Jenő
3 °C
8 °C

Két újabb áldozat vall: a Marton-ügy súlyosabb, mint gondoltuk

D CIM20161103007
2017.10.26. 17:19

Eddig nyolcan vádolták szexuális zaklatással, hatalommal való visszaéléssel, orális szexre kényszerítéssel Marton Lászlót, a Vígszínház korábbi igazgatóját és főrendezőjét, most már tízen vannak, de nem a szám a lényeg, hanem az a környezet, az a rendszer, amiben az esetek megtörténhettek. És ez a környezet nem a Vígszínházat jelenti: ugyanilyen esetekről más intézményekben, más vezető beosztású férfiak kapcsán is beszélnek, egyelőre még halkan.

A két, először lapunknak nyilatkozó nő azt mondja, kívülről nehezebb megérteni az áldozattá váló, fiatal lányok motivációit, pedig ezek könnyen megmagyarázhatóak. Miért ültek be az autóba? Miért nem szóltak valakinek? Miért csak később beszéltek? Fontos az is – mondja egyikük –, hogy az esetek nyílt titoknak számítottak, de inkább mindenki elfordította a fejét. Sőt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egy nemrég végzett hallgatója azt mondja az Indexnek: az egyetemi büfében „viccként” terjedt a szóbeszéd.

Az egyik áldozat – aki a korábbi megszólalókhoz hasonlóan azt kéri, ne használjuk a nevét, de ha az ügyről először nyíltan beszélő Sárosdi Lillát ez valamilyen módon segítené, vállalja az arcát is – esete néhány éve történt. Ő frissen végzett színházi szakemberként – nem színészként – került a Vígszínházba.

El voltak ájulva, milyen jó nekem

„2012-ben kezdtem Marton Lászlóval dolgozni. Mikor felkért, nagyon örültem és kiválasztottnak éreztem magam. Az irodájában kezdtünk a munkához. Az első alkalommal elkezdtem mondani a gondolataimat a darabról, majd közbevágott, és belekezdett egy történetbe arról, hogy Kanadában egy igazgató megerőszakolt, molesztált lányokat, és csak nyitott ajtónál lehet tárgyalni azóta, ezt törvénybe is foglalták. Nem értettem, hogy ez most mi. Mindenesetre nálunk csukva volt az ajtó. Aztán idővel elkezdődött a combtapi. Vonakodtam, és nem nagyon értettem, mi van. Majd jött a mellem tapizása. Megpróbáltam odébb ülni, és kértem, hogy kávézóban dolgozzunk.”

A „megbeszélés” után szólt egy-két szakmabelinek az esetről, mondván, azért ez egy kicsit furcsa. De ők azt mondták:

Ja, a tanár úr szereti a fiatal, csinos lányokat, jár a keze.”

Aztán elkezdődtek a próbák, ahol – mint mondja – folytatódott a tapizás. „Próbáltam távolságot tartani tőle, de utánam jött, és ment a tapi. Néha messzire dobtam a tollam, mint egy idióta, és mentem a tollam után, vagy rávágtam a jegyzeteimet a kezére, de ez semmit nem használt. Ennek a béna küzdelemnek volt szemtanúja is.”

Beszélgetőtársunk ez után az előadás után aztán még kétszer dolgozott Martonnal; azt mondja, azóta ő is sokat gondolkodott azon, hogy miért ment vissza. A döntésben szintén szerepe van a külvilág hozzáállásának, félrenézésének és a hatalmi pozíciónak is. „Féltem, azt hittem, tönkreteheti a karrieremet. És közben rengeteg ember el volt ájulva, milyen jó nekem, hogy a nagy Martonnal dolgozhatok ilyen fiatalon.”

A fagyizás, ahogy a korábbi történetekben, itt is előjön. „Egyszer elvitt egy cukrászdába. Elkezdett beszélni nekem Londonról, hogy majd megyünk oda. Mondtam neki, hogy szuper, rengeteg remek színházi előadás van meg múzeum. Közölte, hogy nem színházba megyünk, hanem egy helyre, egy kastélyba, ahol szépek a lányok, és mindenki azt csinálja, amihez kedve van, és akivel kedve van… Emlékszem a pillanatra, amikor felfogtam, miről beszél. A lefagyás után azt mondtam neki: a Tágra zárt szemek érdekes film, de én nem vagyok ebben partner. Végül is ez nem baj, mert van egy lány, akivel ide szokott járni” – jött a válasz az exkluzív szexklubról.

De a visszautasítás ellenére Marton Kanadába is el akarta vinni őt dolgozni: „Nem hittem el, hogy ennyire hülyének néz.” Aztán még hívta más munkára, de akkor ő már nagyon nem akart részt venni az egészben, a háttérbe húzódott. Ahonnan viszont jól láthatta, milyen reménytelen változtatni a dolgokon.

