Volt, aki szentnek tartott, volt, aki kurvának

Interjú Sárosdi Lillával színházról és szexuális zaklatásról

DSC 5930
2018.02.01. 17:55

Sárosdi Lilla pár évvel az alapítása után csatlakozott a Krétakör Színházhoz, Schilling Árpád társulatához, és megélte, hogy egy magyar színház világhírűvé válik: az egész világot beutazta az előadásaikkal. Több mint húsz éve színész, a szakma megbecsült tagja.

2017-ben viszont az is megismerte a nevét, aki sosem járt színházban: ő volt az első Magyarországon, aki a Weinstein-botrány után összeszedte minden bátorságát, és nyilvánosság elé állt egy huszonhárom évvel korábbi sztorijával: elmondta, hogy egy „nagyrendező” kocsikázni hívta 17 éves korában, majd elővette a péniszét, és közölte vele: „Puszild meg!”, mire ő zokogni kezdett, a rendező egyik, szintén a kocsiban ülő barátja pedig maszturbálni kezdett előtte. Sárosdi pár nap múlva elárulta, hogy Marton Lászlóról beszélt. A bátorsága sokakat inspirált, hogy elmondják az eddig szégyellve titkolt saját zaklatási történeteiket is.

A színésznő most azon gondolkodik, hogy abbahagyja a színészetet, bár mint mondja, nem a botrány miatt hajlik erre a döntésre. Interjúnkban arról kérdeztük, mi vezetett odáig, hogy előálljon a történetével, és mennyire viselte meg utána a rengeteg áldozathibáztatás.

Kié ez a festőállvány?

Az enyém: újra elkezdtem rajzolni. Ebben az évben jóval kevesebbet játszom. Sok mindent át kell gondolnom. Húsz éven keresztül nagyon sokan igazolták vissza a színházfüggőségemet, hogy én csakis színész lehetek, miközben számomra ez egy terápia volt, és igazából sosem voltam teljesen elégedett magammal. A színházat nagyrészt az önbizalomhiányom kompenzálására használtam, és sajnos soha nem érdekelt a próbafolyamat, az út, csak a végeredmény: mindig valami nagyot robbantani, zokogni, ordítani, megmutatni a különlegességem. A saját katarzisom mindig fontosabb volt, mint a nézőé. Rájöttem, nem vagyok szakmailag elkötelezett. Nyavalyogtam, ha kis szerepet kaptam, de nem szakmai kérdéseket tettem föl, csak azt, hogy mennyi a szövegem.

Szükségem volt a visszaigazolásra ahhoz, hogy érezzem, létezem: mintha csak a színpadon éltem volna igazán. Ráadásul a színészlét nagyon kiszolgáltatott: melyik rendezőnek kellek, mikor hívnak egy szerepre, ki akar szerződtetni, milyennek kell lennem ahhoz, hogy el tudjam adni magamat. Igazodnom kellett mindenhez, amit elvártak tőlem, pedig eleve nem voltam egy stabil személyiség, teljesen összezavart és kiszolgáltatottá tett ez az egész. Az ilyen lelki alkatnak nem tesz jót, ha csupa szerepből áll az élete. Ha arra gondolok, milyen lenne enélkül, szabadnak érzem magamat.

Úgy érzi, a színház miatt „magánemberként” nem tudta megélni a fontos dolgokat, csak a színpadon?

Negyven év kellett, hogy rájöjjek, én nem tudok egyszerre több vasat a tűzben tartani. Nem tudok mások által meghatározott időpontokban próbákra és előadásokra rohangálni, külföldi turnékon részt venni, és közben gyereket nevelni, játszani, mesét olvasni, főzni és lenyugodni.

Amíg a színház töltött ki mindent, addig túl sokszor kellett az anyósomnak vagy az apósomnak kisegíteni, és ezáltal szép lassan eltávolodtam a saját gyerekeimtől.

