Orsolya
7 °C
17 °C

Örülök, hogy pont most megyek el

Interjú Szamosi Zsófiával

DSC 4178
2017.06.15. 23:48

Szamosi Zsófia több mint egy évtizedet eltöltött Pintér Béla társulatában, de tavaly úgy érezte, mennie kell. Furcsa volt Amerikában az Oscar-gála vörös szőnyegén állnia, de a legnagyobb élményei mégsem a világsztárokhoz fűződnek, viszont az azóta eltelt fél év szomorúvá tette. Nem örül annak sem, amilyen kép róla él a színházi szakmában, és azt mondja: jó, hogy pont most megy el szülni. A POSZT-on beszélgettünk vele, Pintér Béla Titkaink című előadása után.

Tulajdonképpen miért is változtattad meg a nevedet Szandtnerről Szamosi Zsófiára?

Egyszerűen azért, amiért egy csomó színész is megváltoztatja: mert a főiskolán azt mondják neki, túl egyszerű vagy túl bonyolult. Amikor a tesómat (Szandtner Annát – K. B.) is felvették, az volt az utolsó lökés: akkor már össze is kevertek volna bennünket túl azon, hogy világ életemben mindenhol betűznöm kellett a nevemet. Bár az okmányaimban mind a mai napig Szandtner vagyok, úgyhogy a hivatalokban azóta is betűzök. Ennyi a történet. Érdekes egyébként, hogy mindenki ennyire kíváncsi erre: Ónodi Eszter Kovács Eszterként kezdte a Színművészetit, Szávai Viktória Szabó volt, és még sok színész van, akitől sosem kérdezik meg ugyanezt.

Február végén a Mindenki című rövidfilm főszereplőjeként te is ott voltál Hollywoodban, amikor átvettétek az Oscar-díjat. Úgy érezted a vörös szőnyegen, hogy színészként eljutottál a korlátlan lehetőségek hazájába?

Azért ebben volt realitásérzékem,

nem éreztem nagy lehetőségeket, nem volt olyan illúzióm, hogy hollywoodi színésznő leszek.

De nagy élmény volt ott lenni – ennél nem is vártam többet. Még azt sem gondoltam, hogy mindenképpen nyernünk kell: ha nyerünk, az nagyon jó, de ha nem nyerünk, már akkor is ott voltam – ki mondhatja még ezt el magáról?

Miután végigmentünk a végtelennek tűnő vörös szőnyegen, amin pár méterenként jelölik, hol kell megállni a fotózáshoz, és túljutottunk minden biztonsági ellenőrzésen, épp az volt az érdekes, hogy olyan volt, mint bárhol máshol. A nagyon ismert sztárokhoz nem lehetett közel kerülni, nem is okvetlenül látod őket ebben a háromezer fős színházban, a VIP-büfébe pedig a halandó emberek nem mehettek, csak ők. De amikor lementünk a színpadról, a backstage-ben azért elég sok híresség volt, és az volt a fura, hogy nem volt fura. Ők is színészek, csak ők másmilyen filmekben játszanak, és ugyanúgy ismerős az arcuk, mint akivel itt, a pécsi Király utcán találkozom, csak nekik azért, mert már láttam őket filmekben. Úgy éreztem, olyan ez a szakma, mint ha egy állatfajba tartoznánk, mintha ők is elefántok lennének, meg én is – van ebben valami közösség.

Akkor nem is volt meg benned az az érzés, hogy mondjuk kislányként pont ide, az Oscar-gálára képzelted magadat?

De, megvolt! Gyerekkoromban egy csomószor néztük a közvetítést a tévében, olyankor fennmaradhattunk éjszaka. Emlékszem, iszonyúan meg voltam hatódva, amikor valaki jobb beszédet mondott. Azt éreztem, ez a siker csúcsa, az élet koronája, ennél nem lehet feljebb jutni. De felnőtt fejjel, amikor az ember már egy csomó mindenen átment, már tudja, mik az igazi értékek, mennyire pillanatnyi tud lenni a siker, és mennyire meg kell dolgozni érte. Teljesen más ott lenni, mint elképzelni, hogy ott vagy.

Miután bementünk, még volt vagy másfél óra, mire mindenkit beengedtek: az nagyon jó, felajzott része volt az egésznek. Aztán végigülni az iszonyú hosszú ceremóniát néhol elég fárasztó volt, persze voltak nagy pillanatai – mint például amikor bejött Sting –, ráadásul mi sokára kerültünk sorra. Közben ki-kijárkáltunk cigizni: a dohányzóban csak európaiak voltak. Ott tudtam egy picit beszélgetni Sandra Hüllerrel, a Toni Erdmann főszereplőjével. Ettől nagyon meghatódtam, hogy „úristen, itt van mellettem a zseniális Sandra Hüller” – közben meg tudom, hogy ez vicces lehet, hiszen nála sokkal nagyobb sztárok is ott voltak.