„Lett egy másik fiatal lány. Borzasztó volt látni a történetét. Egyszer odajött hozzám a lány, és azt mondta, tudja, hogy a tanár úr öreg, de akkor is olyan furcsa, hogy folyamatosan tapizza. Nagyon rosszul érzi magát. Ezen nagyon felbasztam magamat. Megkerestem a színházban egy-két embert, és mondtam nekik, hogy beszélnék erről a vezetőségnek, mert ez így gáz.” Mire azt a választ kapta: 

Figyelj, azt fogják mondani, hogy csitri vagy, te leszel a hibás, téged fognak meghurcolni. Inkább fuss, menj el innen, hidd el, máshol sokkal jobb.”

Azóta elmesélte a saját történetét több férfinak is, de, azt mondja, „Mindegyik csak röhögött, és azt mondták, hát ő ilyen, aztán elmeséltek egy-két hasonló történetet. Az a legfelháborítóbb, hogy az egész szakma tudja, hogy »tanár úr szereti a lányokat«, az egész ház retteg tőle. Egy csomó ember odakerült anno 18-20 évesen, és beleszoktak, beleöregedtek ebbe a rendszerbe. Félnek, hogy kirúgják őket és nem kapnak munkát. Ez a tökéletes hatalommal való visszaélés.”

Kérem, ne, nem szeretném

A másik beszélgetőpartnerünk azt mondja, bár a története esetén még fiatalkorú volt, saját esetét nem érzi annyira felkavarónak, mint a korábban elhangzottakat, inkább azért meséli el, mert zavarja, az interneten micsoda értetlenség fogadja az ügyet, és sokan milyen hihetetlennek, gyanúsnak találják az áldozatok reakcióit, az eset idején tanúsított hozzáállásukat. Pedig, mint mondja, ebben a rendszerben, egy 17-20 éves, lelkes és tapasztalatlan lány szemével nézve az eseteket, minden érthető.

„Elsős gimnazista koromban kezdtem színházba járni, ez a 90-es évek közepére esett. A Vígszínház lett a fő helyem, ott barátkoztam, ott engedtek be próbákat nézni. Komoly és érdeklődő lány voltam, rengeteget olvastam, beszélgettem, ismertek a színészek, az öltöztetők. Sokszor találkoztam Marton Lászlóval is, aki nagyon kedves és barátságos volt, pont úgy viselkedett velem, mint ahogy egy színházigazgató viselkedik a színházáért rajongó kiskamaszokkal: ők a jövő közönsége. Én nem az utcáról estem be 18-20 éves koromban, hanem a szemük előtt lettem gyerekből felnőtt.

17 éves voltam, amikor először bemehettem egy próbára. Marton volt a darab rendezője, engedélyt kértem tőle, ő beleegyezett. Az egyik páholyba ültem, nem akartam zavarni senkit. Felkiabált, hogy nyugodtan menjek le. A következő próbán lementem. Megtisztelve éreztem magam, legitimálva van a jelenlétem, szuper. Időnként leült mellém, mondott valamit a darabbal kapcsolatban. Nem tartottam furcsának, de nem értettem, hogy vajon miért gondolja, hogy én bármit is hozzá tudnék tenni, egyáltalán, bele mernék szólni. Néhány próba múlva már hosszabban időzött mellettem, és néha megsimogatta a combomat. Amúgy barátilag. Úgy általában mindig nagyon barátságos és kicsit atyáskodó volt, így hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek ezzel. Vajon csak félreértem? Vagy ez valamit jelent? Nem esett jól, úgyhogy visszaköltöztem a páholyba. Újra invitált a földszintre, de azt mondtam, nekem itt jobb. Ennyiben is maradtunk. Nem szóltam róla senkinek, tulajdonképpen eszembe sem jutott, hogy bárkinek is elmeséljem, nem történt semmi. 

A Vígbe továbbra is jártam, amikor találkoztunk, mindig átkarolta a vállam, megkérdezte, hogy vagyok. Aztán, talán ugyanabban az évadban, vagy egy évvel később egy premieren a Pestiben leült mellém a lépcsőre. Mindig úgy nézett premiert, hogy közben mászkált, bejött, belenézett, kiment, visszajött. Ebben semmi érdekes nincs, nagyon sok rendező csinálja így. Szóval nem sokkal kezdés után leült mellém, tök sötét volt, ment az előadás. Megfogta a kezem, és rátette a saját combjára. Megint nem tudtam, hogy mit csináljak, nézegettem jobbra-balra, látja-e valaki. Senki. Zavarban voltam, de nem volt jobb ötletem, és levettem a kezem. Kis idő múlva újra próbálkozott, de ekkor a saját kezét csúsztatta be a lábaim közé. Teljesen kétségbeestem, ilyen még nem történt velem. Viszont azt éreztem, hogy ha ellenállok, nem tehet semmit, egy előadás közepén ülünk. Tehát kivettem a kezét, és még valami olyasmit is suttoghattam, hogy kérem, ne, vagy nem szeretném, vagy valami ilyesmit. Mosolygott, megpaskolta a lábamat és kiment. Többé nem nyúlt hozzám.”

