Kulka János visszatért, az elbeszélhetetlen szenvedés történetével

Van abban valami zavarba ejtő, hogy Kulka János három év után épp egy olyan darabbal tér vissza a színpadra, amelyben a szenvedés minden árnyalata nyomasztó részletességgel szerepel, hogy az ember azt érzi, ez már felfoghatatlan, és érthető beszéddel el sem mondható. Kulka egy ki tudja, milyen okból elnémult férfit játszik, aki csak hallgatja ezt a szenvedéstörténetet, de nem fűz hozzá semmit. Mert nem tud mit hozzáfűzni, vagy nem lehet mit hozzáfűzni. Vagy mert már nem hall semmi olyat, ami még őt is meglepné.

A Kossuth-díjas színész jó ideje a pályája csúcsán volt, a legjobb újkori korszakát élő Nemzeti Színházból szerződött át az ország legnevesebb társulatába, a Katona József Színházba, amikor sztrókot kapott. Egy ideig csak azért lehetett szurkolni, hogy fel tudjon állni belőle. De minden orvosi jóslatnál hamarabb és stabilabban lábra állt, és csak egyetlen dolgot hagyott ott a kórházban: pont azt, ami egy színésznek a legfontosabb, a beszédkészségét. Mert az agyvérzésben a beszédközpontja is sérült, újra kellett tanulnia beszélni, hogy ki tudjon szólni abból a börtönből, amit a sztrók utáni egyik első nyilvános szereplésekor ő maga nevezett így: a saját tudatából, ahol az intellektusa, a szelleme a régi maradt, csak az nehezedett meg, hogy szavakba öntse a gondolatait.

Kulka az Árvácskában a Trafó színpadán, Elek Judit Sára felvétele. Köszönjük a Trafónak, hogy az Index részére bocsátotta az egyperces videót, ami az első előadásnap előtti próbán készült, és ami elsőként itt látható.

Felmondott a Katona József Színházban, és kijelentette, soha többé nem áll színpadra, hiába volt – és most már úgy tűnik, marad is – ez az élete. Egy ilyen, talán elkeseredésből tett fogadalmat bárki szívesen elfelejt, és örül, hogy Kulka ezt végül nem tartotta be. Azóta már három olyan előadásról is szóltak a hírek, amiket elvállalt, ha nem is a Katonában, sőt, már a hangját is adta egy új munkához, igaz, egyelőre még csak egy rövid tévés autóreklámhoz.

De most, a Dollár Papa Gyermekei társulat Móricz-adaptációjában, az Árvácskában a Trafóban néma maradt, de szótlanul is fontos szereplője az előadásnak. Bíró Bence dramaturg alkalmazta színpadra Móricz Zsigmond ólomsúlyú kisregényét, és ő adott hozzá egy külső szemet, vagy inkább külső fület: Kulkáét. A színész egy olyan titokzatos férfit játszik, aki megtalálja az összetörten a hóesésben fekvő Árvácskát, életet lehel belé, és meghallgatja, ahogy a lány végigmondja nyomorúságos élete történetét. Az árva lány, az anyakönyv szerint csak Állami Árvácskának elnevezett senkifia tönkretett életét, aminél a halál is jobb lett volna.

A lányt adták-vették a nevelőszülők, akiknek ingyencseléd kellett, meg az a kis pénz, amit az állam a lelencek befogadásáért adott. És ez a mindenféle értelemben vett végtelen anyátlanság és szeretetlenség az, ami mindvégig jobban fájt neki a folyamatos verésnél, a lúgban fürdetésénél, az istállóban alvásnál és az életét végigkísérő pedofil férfiaknál.

Mert eleinte úgy tűnik, mintha az Árvácskát játszó Simkó Katalin rettenetes emlékei csak fel-felvillanó képek lennének a múltból, amiből a hangos zene még a beszédet, a kiabálást is érthetetlenné teszi, miközben ő a vacogása elleni teát kortyolgatva idézi fel őket a megtalálójának. De aztán változik a képlet, és mégis eljátszanak mindent, a maga kegyetlenül pőre valóságában. Szó szerint is: mivel a lánytól első nevelőanyja még a ruhát is sajnálja, a kislány éjjel-nappal meztelenül jár, így viseli el a verést is, és a nevelőapja bűneit is – és Simkó szinte hihetetlen színészi alázattal és fegyelmezettséggel valóban végigjátssza az előadás felét teljesen meztelenül, ezzel téve torokszorítóbbá a rákényszerített, lelki értelemben vett kitárulkozást.

De épp ez a kendőzetlen kegyetlenség az, ami végül nem válik az előadás javára. Vagy csak részben válik a javára: abban, hogy Simkó Katalin játéka még inkább feledhetetlenné váljon ettől a teljes odaadástól, aminek a csupaszság csak az egyik eleme, de fontosabb az az átélés, amellyel egészen kivételes módon a színésznő szinte képes elmosni a határt a színpad sosem teljesen igazi valósága és a hétköznapi valóság között, hogy a nézőnek néha automatikusan megránduljanak az izmai, és oda akarjon ugrani hozzá, hogy megakadályozza az újabb ütéseket. 

De másban nem működik ilyen jól a kegyetlenség ábrázolása, mert a fentieknek épp az ellenkezője történik: egy bizonyos szint fölött a nem stilizált erőszak automatikusan hiteltelenné válik, és nemhogy nem ugrasztja össze gyomrot, de hagyja a nézőt elernyedni az akaratlan műviség miatt. A színpadon, pláne, ha olyan intim a tér, mint a Trafó színpadára húzott székek között, a térdektől húsz centire játszódó előadásban, sokszor erősebb tud lenni, ami sejtetés marad. És ez nem is csak a veréssel, fejbetöréssel, szexuális erőszakkal van így, de az üvöltéssel és haraggal is: bár az egyik „kedvesanya” szerepében Török-Illyés Orsolya képes annyira őrjöngő fúriává változni, hogy az egészen megrázó legyen, a másik nevelő, Messaudi Emina folyamatos ordítása színházi marad – ahogy az Árvácska sok kegyetlen jelenete is.

Nem ez a kitett és megmutatott, de akaratlanul eltompult erejű brutalitás hat igazán a befogadóra, hanem Kulka figurája az, akinek a szemszögével könnyebb azonosulni, mert ő pont mintha arra reflektálna, ahogyan az ember alig tudja befogadni Móricznak a teremtményére mért folyamatos kínoztatásait. Legfeljebb csak egy dolgot tud hozzátenni: a némiképp – egy lélektanilag kifejtetlen, sőt kicsit hiteltelen csattanóval – átírt történet végén megöleli Árvácskát, aki talán életében először tapasztalja meg ezt a fajta néma vigaszt, ami minden kimondott szónál beszédesebb. 

Mintha azt mondaná ezzel a rendező: van, aki meghallgat. Legyen bárki is ez az ősz szakállú, rejtélyes figura, aki magához vette az előadás elején ezt az élő vagy holt, szerencsétlen Árvácskát.

Borítókép: Nagy Gergő