-16 éves korban megvan a reflex, hogy nekem kell előbb ütnöm, mert ha nem, akkor ő fog. És pont, miután lepróbáltuk azt a jelenetet, amiben a borral leöntött esküvői ruha esete után senki nem volt hajlandó kölcsönkérni valamit a Galambos családtól, kiderült, hogy véletlenül rossz embertől kértük kölcsön a lovaskocsit, és mindenki mindent megmozgatott, hogy mégse jöjjön, mert lehetetlen, hogy attól az embertől szívességet kérjünk” – meséli Boross Martin, a StereoAkt színtársulat vezetője, a színházi-filmes műhely vezetője.

„Tényleg bármiből lehet konfliktus, aminek a résztvevői nem is tudják, miből ered az egész, és miért nem lehet abbahagyni. Ebben a jelenetben például együtt elemezgettük az egyes szereplőket, kerestük az okokat, és a fórumszínház eszközével élve mindig úgy játszottuk újra, hogy az improvizációk révén megváltozzon a jelenet befejezése. Változtatni csak akkor lehet, ha hajlandóak végigmenni ugyanazon a jeleneten, ugyanazon a konfliktuson ötvenedszer is” – teszi hozzá Oblath.

Lakatos Gina már az utolsó jelenetre szervezi az embereket, a menyasszony szökésére. A főutcán végigszaladó lányt oldalról veszi a kamera, a jelenetben mindenki, aki mellett elfut, megdöbben, és elejti, ami a kezében van, túl sok olajat önt a tűzre, vagy legalábbis megdermed. Mindenki tüsténkedik, önkéntesek jelentkeznek a feladatra: a programban amúgy is részt vevő fiatalokon kívül még jó néhány tucatnyian nézik az eseményeket, sokan be is szállnak – amit a szervezők nagy sikerként élnek meg, mert az egész program egyik tétje az volt, hogyan tudnák a fiatalok kimozdítani az idősebbeket. A jelenet kedvéért még a rég bezárt kocsmát is újra kinyitnák, de a kapott kulcs nem nyitja a zárat. Megpróbáljuk előkeríteni a jó kulcsot, de a falu utolsó „közintézmények” kulcsa végérvényesen elveszett. Valaki valahol jót röhög a metaforán.

Jön a katasztrófa

Az esküvőbe torkolló színházi filmforgatást a korábbi hónapokban két másik, párhuzamosan futó program előzte meg, a közösségi festés és az úgynevezett fotóhang műhely. A festés alatt persze elsősorban nem képzőművészetet kell érteni, inkább közösségteremtő programot, amelyben fiatalok és idősek együtt találtak ki ki valamilyen ideális jövőképet a falu számára. (A jövőKÉP egyébként az egész éves program neve is.) Ezt egészítette ki Csoszó Gabriella és Oblath vezetésével a fotóhang, ami viszont az egyének elképzelt jövőjéről szólt. Az egyikben megtervezték, megépítették a számukra vonzóbb falu makettjét, halastóval, folyton elérhető Volán busszal, kertmozival, óvodával, és kitalálták, kinek ki lenne a szomszédja, mit csinálnának közösen.

SajátSzínház

A SajátSzínház elnevezésű, összetett, egyéves programot a Parforum Részvételi Műhely indította el. Ormánsági alprogramja az itt részletezett jövőKÉP projekt, borsodi része pedig a szívHANG, amely szomolyai és sályi közmunkás roma asszonyok részvételével zajlott, és egyrészt a szociodráma módszereit használta, másrészt az elhangzottakból hoztak létre színházi előadást, és egy digitális archívumban is rögzítették a történeteket.

A programokhoz kapcsolódik a Káva Kulturális Műhely és a Parforum Padtárs nevű projektje, amelyben drámatanárok, társadalomkutatók és saját életüket tapasztalatait is előadó amatőr színészek (köztük Lakatos Gina) hoztak létre eddig két részvételi színházi előadást, az iskolai – nem ritkán a bőrszín miatti – iskolai egyenlőtlenségekről szóló A hiányzó padtársat, és az Európába érkező menekültekkel való találkozást feldolgozó Elveszettek – A hiányzó pillanat címűt.

Mindezt 2017. április 28-án, pénteken mutatja be a budapesti Trafó: délután 1-től az Elveszettekből lesz egy zártkörű előadás, fél 5-től A SajátSzínház módszerei címen tartanak beszélgetést és könyvbemutatót, 6-kor a borsodi szívHANG projektből készült dokumentumszínházi előadást játsszák, 8-tól pedig a siklósbodonyi műhelyet összefoglaló interaktív tárlat és filmbemutató kezdődik.

