Nándor
7 °C
23 °C

Balog Kevin vagyok, cigány könyv

magadrol01 fotos hajduzsofia
2017.06.13. 07:16
Nem vállal sokat a pécsi Keret Alkotócsoport előadása a POSZT-on, mégis nagyon sokat tesz.

A Magadról nem akarsz beszélni? című, rövid, bő háromnegyed órás előadásnak már a műfajmegjelölése is szerény: érzékenyítő darab 7 jelenetben. És tényleg: igazából annyi a célja, hogy aki megnézi – amikor épp nem a Pécsi Országos Színházi találkozó off-programjában játsszák, a Keret Alkotócsoport jellemzően gimnáziumokba viszi el –, egy kicsit nyitottabban álljon a kisebbségek tagjaihoz. Lássa, hogy a legfontosabbakban ők is pont olyanok, mint a többségi társadalom tagjai. És egyáltalán, lásson pár olyan embert, akivel amúgy valószínűleg nem találkozna, nem is feltétlenül az előítéletei miatt, hanem mert tudjuk, milyen ritkák az interakciók a társadalom egymástól lényegesen eltérő rétegeinek tagjai között.

A darabot író Kiss Tibor Noé nem is igazán használ áttéteket az előadás célja és tartalma között: a kisebbségekkel való találkozást ösztönző színdarab a kisebbségekkel való találkozást ösztönző, élő könyvtár nevű, tényleg létező kezdeményezésről szól: itt olyan embereket lehet „kikölcsönözni” egy beszélgetésre, akikhez valamilyen sztereotípia fűződik, a bankároktól vagy ügyvédektől kezdve egykori bűnözőkön át melegekig, cigányokig és fogyatékkal élőkig. Utóbbi három csoport tagjai vesznek részt az előadásban, az ő pár napjukat mutatja be a darab, egy kis szerelmi drámakezdeménnyel, néhány élőkönyvtáras beszélgetéssel, meg egy vicces utalással  a szöveg férfitestben élő szerzőnőjére  („A transznemű könyv már megint nem tudott eljönni”).

És ez az egész önmagában, egyszerűen „csak” egy nagyon jószándékú, fontos témákat értően, okosan és érzékenyen kezelő előadásként is jó. Kiss Tibor Noé sorai élnek, a humoruk találó és (ön)ironikus: jól játszanak a komolyság és a komolytalanság határainak tologatásával azok a részek, amelyek szándékosan a sztereotípiákra erősítenek rá, vagyis azokat gúnyolják ki, és működnek azok az egyszerűbb poénok is, mint például amikor a roma szereplő közli magáról, ő Balog Kevin, a cigány könyv.

De a legjobb mégis az a szövegben, hogy pontosan eltalálja azokat a kis hétköznapi előítéleteket, amelyek tulajdonképpen nem is bántóak önmagukban, mégis jó példák arra, mennyire átjárják a sztereotípiák még az amúgy jószándékú emberek gondolkodását is. (Amikor a cigány srác a testvéreiről beszél, a partnere megkérdezi, hány van belőlük. „Kettő. Biztos azt hitted, van legalább négy, ugye?”) Ezzel pedig Kiss Tibor Noé eléri, hogy ne csak egy feltartott mutatóujjú, fejcsóválós tanbeszéd legyen a darab azokról a fafejű, bornírt emberekről, akikről mind hallottunk, de akik közül persze egy sincs a színházteremben, hanem mindenki közel érezhesse magához a felvetett kérdéseket.

De mégis, a Magadról nem akarsz beszélni?-re nem elsősorban ezek miatt lehet azt mondani, hogy sokat tesz, hanem a megvalósítás mikéntje miatt. Mert egyszerűen azzal, hogy az „érintetteket” viszi színpadra, és szereplői között cigányok és fogyatékkal élők vannak, máris sokkal többet tesz a dolgok nem teátrálisan elemelt, hanem a leges-legkonkrétabb szintjén, mint a teljes magyar színház legnagyobb része, ahol minimális ellenpéldát – például a Down-szindrómás színészekből álló Baltazár Színházat – kivéve

kizárólag a többségi, privilegizált társadalom tagjai állnak színpadon, legtöbbször ideális vagy ahhoz közeli testtel, és vagy meg sem jelennek a kisebbségek problémái,

vagy ha igen, sokszor többségiek által reprezentálva.

De a Magadról nem akarsz beszélni? még egy szinttel közelebb hozza a „mondanivalóját” a konkrét megvalósításához: már azzal, hogy beülünk az előadásra, akarva-akaratlanul részt veszünk egy élő könyvtár-szerű kvázi érzékenyítő beszélgetésen. Az előadás nemcsak arra kér, hogy rágjuk meg magunkban mindazokat a tanulságokat, amiket az író, Bognár Csaba és Zaharia Zita rendezők meg a társulat át szeretnének adni nekünk, hanem rögtön meg is teszi az első lépést: kényszerít a szembenézésre a saját, fogyatékkal élőkkel vagy akár romákkal szembeni – nem is előítéleteinkkel, inkább – ösztönös félrenézésünkkel.

Az előadásnak ugyanakkor az egyetlen gondja is ezzel függ össze, csak a másik, a színházi oldalról: az amatőr szereplőket a rendezők ugyanúgy játszatják, mintha nem amatőrök lennének, azaz civilségük csak részben tud az önazonosságot előtérbe toló pozitívum lenni, részben viszont hátrány: mivel épp úgy előre megírt, betanult szöveget kell elmondaniuk, mintha egyetemet végzett színészek lennének, a szövegmondásuk, hangsúlyozásuk, mozgásuk, reakcióik, testbeszédük óhatatlanul mesterkéltté válik. A civilségüket ilyen erősen behozó előadók esetében talán jobban tudna megszólalni a színpadon egy előre megírtnál sajátabb, akár improvizatív szöveg.

De ezzel együtt is olyan előadás a Magadról nem akarsz beszélni?, aminek puszta léte is fontos és örömteli, amiből százszor ennyi kéne a magyar színháza, és amelynek jelenléte a POSZT-on a legjobb dolog, ami a fesztivállal történhet. Egy ideális színházi fesztiválnak pont az ilyen nehezebben észrevehető, de nagy jelentőségű előadásokat kellene felkutatnia.

Ne maradjon le semmiről!