A férjem keresetéből élünk, hiszen bármennyit is játszottam, az sajnos édeskevés volt a családi kasszában, így muszáj volt eldöntenem, hogy mi a fontosabb. Persze a színházat továbbra is szeretem. Mondjuk úgy, hogy ez az egyik hobbim.

Mennyiben befolyásolta a Marton-ügy, hogy most így érez a színházzal kapcsolatban?

Segített abban, hogy ne féljek a szakma haragjától, ne tartsak attól, hogy majd az őszinteségemért cserébe kihagynak jó kis zsíros melókból. Nem vagyok egyetlen igazgatónak sem a lekötelezettje, nem tudnak rám a szokásos módokon nyomást gyakorolni. Mondjuk pont ugyanezért nem is a szakma volt, ami kiállt mellettem és az ügy mellett. Volt, aki Szent Johannának tartott, volt, aki kurvának, és volt, akik inkább csak hallgattak, és akikkel zavarba ejtő pillanataim voltak. Azzal sem értek egyet, hogy a színházigazgatóknak hallgatniuk kéne, mondván, nekik felelősségük van a társulattal szemben; szerintem épp ezért a felelősség miatt kéne megszólalni. Nehéz, fájdalmas dolog ez, de én továbbra is szeretem a kollégáimat, és tisztelettel tekintek azokra is, akik számára árulóvá váltam. Bár azt nem tudom, milyen lenne velük újra együtt dolgozni.

Hogy jutott el odáig, hogy a nyilvánosság elé álljon a történettel?

Ahol csak tudtam, főleg a színházi közegben mindenkinek elmeséltem ezt a történetet, mert igyekeztem tőle megszabadulni. Jól mutatja sokunk érettségét, hogy ez lett az én „érdekes” történetem. Szörnyű belegondolni abba, hogy mennyien élhetnek úgy, hogy a környezetük számára teljesen elfogadott az ő megalázottságuk; volt egy pont, amikor megéreztem a saját felelősségemet abban, hogy a hallgatásommal én is konszolidálom, elfogadom azt a rendszert, amiben rég hozzászoktunk a seggpaskoláshoz, a tapogatásokhoz. Én jól be tudtam építeni az indulataimat a színészi munkába, de nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy talál valamit, amiben levezetheti az energiáit, és még sikeres is vele.

Húsz évvel ezelőtt nem egy tudatos, fiatal felnőtt, hanem egy kiszolgáltatott, a szülei által nem felkészített nő voltam. Nemhogy a dolog jogi vetületével nem voltam tisztában, de elmondhatatlanul szégyelltem is az egészet. Akiknek elmondtam, mind ledöbbentek, fel sem merült bennük, hogy ne hinnék el. De a felháborodásuk gyorsan elmúlt, nem foglalkoztak vele többet, és ezt én is elfogadtam. Aztán 2016-ban egy színészkollégám, akivel korábban nem találkoztam, váratlanul azt mondta: „Figyelj, ennek van egy útja, mondd el az egészet egy tényfeltáró újságírónak, majd ő elintézi, hogy ne jelenjen meg a neved.” Az amerikai színésznők bátorsága is inspirált, és úgy éreztem, hogy ha rajtam kívül csak egy másik áldozat is van, az már az én felelősségem is. Mert akkor már nem áldozat vagyok, hanem tanú. Nem kerestem meg újságírót, hanem fogtam magam, és leírtam.

De elsőre nem írta le Marton László nevét. Miért?

