Olivér
1 °C
5 °C

Jöttek a démonok, és felhabzsolták az Arénát

Kritika a Gorillaz budapesti koncertjéről

DSC 6893
2017.11.14. 11:14 Módosítva: 2017-11-14 11:18:21

A végén nem maradt más, csak a kivetítőn egy katedrális fénylő ólomüveg ablakai: a központi képen a virtuális zenekar tagjai, 2D, Murdoc és a többiek, fölöttük a bukott angyal, épp elragadni készül őket, vagy csak integet. „Amikor a hazugságok valósággá válnak” – énekli közben Damon Albarn a Demon Days album címadó dalát, mögötte ötfős gospel kórus, én pedig a 303-as számú ruhatári bilétámba kapaszkodtam. Mint a kinti valósággal való utolsó kapocsba.

És még a tokás Marilyn Mansontól féltették Szűz Mária Magyarországát. Imakommandó most bezzeg sehol, mindössze néhány mindig éber valtonos, hogy ne tessenek táncolni az ülő szektorban.

De hát ki számított erre a sötét és vidám digitális oratóriumra egy ilyen ártatlan hétfő estén?

Mert a Gorillaz-koncertről hazafelé menet az oratórium szó jutott az eszembe. Ahol Damon Albarn nem csak a zeneszerző és a történeten végigvezető énekes, de ahol magát a mítoszt is ő – meg persze a képregényrajzoló Jamie Hewlett – teremtette külön bejáratú istenekkel, hősökkel, prófétákkal.

A sötétből induló első dal, az M1A1 „Hello, hello, is anyone there?” után pedig Albarn szépen lassan benépesítette a színpadot saját kreálmányaival, hol a színpad mögötti vászonról előtűnő lényekkel énekelt, hol belépett a képbe egy-egy epizódszereplő vendégénekes, ő pedig olyan otthonosan és céltudatosan mászkált fel alá ebben a világban, mint aki nem is frontember ebben a zenekarban, hanem minimum valami szertartást celebrál.

A színpad mögött kirajzolódó virtuális tér és a színpadon játszó zenekar több ponton egybeforrt, de maga a közönség is részévé vált az egésznek: Albarn és a beugró énekesek olyan sűrűn másztak le és be a közönséghez, hogy a technikusok alig győzték mikrofonzsinórral.

A Gorillaz a szűkkörű, Várkert bazáros idei kisebb koncertjét leszámítva csak sound system-formában járt Magyarországon, és bár így sem volt meg az Aréna teltház, azért elég nagy tömeg gyűlt össze. Stadionkoncertre persze nyilván mindig pontosan ugyanaz a harmincas-negyvenes réteg jár, aki nem sokall huszonezer forintot egy másfél órás koncertért, ami viszont meglepett, hogy a szokásosnál jóval több volt a külföldi és a fiatal, a kinti jegyüzérek állítása szerint hollandok, de jöttek a környező országokból is sokan.

Bár a zenekar alakulása óta eltelt majdnem húsz év nagy idő, rajzfilmidőben ez valahogy kevesebbnek tűnik, és azóta nem hogy kopott, hanem épp hogy terebélyesedett a Gorillaz-legendárium. A zene pedig meglepően frissnek hat még mindig, ami nem csak annak köszönhető, hogy Albarn a tetszőlegesen tágítható animált univerzum mögé bújva nem igazán szab magának kereteket, hanem önmagában zenei zsenialitásának is.

Popzenéről van szó és mégis: az egymásra rétegzett dallamok, a nagyon erős vokális szólamok sokszor észrevétlenül trükkös ritmikával párosulnak, olyannyira, hogy a koncerten a közönség tapsoltatása is inkább hamvába halt kísérlet volt csak.

Nincs olyan Gorillaz-dal, amiben ne lenne elrejtve legalább egy olyan cukorka, aminek az íze más, mint a többinek,

akár egy furcsa kiállás, belépés, betét, vagy akár csak egy hangszín. És századszorra hallgatva is előmászik valami korábban rejtve maradó apró részlet.

Persze a Clint Eastwood, a 19-2000 és a Feel Good Inc. érthető módon felpörgette az embereket, azért ennél láthatóan mélyebb volt a Gorillaz-ismeret, sőt, úgy tűnt, a koncert nagyjából harmadát adó új lemez dalaira is vevő a közönség. És bár személyesen tartottam attól, hogy a Peven Everettel közös harsányabb számok majd szétbombázzák ezt az addig introvertációból épített ingatag építményt, miután ez pontosan megtörtént, rájöttem, hogy ennél jobb nem is történhetett volna.

A koncert ívét ugyanis éppúgy tervezőasztalon szögmérővel mérték ki, ahogy az albumokét, vagy ahogyan az egész Gorillaz-világot. A közönség felszabadult, sőt megvadult, ebben a zenei candy flipben pedig még az olyan, kicsit fura számok is működni kezdtek, mint a Sex Murder Party vagy az Out of Body. Ilyenkor Albarn szinte eltűnt a fényből a színpadot leuraló meghívott prédikátorok (De La Soul, Zebra Katz, Jamie Principle) mögött, hogy aztán éppen időben mindig odaérjen egy zongorához, kézbe kapjon egy gitárszintetizátort, belefújjon egy melodikába.

És hogy aztán visszahajlítsa a színpadot és az olyan kozmikus csúcspontok után, mint amilyen az Every Planet We Reach is Dead vagy az Andromeda végül a Don't Get Lost In Heaven és Demon Days számokban tegye fel a fordított keresztet a másfél óra alatt magából épített katedrálisra. Majd egyedül hagyjon mindenkit a világító ólomüveggel. A fényeket felkapcsolták, én pedig kibotorkáltam, hogy megkeressem a kabátom.

Ne maradjon le semmiről!