A gála után az újságírók, úgy éreztem, a számba akartak adni olyan mondatokat, hogy ez volt életem legnagyobb élménye, meg hogy micsoda euforikus pillanatok voltak. De nem ezt érzem: voltak jó és nem olyan jó pillanatok is, és persze, soha vissza nem térő élmény volt.

Mégis az volt az egészben a legjobb, hogy itthon mennyire örültek. 

Egy évvel korábban az Ankertben néztük Hámori Gabival a Saul fia Oscar-díjátadását, és mi is euforikus hangulatba kerültünk. De amikor ott voltam, én nem voltam extázisban. Órákig ülni egy gyönyörű, de rettentő kényelmetlen ruhában, aggódni azon, hogy már biztos nagyon büdös vagyok, mert minden tiszta műszál, feltörte a lábamat a cipő, arra figyelni, nehogy rálépjek az előttem haladó ruhájának uszályára, vagy hogy hová kell állnom a színpadon – nekem ez ugyanúgy benne volt. És ott minden nagyon leszabályozott.

Szamosi Zsófia

1977. augusztus 12-én született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre harmadik próbálkozásra vették fel, addig az Új Színház stúdiójában tanult. Egyetem után, 2001-ben a Vígszínházba szerződött, innen ment át Pintér Béla társulatába négy év után, ahol több mint tíz évig játszott: az Árva Csillag, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, A Démon Gyermekei, A Soha Vissza Nem Térő, a Párhuzamos Óra, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, a Kaisers TV, Ungarn és a Titkaink színésze volt. 2015 óta szabadúszó. Jászai-díjas.

Testvére Szandtner Anna, az Örkény Színház színésznője, édesanyja Cserje Zsuzsa dramaturg. Az Oscar-díjas Mindenki című kisfilmen kívül mostanában szerepelt a Terápia című sorozatban, A martfűi rémben és Az éjszakám a nappalod című filmben.

 Volt olyan élményed a gálán, amit még az unokáidnak is mesélni fogsz?

A díjátadó után van egy kormányzói bál, ahová csak a díjazottak kapnak belépőt. De én nem tudtam bemenni, mert elromlott a táskám zárja, és nem tudtam elővenni a belépőt: húsz-huszonöt percig feszegettük a biztonsági őrökkel hiába, ráadásul egy menő divattervező százezer forintos kölcsöntáskája volt, nem akartam nagyon piszkálni. Azt mondtam, már úgyis nagyon fáj a lábam a szandálomban, nem érdekel, akkor nem megyek be. 

Amikor kifelé mentünk, szembejött egy szétbotoxolt arcú, idősebb nő, aki megkérdezte: „Te nem voltál a színpadon? Kaptatok Oscart, ugye? Akkor miért nem a bálon vagy?” Mondtam, hogy nem nyílik a táskám. „Na nehogy már, majd én kinyitom!” És tényleg addig izélgették a férjével, amíg kinyílt, de nekem már semmi kedvem nem volt még egyszer visszavennem a szandálomat, úgyhogy nekiadtam a belépőmet. Utólag mondták, hogy a jegy amúgy ezerötszáz dollárt ért.

A Mindenkit ezerféleképpen értelmezték. Számodra miről szólt?

A történet messze túlmutat saját magán, és az individuum és a hatalom összeütközéséről is szól. De az én szerepem attól volt izgalmas, hogy egyáltalán nem volt egysíkú. Több ismerősöm gratulált, hogy milyen gonosz voltam benne, és ilyenkor mindig egy picit megsértődtem: én azt éreztem, akit játszom, az nem gonosz, hanem így akar a maga módján jót ezeknek a gyerekeknek. Azt gondolja, így mindenki eljut Svédországba, az is, aki szarul énekel. Ha így nézzük, a film az integráció kontra szegregáció kérdésről is szól. Képmutatónak érzem azokat, akik azt mondják, persze, legyen integráció, zárkóztassuk fel a gyerekeket, de ők azért az alapítványi iskolába íratják be a sajátjukat sok pénzért.

Aktuálpolitikát látsz a metaforában?

A rendező, Deák Kristóf szándékaiban nem láttam, de persze, biztos lehet a mai Magyarországra is vonatkoztatni a történetet. És talán azért kapott Oscart, mert Amerikára is lehet: küldtek nekem olyan amerikai kritikát, amely szerint én konkrétan Trumpot játszom. Azon azért dobtam egy hátast.

Mit vártál, mit vársz az Oscar-díjtól?