Ő azt mondja, egyszer őt is figyelmeztette valaki, így igyekezett kedvesen, de tartózkodóan viselkedni, „nehogy feladjam a labdát”. Hozzáteszi: „Az eset nem okozott bennem maradandó lelki törést, bár tény, hogy

sokáig nem esett jól, ha egy férfi hozzám ért, mert minden érintésnél elkezdtem mérlegelni, hogy ez most az vagy nem az, mit akar.”

Ő azért is mondja el a történetét, mert úgy érzi, az interneten nagyon leegyszerűsödött az ügy megítélése, dúlnak az indulatok, jönnek a minek ment oda-jellegű értetlenkedések. „Ezek a kérdések olyan emberek szájából, akik nem éltek át hasonlót, teljesen érvénytelenek. A 80-as, 90-es években nem volt internet, nem ömlöttek ránk történetek, az újságok csak a nagyon durva eseteket írták meg. Tudtuk, hogy idegennel nem szabad szóba állni, egyesek cukros bácsival is találkoztak, de a szüleinktől kapott intő tanácsok és a Bravo magazinban olvasott rovatok nem adtak felvilágosítást, hogy mi a teendő abban az esetben, ha egy általunk tisztelt férfi visszaél az ártatlanságunkkal, naivitásunkkal, rajongásunkkal. Visszaélt azzal, hogy pontosan tudta, nekünk fogalmunk sincs, mire megy ki az egész.”

Úgy gondolja, egy 18-20 éves ember még nincs felkészülve ilyen döntési helyzetekre, lelkileg pedig még soha nem találkozott hasonló helyzettel, nem ismeri a jeleket. „Ezért nem megy el onnan, sőt, visszamegy, mert képtelen elhinni, hogy egy általa végtelenül tisztelt és megbecsült ember, egy szakmai nagyság valóban képes lenne erre. Visszamegy, mert azt hiszi, ő tett rosszat, mert nincs tisztában a saját testével, a saját szexualitásával, nincs tapasztalata azzal, hogy mit lehet egy férfinak megengedni mit nem, és mi mit jelent. Érzi ugyan, hogy valami nincs rendben, ugyanakkor azt is gondolja, hogy félreértett valamit. Hiszen én csak kedves és mosolygós voltam, és a nagy ember biztos csak barátságból simogatta meg a combomat, nézd meg – bizonygatja magának –, a színészeket is megöleli, engem is átölel, ez tök rendben van, hívott, hogy jöjjek holnap is, hát jövök. Munkát, lehetőséget, segítséget ígért, nem fogom elszalasztani, fontos nekem ez a hely, biztos véletlenül ért hozzám. És ugyanezért ül be az autóba. Nem feltételezi, hogy az az ember, akinek a rendezése olyan érzékeny, olyan erős, és amit már legalább nyolcszor megnézett, és hogy az az ember, aki barátságos, kedves, partnernek tekinti, cukin mosolyog és szép a zakója, hogy az az ember két-három találkozás után az autóban majd előkapja a himbilimbit. Nincs a mátrixban olyan elem, ami arra figyelmeztetné, hogy olyan helyzetbe fogja hozni, ahonnan nem lehet elmenekülni. A Vígszínházban minden szép, minden rózsaszín, mindenki kedves, ez egyszerűen nincs benne a képben.” 

És úgy véli, az a kérdés sem jogos, hogy az áldozatok miért nem akkor szóltak – erről a másik megszólaló gondolatai is meggyőzőek. „Tessék mondani, kinek kellett volna szólni? Kinek mert volna szólni bárki is? Ki hitte volna el? Hogyan lehetett volna bizonyítani? Fizikai nyom nincs. Jelentsem fel a rendőrségen, hogy jó napot kívánok, a Vígszínház igazgatója elvitt egy parkolóba, hogy leszopjam, pedig nem gondoltam, hogy ezért megyünk oda, tessék kivizsgálni az ügyet? Marton László kontra 18 éves, névtelen lány, kacagnom kell.”

Hozzáteszi: „Én nem éltem meg zaklatásnak, amit Marton László csinált. Rosszul esett, eltettem magamban, és vigyáztam magamra a későbbiekben. De ez számára nem mentség. Megbocsáthatatlan, amit fiatal lányokkal művelt. És nagyon sajnálom a Vígszínház dolgozóit, akiknek most egészen mással kellene foglalkozniuk, és akiknek semmi közük az egészhez. Mert nem igaz, hogy mindenki tudott róla. Mint ahogy az sem igaz, hogy senki nem tudott semmit.”

Borítókép: Czimbal Gyula / MTI.

Ne maradjon le semmiről!