Alföldi Róbert és Jordán Tamás derékig gázolnak a mocsokba

Kritika Alföldi Róbert szombathelyi Volpone-rendezéséről

cover
2017.05.30. 16:32
Alföldi Róbert szombathelyi rendezésében bárki eladná az anyját is a gazdagságért, egy olyan világban, ahol semmi nem fontosabb a pénznél, és a nőket a lábuknál fogva vonszolják más ágyába.
Rohad az egész világ, és rohad benne minden férfi és nő.

Ez nem Shakespeare, hanem az egyik leghíresebb kortársa, Ben Jonson, aki ugyanakkor és ugyanott alkotott, ahol ő: még a Volpone című vígjátékának is Shakespeare Globe Színházában volt a bemutatója. Bő négyszáz évvel azelőtt, hogy Alföldi Róbert Szombathelyen a Weöres Sándor Színházban elővette volna a darabot, amiből nehéz nem a fenti gondolatot kiolvasni – vagyis Spiró György még kegyetlenebbül rohadóvá pesszimistásított átiratát –, hogy bemutassa a színház igazgatójával, Jordán Tamással a főszerepben.

Persze a vígjáték mint műfaj inkább csak annyit jelent, hogy van min nevetni, de attól még a Volpone világában, különösen Alföldi brutális feldolgozásában az ég adta világon semmi vidám nincsen. A darab története szerint a Volpone nevű nemes úr úgy tesz, mintha haldokló nagybeteg lenne, és közben elhíreszteli, hogy bár vagyona jelentős, örököse nincsen. És teljesen jogosan azt reméli, hogy a velencei vagyonosok ezernyi ajándékkal és a megvesztegetés minden anyagi és más eszközével fognak a nyakára járni, barátjának tettetve magukat, de valójában persze azért, hogy az ő nevük kerüljön a végrendelet egyetlen üresen hagyott rubrikájába.

És a korrupció, az egy dolog, de ami igazán gyomorforgatóvá teszi a Volpone társadalomképét, azok a „más eszközök”. Például egy feleség, akit a férj ajánl fel ezüsttálcán és csipkefehérneműben a kedves haldoklónak, abban bízva, hogy egy ilyen aprócska szolgálattal talán némi előnyhöz juthat nála, ha meg az öreg belehal a heves aktusba, csak annál hamarabb térül meg a befektetés.

Ez az a hozzáállás, amit színpadra visz Alföldi, és ez az, ami miatt láthatóan aktuálisnak érezte elővenni ezt a több száz éves komédiát. A rendező nem beszél sem Mészáros Lőrincekről, sem Simicskákról, a legapróbb jelzés erejéig sem használ semmilyen mai áthallást, csak azt mondja, ma mi is ilyenek vagyunk. Vagy legalábbis többen ilyenek közülünk, mint kellene.

És ez – mármint az aktualizálás hiánya – jó, mert univerzálisabbá teszi a darabot, viszont azzal is jár, hogy így a Volpone állítása leegyszerűsíthető egy, vagy a végkifejlettel együtt is legfeljebb két mondatosra. Hogy

egy olyan rendszerben, amilyenben élünk, sokan az anyjukat is eladnák a gazdagságért, nemhogy annál kevesebbet.

És hogy mindazok, akik már sikeresen eladták az anyjukat a pozícióért cserébe, szintén nem érezhetik magukat biztonságban egy percig sem, mert a magukhoz hasonló többiek épp őket akarják ugyanúgy kisemmizni, ahogyan ő is ki akart mindenki mást.

És ez erős állítás, ráadásul olyan, amivel nem árt szembenézni, meg ami – visszatérve megint Shakespeare-hez és az ő untig ismert mondásához – „tükröt tart a természetnek”. Mégis, ezzel együtt sem beszél olyan jól artikuláltan, olyan összetett, sokszínű módon a mai magyar valóságról, mint egy igazán katartikus, igazán elgondolkodtató előadás. A Volpone inkább szól bizonyos embertípusokról, azaz leegyszerűsítve arról, hogy az olyan alakok, akiket a darab kigúnyol, nem jól élik az életüket. De közben nem fektet nagy hangsúlyt arra, hogy többet fogalmazzon meg róluk egy-egy jellemvonásnál.