Arra semmiképp sem számítottam, hogy beindul a hollywoodi karrierem, arra viszont igen, hogy itthon több munkám lesz. De ez egyáltalán nem igazolódott be, és ez nagyon szomorú – örülök is, hogy pont most megyek el egy kicsit, mert babát várok. Teltek a hónapok, és azt képzeld el, hogy 

egyszer sem csörgött a telefonom, hogy felkérjenek akár filmes, akár színházi munkára. Egyetlen egyszer sem.

Tudod, ilyenkor az ember elgondolkodik azon, hogy mi kellene itt még? Oké, nem én kaptam az Oscar-díjat, és magam is azt gondolom, hogy nem ez volt életem alakítása, de azért csak nem volt szar! Azt feltételeztem, hogy a díj nagyobb publicitása miatt majd többször hangzik el a nevem, amikor kellene valamire egy színész. De nem.

Nem tudom, miért van ez így, de mivel egy éve lettem szabadúszó, nekem tényleg nem mindegy, hogy csörög-e a telefon, hogy gondolkodnak-e bennem. Azért mentem el szabadúszónak, mert szerettem volna, ha új ingerek érnek, ha más rendezőkkel, más partnerekkel találkozhatok, más jellegű színdarabokban.

Ezért hagytad ott Pintér Béla társulatát?

Egyáltalán nem Pintér Béla előadásaival volt bajom, de azért ez egyféle színház, amiben eltöltöttem tizenegy évet. Egy ideje már azt éreztem, lépnem kell, mert „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”: ha nem döntök, nem fogok tudni másokkal is dolgozni. Tavaly is nehezen jöttek a munkák. Talán életkori sajátosság is ez: fiatalokra mindig szükség van, de ebben a korban már mindenhol megvannak a színésznők, és minden igazgatónak az az érdeke, hogy azoknak adjon munkát, akik a társulat tagjai. Pedig a színházban jót tesz, ha új arcokkal dolgozhatsz, én úgy látom, sok színész és rendező is vágyna erre, de a legtöbb színházban megvannak a berögzült szerepek.

Akkor a szakmából kiábrándultan mész el szülni?

Nem, de úgy érzem, jó lesz most egy kis szünet. Állóvíz van, nekem pedig már nincs kedvem telefonálgatni, hogy „Adjatok munkát!” Olyan megalázó helyzetek ezek, amikor azt mondják, persze, majd szólnak, és soha többet nem hallasz róluk. Befagyott ez a szituáció, úgyhogy úgy érzem, nem olyan nagy baj, hogy most kihagyok egy évet. Nem maradok le semmiről.

És művészileg is jót fog tenni egy kis szünet: most vettük elő két év után újra Pintér Bélával a Tündöklő középszer című előadást, és annyira jó volt! Mindenkinek jobban kellett figyelni, minden olyan friss volt, újra felfedeztünk mondatokat, poénokat. Tök jó lesz majd egy év után újra dolgozni. És talán át is értékelődnek majd dolgok. Minden színésznőnek választania kell, hogy örökké Thália papnője akar maradni, vagy gyereket vállal. Örülök, hogy ezt választottam; régóta szerettem volna gyereket, és féltem, mi lesz, ha nem kerülök ilyen élethelyzetbe. Kívülről nézve kicsit ijesztő tud lenni, ha egy színésznő életében nincs semmi más igazán fontos, csak a munka. Ez nagyon magányos dolog.

Színésznőként nehezebb döntés a gyerekvállalás, mint más munkakörben?

Biztos, hogy nehezebb. Meg kell oldani, hogy az ember a gyerekével is tudjon lenni, aki nyilván korán elalszik, miközben neked este kell dolgoznod. És ez az életmód kiszámíthatatlan: hol van munka, hol nincs, hol nagyon intenzíven ott kell lenni, hol pedig alig van valami. És ez nemcsak szervezés, hanem idegrendszer kérdése is: mennyire van leterhelve az ember, és mennyi figyelme marad másra, a gyerek mellett lélekben is ott lenni a munkában, és fordítva. De abban reménykedem, hogy olyan energiákat kapok tőle, amikkel mindez megoldható.

Az év elején Amerikában turnéztatok a Pintér Béla-féle Titkainkkal, még a New York Timesban is dicsértek, aztán jött az Oscar-díj. Ennél nehéz nagyszabásúbb elismeréseket elképzelni, de eközben itthon afféle underground színésznőként vagy elkönyvelve.