„Összerakták a közös jövőjüket, pontosan végiggondolták, hogy milyen intézmények hiányoznak, és hogy miért hogyan van értelme küzdeni, hogyan lehetne eljuttatni a busztársasághoz, hogy ne egyszerre, délben haladjon át mindhárom busz, ami errefelé jár. De ennek csak úgy van értelme, ha eközben azon is gondolkodnak, kiből mi lesz, ha nagy lesz, itt lakik-e majd még vagy elmegy, és ha marad, azt hogyan tudja jól menedzselni” – utal Oblath a negyven éve, Dél-Amerikában kitalált fotóhang nevű módszerre, amelyben a résztvevőket arra kérik, „fotózzanak le” olyan absztrakt fogalmakat, mint a hatalom, az elnyomás vagy a szeretet.

„Elég jó képeket készítettek, de aztán megunták, és inkább filmeket akartak készíteni a kameráikkal, ezért lett végül a színházinak tervezett harmadik fázisból is filmforgatás” – mondja Oblath, és elmeséli, ahogyan a gyerekeknek a szomszédos, jó pár éve már elhagyatottan álló üdülőfalu elnéptelenedésének képzelt történetét kellett filmre vinniük. „Egy horrorfilmet forgattak, amiben mindig visszatért, hogy a fiatalok próbálják figyelmeztetni a felnőtteket, hogy jön a katasztrófa, jön a veszély, de azok nem hallgatják meg őket. És nekik tényleg ez az alapélményük: nemcsak a szakközépből morzsolódnak le, az általános iskolát is otthagyják, az elöregedett, tekintélyelvű, fegyelmező tantestület pedig azt próbálja beléjük verni, hogy 

ne csináljanak semmit, úgyse lennének képesek semmire.”

Az egyik kissrác, a nyolcévesforma Tomika azt mondja, nagyon élvezi az egészet, bár először azt hitte, majd valami szöveget kell megtanulni, „de ez jobb”, igaz, amikor megszavazták, miről szóljon majd a játék, ő a sportos témára szavazott, nem a romantikusra, ráadásul neki amúgy is készen van már a jövőképe: focista lesz – vágja ki habozás nélkül. A vőlegényt játszó, idősebb Ricsi jövője már  közelebb állhat a programhoz: elektronikai műszerésznek tanul, hangmérnök szeretne lenni vagy fotós, a fotóhang program hatására örökségéből vett is egy jobb fényképezőgépet. Egyébként azt mondják, az jó, hogy olyan emberekkel kerültek kapcsolatba, akik bár méterekre élnek tőlük, de eddig legfeljebb, ha köszönőviszonyban voltak.

Véghezvittek valamit

De mire jó mindez? „A gyakorlati, pénzügyi problémákat biztos nem oldja meg a program, de a fiatalokra hatással van: tanulnak, és talán normálisan végigjárják majd az iskolát. Nem a közmunka lesz a jövőképük, mert látják, hogy vannak sokkal okosabb emberek, akik sokkal könnyebben, az eszükkel keresnek pénzt, és lehet, hogy bennük is megvan ez a tehetség, csak eddig nem merték használni, és nem is volt rá alkalmuk, most viszont valamit véghezvihetnek a saját erejükből” – reménykedik Barta Róbert. 

Oblath Márton is azt mondja: az infrastrukturális problémákat, a hiányzó intézményeket nyilván nem lehet művészettel pótolni, „és nyilván azt sem lehetne kompenzálni, ha megszüntetnék a polgármesteri hivatalt, és helyette járások lennének, vagy ha eltörölnék a közmunkaprogramot. De arra, hogy az emberek előjöjjenek a házaikból, érintkezzenek egymással, és a megoldhatatlan erőforráshiányból legalább ne legyenek konfliktusok, jó lehet. És ez az egész minta volt arra is, hogy nem csak ünnepségekre lehet egy faluban programokat összerakni.”

És bár egy év egy programból nem kevés idő, de egy életből mégiscsak az. Úgyhogy mindenki tudja: valamilyen folytatásnak muszáj lennie. „Voltam a Káva képzésein, és hátha nem volt hatástalan az a tizenöt év közös munka sem: most már érzek magamban annyi önbizalmat, hogy két másik bodonyival közösen indítsunk ősszel egy kis csoportot, finanszírozás nélkül, ugyanezekkel a fiatalokkal” – mondja Lakatos Gina. „Aztán hátha a jövő még úgy hozza, hogy lesz olyan pályázat, amiből finanszírozni is tudjuk, hogy a srácok is jobban érezzék: munka, amit csinálnak. Fontos lenne fenntartani az érdeklődést, hogy az egész ne csak annyi legyen, volt egy jó programunk, és ennyi.

Most már nem szabad elsüllyedni a mélybe.”

A siklósbodonyi műhelymunka eredményét és az egész éves projektet 2017. április 28-án, pénteken mutatja be a budapesti Trafó: délután 1-től az Elveszettekből lesz egy zártkörű előadás, fél 5-től A SajátSzínház módszerei címen tartanak beszélgetést és könyvbemutatót, 6-kor a borsodi szívHANG projektből készült dokumentumszínházi előadást játsszák, 8-tól pedig a siklósbodonyi műhelyet összefoglaló interaktív tárlat és filmbemutató kezdődik.

Ne maradjon le semmiről!