Betiltanának egy előadást az Operában a színészek bőrszíne miatt

„Vannak még fegyvereink, de nem szeretném, ha be kéne vetnünk őket. De ma ezt egyszerűen már nem lehet megtenni, ma már nem lehet bőrszín alapján meghatározni, ki mit énekelhet és mit nem. Ha egy opera jogtulajdonosa meghagyná, hogy az előadásban mindenképpen le kell vizelni a Bibliát vagy a Koránt, vagy hogy muszáj benne megkínozni egy állatot, azt sem tartaná be senki” – érvel az Indexnek Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója. Aki (az Operaház felújítása miatt) az Erkel Színházban tartott sajtótájékoztatón azt is elmondta: már aláírtak egy szerződést a jogokat közvetítő irodával négy előadásra, amelyben nem szerepelt a híres-hírhedt „all black cast” kitétel. De egy meg nem nevezett magyar ellendrukker megtudta, hogy fehér színészekkel készülnek bemutatóra, és feljelentette az Operát a jogörökösnél. Mindez úgy derült ki, az ügynökség az Operának írt mailjében benne felejtette az eredeti vamzerlevelet is.

Túl fekete, túl rasszista

A Porgy és Besst, George Gershwin operájának sorsát nyolcvanhárom évvel a bemutatója is pont ugyanolyan faji kérdések bonyolítják, mint az első előadás óta gyakorlatilag folyamatosan. A darab egy rokkant koldusról, Porgyról szól, aki kimenti bűnöző szeretője karmai közül Bess-t, és jobb életet biztosít neki, de persze nem megy könnyen a közegből való kiszakadás. A bemutató idején, 1935-ben még az volt a pláne, hogy valaki komoly, drámai helyzetekben ábrázolja a színpadon a feketéket, nem csak komikusan és kicsit – vagy épp nagyon – lesajnálóan, meg hogy egyáltalán feketéket is felengednek a színpadra; a premier előtt tartottak is egy próbajátékot, hogy kiderüljön, nem sodorja-e el az egészet a népharag.

De nem sodorta, sőt, siker lett, csak aztán valakinek eszébe jutott, hogy ugyan, mit is tudhat egy fehér erről a közösségről, és gyorsan el is terjedt, hogy igazából mégiscsak egy rasszista darabról van szó. Nem is nagyon találtak fekete énekeseket, akik szívesen eljátszották volna. Később még a nácik által megszállt Dániában is játszották fehér színészek feketére mázolt arccal (most ezt a megoldást sem fogadta el a jogörökös), mondjuk ott huszonkét telt házas előadás után le is tiltotta a Gestapo, bár állítólag nem vagy nemcsak a téma miatt, hanem mert szerepelt benne a dán ellenállók egyik dala is. De aztán az atombombát mégsem más, mint Ira Gershwin, a szerző testvére és jogörököse robbantotta.

George Gershwin röviddel az előadás bemutatója után meghalt, de dalszövegeket író Ira 1983-ig élt. A jogörökösök pedig az ő akaratára hivatkozva úgy rendelkeztek: a Porgy és Besst kizárólag akkor lehet eljátszani, ha minden karaktert fekete színészek játszanak. Ez, nem sokkal a polgári jogi törvényeinek elfogadása és Martin Luther King törekvései után Amerikában szép és bátor gondolat volt, amellyel Gershwinék valóban be is indították több olyan színes bőrű színész karrierjét, akik e nélkül a rendelkezés nélkül nem biztos, hogy főszerepet kaptak volna egy operában.

Viszont az valószínűleg meg sem fordult a jogörökösök fejében, hogy ezzel az egy tollvonással gyakorlatilag letiltják a darabot az összes többi kontinens összes operájának műsoráról. Például a magyar színházakéról is, pedig az Erkel Színházban a hetvenes-nyolcvanas években hatalmas sikerrel futott az előadás az akkori sztárokkal, de 147 előadás után le kellett venni a műsorról. „Pedig az akkori rendszert annyira nem érdekelték a szerzői jogok, de ez a kikötés valamiért még rájuk is hatással volt” – mondja Ókovács.

Nóra géppisztollyal

Úgyhogy a Porgy és Bess majdnem negyven éve kikerült az opera-körforgásból, legalábbis Európában. Ha voltak is belőle előadások – például tavaly a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, vagy korábban a Szegedi Szabadtéri Játékokon –, akkor utazó társulatokat „béreltek fel”, hogy teljesüljön a kitétel, de ezek nyilván nem épültek be semelyik színház repertoárjába sem.

Pedig a színház élő műfaj, azaz semmilyen darab fejlődésének nem tesz jót, ha egyáltalán nem játsszák. Teljesen természetes, hogy a rendezők az adott korhoz, az adott körülményekhez, az adott társadalmi kérdésekhez igazítják a darabokat egy-egy új bemutatónál, és ezzel felmutatják az eddig rejtett oldalaikat, a bennük meglévő, de nem annyira nyilvánvaló gondolatokat.