Féltem a következményektől, és utána kellett járnom a jogi lehetőségeknek is. Aztán utalgattam, de éreztem, hogy nagyon nem volt jó lépés kiírnom a Facebookra, hogy „A Pál utcai fiúk a Vígszínházban. Nézzétek meg!” (Sárosdi Lilla először Marton László legfrissebb előadásának címével utalt története másik főszereplőjére – K. B.); először azt akartam kiírni, hogy „Maraton volt Budapesten”, ez szellemesebb lett volna. Azt hittem, így mondom is és nem is, de ez csak ködösítés volt, elnézést is kértem érte. Dés László, az előadás zeneszerzője azt írta nekem, együttérzéssel, szeretettel áll mellettem, de nem jó, amit csinálok, írjam le a nevet. Szolidáris volt velem még akkor is, amikor nem értett egyet velem, és ez sokat segített. Addigra már nem érdekelt, mennyit kell fizetnem esetleg a bíróságon, akkor is kimondtam volna a nevet, annyira éreztem a nyomást, és hogy sokan mellettem vannak. És ekkor már kezdett hívogatni a többi áldozat is: értük is tettem.

Miért nem jutott eszébe huszonhárom éven keresztül, hogy szélesebb nyilvánosságra hozza a történetét?

Nem voltam tisztában azzal, mik a lehetőségeim, csak azt az egy utat láttam, hogy a folytonos újrameséléssel könnyítsek a lelkemen.

Én nem tudtam magamért kiállni, ahhoz másfajta családi háttér, másfajta iskola kellett volna. Színész is azért lettem, mert menekültem minden elől, ami fáj: minden, ami történt velem, jó anyaga lett a színháznak, és ez el is távolított a valóságtól.

Nem voltam azon a szellemi szinten, hogy rálássak az életemre, hogy tudjam, ez nem pusztán egy inspiráció, hanem egy súlyos probléma, amivel magamra hagytak, és nincs rendben, hogy ez megtörténhetett, és nem volt semmi következménye. A legjobban az hiányzott, hogy kimondhassam: nem én vagyok a hibás.

Huszonhárom éven keresztül ezt hitte?

Így van. És szégyent éreztem, hogy ez velem megtörténhetett.

Ezen kívül milyen hatással volt a zaklatás az elmúlt huszonhárom évre?

Érdekes, hogy gyakorlatilag csak áldozatszerepeket játszottam a színpadon. Apám egyéves koromban hagyott el minket, anyám tizenöt éves koromtól a nagymamámnál tartott, míg ő egy másik házba költözött, és új családot épített ki maga köré, így másodszor is azt éreztem, mellékes vagyok. Aztán rákban meghalt, amikor huszonnégy éves voltam. Sokszor voltam elégedetlen, de nem ismertem fel, mi idézi elő bennem, hogy áldozatnak tartsam magamat, és mások is annak lássanak. Innen küzdelmes odáig feltornáznia magát az embernek, hogy meglegyen a belső stabilitása és szabadsága. Tulajdonképpen ez az életem kihívása.

Mennyi köze volt a nehéz gyerekkorának ahhoz, hogy Marton László úgy érezte, megkérheti, üljön be mellé az autójába „kocsikázni” egyet?

Apám eltűnésével kialakulhatott bennem az apakomplexus, abból pedig egy hiány: ösztönösen kerestem azt az idősebb férfit, aki tanítani tudna, akire fel lehet nézni, és akiben feltétel nélkül meg lehet bízni. Naiv voltam és kiszolgáltatott, ez pedig találkozhatott valaki más torz igényeivel: a gyengeségem tett prédává. A színház volt az egyetlen út, ahol visszakaphattam a szeretetet és a figyelmet, úgyhogy rohantam felé. A Vígszínház egy szentély volt, a falon Ruttkai, Latinovits képeivel; nemcsak nekem, sok fiatal lánynak és fiúnak is.

Ha vissza tud emlékezni, miért mondott igent, amikor Marton a kocsijába invitálta?

Hát azért, mert meg akartam felelni az elvárásoknak. Elnyomtam a rossz előérzetet, nem tettem fel a bennem megfogalmazódó kérdéseket, és nem mertem vállalni a saját hangomat. Ez a megfelelni vágyás az egész életemen végigvonul, még olyan apróságokban is megjelenik, mint hogy vettem már meg olyan cipőt, amit nem akartam, csak hogy nehogy kellemetlenséget okozzak az eladónak.