Pedig diplomás színész vagyok, évekig a Vígszínházban játszottam; rossz, hogy ez rólam a kép. Nem is tudom, mióta várom, hogy eljátszhassak egy Shakespeare-t vagy egy Csehovot – én ezeken nevelkedtem. A legjobban arra vágyom, hogy klasszikus darabokban játsszak, csak nem kerülök olyan helyzetbe, mert ez általában nem a függetlenek, hanem a kőszínházak jellemzője. Lehet, hogy nyugdíjas lettem, de valahogy nagyon vágyom arra, hogy az olvasópróbán a kezembe adjanak egy példányt, és az elejétől a végéig el tudjam olvasni a darabot. És ne az legyen, hogy „akkor ez most egy vázlat, majd az lesz még, hogy...”, vagy „ez a téma, gyűjtsünk anyagot!”

Ehhez képest az eddigi szerepeidből ennek pont az ellentéte látszik, mintha kifejezetten a legaktuálisabb társadalmi témák bevállalós feldolgozásai vonzanának.

Az is vonz, de ez most jobban, de hiába, ha nem vagyok társulati tag egy kőszínházban. Így ilyen módon – hogy azt mondják, ez a szereped, gondolkodj el a viszonyain, a jellemén – mostanában filmekben tudok dolgozni, ezért is örülök, hogy viszonylag sűrűn forgathatok. De persze, azokat az előadásokat is nagyon szeretem, és fontos, hogy mindig legyen egy ügy is, amit képviselhetünk. Például a Palit (Szamosi Zsófia a monodrámában Maléter Pál özvegyének visszaemlékezését mondja el – K. B.) is nagyon jó volt csinálni: olyan kihívás volt egyedül felmenni a színpadra, amit pszichésen kellett megugranom.

Azt volt a legnehezebb elhinni, hogy nem vagyok unalmas,

ha hetven percig csak dumálok a színpadon, mert én elég vagyok ahhoz, hogy ez érdekes legyen. Ez halálugrás, amiben nincs, aki segítsen, de öt-hat előadás után már nagy élvezet csinálni.

Akkor a szabadúszás után vállalnál újra társulati tagságot is valamelyik színháznál?

Nagyon szeretnék társulatban dolgozni.

Milyen helyre mennél szívesen?

Oda, ahol jó rendezők dolgoznak és jó színészek vannak. Olyanok, akik frissek, nyitottak.  Iszonyúan le tud húzni, ha a partnered gépiesen játszik, és tök mindegy, hogyan szólsz hozzá, ő mindig ugyanazt fogja csinálni. Ez széllel szemben pisilés. Szóval nem a szerepek vonzanának, hanem a munkatársak, akikkel dolgozhatnék.

Egy pillanatig sem bántam meg, hogy eljöttem Bélától, pedig sokan hülyének néznek ezért: az egy sikeres társulat komoly fanklubbal, külföldi meghívásokkal, magas színvonalon, és lehetett annyit keresni, hogy megéljünk belőle. A tuti biztosat cseréltem le a totál bizonytalanra, de ez egy folyamat állomása. Nehéz elkezdeni ezt a szakaszt, de kell annyira hinnem magamban, hogy elhiggyem, visz valahová. Most sokkal jobban bízom magamban, mint öt évvel ezelőtt. Jobban elhiszem, hogy van keresnivalóm ezen a pályán.

Az elmúlt év miatt?

Az is sokat számított, de az is, hogy több filmes-tévés munkám lett. Ezek nehéz, komplex feladatok elé állítottak, amiket megoldani az én sikerem volt. Bélánál nehéz egyéni sikert átélni: ott szándékosan nincs soha kiemelve senki, még a tapsrendben sem hajolunk meg egyénileg. Ha szét is verik a házat, sosem tudom, hogy én tetszettem vagy a darab, ráadásul szinte már garantált, hogy nagy lesz a taps.

A filmes munkáid közül a legnagyobb sikere talán A martfűi rémnek volt. Ez meglepett?

Az ilyesmit a forgatáson soha nem lehet érezni. Tetszett a forgatókönyv, de nem gondoltam, hogy ez lesz, már csak azért sem, mert Sopsits Árpád korábbi filmjei nem zsánerfilmek voltak, kisebb közönséget szólítottak meg. Most ilyet forgattam én is; ilyenkor nem a nagy nézőszámban, inkább abban lehet reménykedni, hogy valamelyik fesztiválnak majd kelleni fog.

Mit lehet tudni erről a filmről?

Az a címe, hogy Egy nap, Szilágyi Zsófia első nagyjátékfilmje egy háromgyerekes anya egy napjáról. Az időkezelése eléggé más lesz, mint általában, és a mindennapi rutinból fog összeállni a film 90 százaléka, bár a háttérben lesz egy házassági válság is. Nagyon tetszett a forgatókönyv, de úgy éreztem, ezt nagyon jól kell megcsinálni, hogy érdekes legyen. Már két hónapja véget ért a forgatás, pont ma volt az utolsó pótforgatás, az utolsó pillanatban. Nem lehetett tovább halogatni: már így is látszik a hasam.

Ne maradjon le semmiről!