Egy Hamletet százféleképpen lehet értelmezni, olyan alapvető kérdésektől kezdve, hogy a címszereplő egy hős, aki helyretolja a kizökkent világot, vagy egy pipogya, cselekvésképtelen, romkocsmák homályában fröccsöző fiúcska, aki képtelen végre megtenni, amit meg kell. A Nóra szólhat a női emancipációról, de szólhat a hazugságokkal teli házaséletről is, de volt olyan híres előadás is, amelynek végén a főszereplő géppisztollyal lőtt agyon mindenkit. A Carmen végét épp most igazították a nők mai helyzetéhez azzal, hogy egy olasz operában „megmentették” a címszereplőt, és a rendező inkább az ő kezébe adta a gyilkos fegyvert. És így tovább: ha egy mű nem ébreszt újabb és újabb gondolatokat, akkor senkinek nem lesz kedve újra elővenni, hiszen minek, ha már úgyis mindent elmondtak róla. Vagy ha nem szabad mást elmondani róla, csak amit a szerző örököse jónak lát. Az eltérő rendezői koncepciók azok, amelyek életben tartanak egy darabot. És ez az operák esetében még bővül azzal, hogy ha az adott korok sztárénekesei énekelnek valamit, az az előadás önmagában is bevonulhat a zenetörténetbe – kivéve persze, ha az énekesek jó része eleve le van tiltva az éneklésről. Mindezek miatt 2002-ben a New York Times vezető kritikusa is hosszú cikket írt arról, hogy el kéne törölni végre ezt a rendelkezést.

Az úgynevezett replika-előadások ugyanakkor ismertek a színházi világban: főként a nem elsősorban művészi, inkább bevételmaximalizálási célból létrejött szuperprodukciók jogait szokták úgy eladni, hogy semmi lényegesen nem szabad változtatni, a díszleteket, jelmezeket és általában mindent le kell okéztatni az eredeti mű tulajdonosaival, azaz gyakorlatilag ugyanazt az előadást kell létrehozni egy másik országban is. Sőt, van, hogy még a rendezőt is „csatolják” a szerződés mellé, és őt kell feltüntetni a szórólapon rendezőként is.

Melyik szín a skálán?

Ókovács mindenesetre nem tud még egy olyan operát, amit ilyen korlátozások sújtanának, sőt, ahogy a sajtótájékoztatón elhangzott, Mozart például mindent megtett, hogy játszani tudják az operáit, ha kellett, átírta a helyszínt cselekményben, hogy jobban passzoljon a bemutató ország igényeihez. „A színház az absztrakcióról szól, arról, hogy a színészek eljátszanak valamit, nem pedig arról, hogy tényleg csak Pinkerton nevű ember játszhatja Pinkerton hadnagyot a Pillangókisasszonyban. Különben is, mi az, hogy csak fekete szereplők? A fekete egy színt jelent? Akkor határozzák meg, hogy a színskála pontosan melyik színe megfelelő. Vagy származást? Akkor hány fekete felmenő után számít valaki feketének? Vagy identitást? Akkor hány évig kell afroamerikai közösségben élni, hogy az ember eljátszhassa Porgy-t, és ne kérdőjelezzék meg, minek tartja magát?” – sorolja aggályait Ókovács.

A magyar előadásban egyébként szerepelnek színes bőrű színészek is, például Kálid Artúr: ők játsszák majd azokat, akik nem tagjai a főszereplők közösségének. A rendező Almási-Tóth András egy hangárba helyezte az előadást, egy olyan térbe, amelyet eredetileg nem arra terveztek, hogy emberek éljenek benne, de mégis erre kényszerülnek. „Erről eszünkbe juthat a Katrina hurrikán, amelyben teljes utcák semmisültek meg, és ami után sokan akár egy-két évig is tornatermekben berendezett szállásokban kényszerültek élni, vagy eszünkbe juthat a menekültáradat is. Az előadás fő kérdése, hogy milyen módon tudunk otthont találni egy bizonytalan helyzetben akár a vallás, akár az emberi kapcsolatok révén, és hogyan vágyakozunk egy ilyen helyzetből valamiféle ígéret földjére. Azt akartam megnézni, a 30-as évek déli államaiban játszódó darabbal milyen kapcsolata lehet a mai európai nézőnek” – mondja Almási-Tóth.

Négy előadás mindenesetre biztosan ki van tűzve januárra és februárra, erre már alá van írva a szerződés, de az Opera persze szeretné műsoron tartani az előadást a következő évadban is. Ezt viszont elvileg már megvétózhatja a jogörököst képviselő ügynökség, bár Ókovács azt mondja, a bíróságra is hajlandó elmenni, ha ragaszkodnak a szerinte rasszista megkötéshez. Az ügynökség arra hivatkozik, hogy a szerződésnek az a pontja, amelyik az eredeti szerzői szándékról szól, valójában magába foglalja a fekete színészek foglalkoztatását is, de az Opera szerint ez marhaság, mert ilyesmi nyilván sehol nem szerepel a librettóban vagy a kottában.

A feljelentés nyomán viszont, ha betiltani az aláírt szerződés mellett már nem is tudta, az ügynökség közölte: az Opera valamilyen módon tüntesse fel az előadásról szóló anyagokban, hogy az ellentétes a mű szellemiségével. Amit az Opera – nyilván felismerve a benne rejlő marketinglehetőséget – készséggel meg is tett, és a sajtótájékoztatón kiragasztották az egyik molinóra az első nagy, piros matricát: „A Porgy és Bess jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel.”