Megfordult a fejében egy pillanatig is, mielőtt beült az autóba, hogy Marton akarhat  valamit, amit nem szeretne?

Hát ami történt, az sosem jutott volna eszembe. Nem is tudtam róla, hogy létezik ilyen. Két ötvenes, felnőtt férfi – a másikuk, aki pszichológusként mutatkozott be, és akiről nem sokat tudunk – csak nem tesz olyat, ami rossz nekem!

Mit érzett, miután nyilvánosságra hozta a történetet?

Visszacsinálni soha nem akartam, egy pillanatig sem volt bennem megbánás. Meg kellett tanulnom, hogyan lehet erről jól kommunikálni, és nem érezni úgy minden nyilatkozatom után, hogy nem ezt kellett volna mondanom. Durván nekem jöttek, miután az egyik jobber hírportál elkezdte osztani a Lúzer című előadás hatperces előzetesét. Eleinte úgy éreztem, kötelességem mindenkinek válaszolnom, aki ír nekem, bár amelyik úgy kezdődött, hogy „Te büdös kurva”, azokat nem olvastam végig, bár eleinte azért megviselt. Azóta is küldenek mindent, de már nem követem a kommenteket. 

(A Krétakör 2014-es, Lúzer című előadásában Sárosdi Lilla épp egy olyan nőt játszott, akiről az azóta nyilvánosságra került zaklatási ügyek is szólnak: a férfiak által uralt színházi világban a férfiaknak kiszolgáltatott színésznőt, akinek az érvényesüléshez minimum meztelenkednie kell. Az előadásból kiragadott pár perces részletet a kormánypropaganda Sárosdi hiteltelenítésére használta fel – K. B.)

De azt fontosnak tartom elmondani, hogy

ilyen megaláztatást ritkán kap művészszínházi közegben dolgozó színész:

egy elismert előadásban alakított szerepéért kétségbe vonják a szavahihetőségét, és ez nem vált ki se felháborodást, se szolidaritást. A kritikusoknak is nekem kellett szólnom, hogy esetleg nem akarnák-e megsegíteni a közvéleményt, hogy a színésznő nem egyenlő a szerepével? Vagy igen? És azért, mert egy előadásban a kiszolgáltatottságról és a korrumpálódó emberről mutatott egy figurát, tényleg egy kurva?

Voltak pozitív hozadékai is annak, hogy előállt?

Nagyon hálás vagyok azoknak az áldozatoknak, akik merték vállalni a történetüket, és azoknak, akik akár a szakmából, akár a szakmán kívülről támogattak, mellém álltak. A nyilvánossággal járó terhet sajnos nem lehet megúszni. Ez így működik. De így egy fokkal mélyebbre ment ez az ügy, így talán valamennyivel többen értették meg, hogy a hallgatás nem megoldás. És ez jó.

Marton László végül, mondjuk úgy, bocsánatot kért, bár nevetséges módon, valójában semmit el nem ismerve. Mégis azonnal elfogadta a bocsánatkérést. Miért?

Én is pontosan éreztem, hogy hiányzik az igazi felismerés és megbánás, de abban akartam élni, hogy a bocsánatkérés megtörtént, hogy én is és ő is felszabadulhassunk. A bocsánatkérés egy nagyon fontos üzenet a társadalom felé is: el kellett hangoznia, hogy érezzük, sosem késő bocsánatot kérni. Szerettem volna, ha ez eljut ahhoz az országhoz, ahol ez nem menő.

Mi változott meg belül az elmúlt hónapok során?

Azzal, hogy végre felvállaltam ezt az egészet, talán megváltozott az áldozatiságomhoz való viszonyom. De a kérdés inkább az, hogy változott-e valami azoknak helyzetével, akik hasonlóakat vagy még rosszabb történeteket éltek át, vagy élnek át még mindig kár egy kívülről nagyon szépen festő családban is.

Ne maradjon le semmiről!