Alföldi Róbert inkább arra szán jelentős erőt, hogy ha már ilyen sarkosan fogalmazó drámáról van szó, akkor tényleg, igazán szélsőségessé is tegyen mindent. Úgyhogy ebben az előadásban tényleg nincsenek fékek, csak gázpedál: mindenki fullba nyomja az erkölcstelenséget, maximum lekapcsolja a díszvilágítást az ízléstelen, made in China feszületen, amikor úgy érzi, már tényleg nagyon nem fér bele, amit mondani készül. Nincs finomkodás, csak az eleresztett gyeplő: ahol tisztességtelenség van, ott tisztességtelenség van, nemcsak a hálószobákban, nemcsak az éjszakában.

Alföldi rendezése így nyers és túlzó, de konzekvensen az. A rendezés mindent a maga valójában akar megmutatni, hogy ne lehessen félrenézni, ne lehessen egyfelől-másfelőlözni. A férj, aki felajánlja a feleségét egy másik férfinak, konkrétan a lábánál fogva rángatja végig a színpadon a nőt, a kurvának a lába közé nyúlkálnak a férfiak, a züllött alak meg nemcsak züllött, de züllöttnek is  látszik még akkor is, amikor csak eszik, azaz két pofára zabálja a pizzát. És mindenki olyan hevesen, mocskosul és gyakran káromkodik, ahogyan azt a hasonló figurákról gondolnánk. Alföldi azt szeretné, hogy megbotránkozzunk, mert ha nem tesszük, az azt is jelenti, hogy képesek vagyunk elfogadni, elfogadhatónak tartani azt a világot, amiben ez a teljes erkölcsi lealjasulás a természetes.

És mindehhez jól illik a lendületesre húzott szövegkönyv – bő két óra az egész előadás, szünet nélkül –, meg Kálmán Eszter jelzésszerű, folyamatosan alakítható, kifordítom-befordítom kockadíszlete, ami hol hálószoba, hol az uzsorás irodája, hol tárgyalóterem. Pörög itt minden, mint a ventilátor karjai, amik közé minimum nullás lisztet szórtak. Ilyen sebes még a színészi játék is: a legemlékezetesebb Bányai Kelemen Barna, aki az okos szolga szerepében olyan lendülettel köpi a manipulatív szavait, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy átlát mindenkit és megvezet bárkit. Jó partnere a címszerepet játszó Jordán Tamás, aki szintén teljes erőbedobással, kiguvadt szemmel erőlködve hajszolja a pénzt és az élvezeteket, lubickolva saját ravaszságában, hogy aztán kicsire összehúzódva törjön meg, amikor fordul a kocka.

Mindenkinek jut valami olyan jellemvonás, ami kicsit árnyal – pontosabban kicsit még sötétít – a karaktereken; Csankó Zoltánnak egy totális macsó rutinból egybeolvadt, dupla „fogd be a szád”, amit csak a feleségének, az egyetlen ártatlan, sarokban kuporgó kisegeret játszó Hartai Petrának tartogat. Bánfalvi Eszter kurvafigurájának pedig van egy olyan hanghordozása és tekintete, amiből pontosan kiderül, mindenkiről tud mindent, de amíg nem kényszerítik az ellenkezőjére, megmarad a maga kis, csak a saját érdekeitől vezérelt világában.

A rengeteg poénba, a fertő ezerféle hangsúlyozásába viszont sok minden belefér, és Alföldi nem is válogat az eszközökben. Így becsúszik azért nem egy gyengébb színvonalú, öncélúbb vagy erőltetettebb geg is; olyanok, amik már nemcsak az előadásban ábrázoltakat minősítik, de egy kicsit az előadást is. De az alpáriság azért legnagyobb részben megmarad a görbe tükörben, ahol a helye is van, hogy az előadás ez által tudja elmondani: kellene, hogy legyen, ami a gazdasági előnyszerzésnél fontosabb, de itt és most nem nagyon akad ilyesmi.

Sokkal többet nem fejt ki ennél a szombathelyi Volpone, de ezt mindenesetre

olyan találékonyan és kegyetlen erővel teszi, hogy elfelejteni legalábbis nehéz lesz.

Ne maradjon le semmiről!