Hatalmasat szakíthattak a magyarok a vadnyugaton

Az amerikai vadnyugat mítoszának lebontása, a korszak visszakoszolása már réges-régen elkezdődött a popkultúrában, de mindig érdemes emlékeztetni magunkat, hogy milyen volt ez az egész időszak: központosítás, hatékonyan betartatott törvények és rendvédelem nélküli, sokszor brutálisan erőszakos határvidéke az akkori civilizált világnak. Xantus János zoológus, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori igazgatója így írt a naplójában 1857 San Franciscójáról:

Csaknem büntetlenül követtetnek el itt naponta öldöklések és rablások mindenütt, mint valami rendes dolgok és műtétek, s még csak álmodni sem lehet, mikor jövend normális helyzetbe a társaság.

Utólag könnyű okosnak lenni, de a normális helyzetbe jövendés nagyjából a XX. század elejére történt meg, amikorra az egész határvidék betagozódott az Egyesült Államokba, a felszíni aranybányászat kifulladt, elkészült a transzkontinentális vasút, és a farönkökből összetákolt városok megizmosodtak a nyugati parton és az ország belsejében. A nyugati part, vagyis Kalifornia azért is érdekes, mert ott az aranyláz határozta meg a gazdaságot évtizedeken keresztül, és - itt jön a magyarázat arra, hogy miért foglalkozik ezzel az időben és térben távoli témával a Magyar Nemzeti Múzeum - az 1848-49-es szabadságharc leverését követően pár magyar katona is elment a világ túlsó felére szerencsét próbálni.

A levert szabadságharcból az amerikai történelembe csöppenő magyarok története nem új, a leghíresebb feldolgozása talán Bódy Gábor 1975-ös Amerikai anzix című filmje, ami a polgárháborúban harcoló magyar katonák történetét dolgozza fel tartalmilag hitelesen, kinézetre pedig egy képzeletbeli, “korabeli” vizualitást másolva. És itt van most a Kalifornia aranya című kiállítás, ami szintén az észak-amerikai magyar emigránsokkal foglalkozik. Vagyis inkább eggyel. Azzal is csak egy kicsit.

Máshogy mondom: a Nemzeti Múzeum kamarakiállítása egy ürügy arra, hogy kiállítsanak három, aranyból készült, makulátlan állapotban lévő, korabeli érmet. A tárlat középpontjában ugyanis a Wass, Molitor & Co. nevű pénzverde áll, amit az erdélyi Wass Sámuel gróf alapított. Wasst Kossuth küldte ki Amerikába, hogy támogatást szerezzen a szabadságharcnak, de a bukás hírére kint maradt, és 1850-ben átköltözött a nyugati partra. Itt aztán egy másik 48-as magyar emigránssal, Molitor Ágoston hadnaggyal korszerű arany- és ezüstfeldolgozó üzemet alapított 1851-ben.

Abban az időben Kaliforniában súlyos hiány volt pénzérmékből, mivel a legközelebbi hivatalos állami pénzverde több ezer kilométerre, New Orleansban működött. A kormány ezért koncessziós szerződést kötött a magyarok cégével, hogy verjenek pénzt a környéken egyébként bőségesen rendelkezésre álló nyersaranyból. Az első ötdolláros érméjüket 1852. január 8-án adták ki, és hamarosan 10 dolláros címleteket is vertek. 1855-ben már 10, 20 és 50 dollárosok is kikerültek a pénzverdéből. Közben megnyílt a hivatalos pénzverde is San Franciscóban (1854-ben), de ez olyan lassan és kezdetleges körülmények között működött, hogy egy darabig még érdemes volt igénybe venni a Wass, Molitor & Co. szolgáltatásait, amint azonban a kezdeti nehézségeket legyőzték, a koncesszió értelmét vesztette, és az év végén Wassék pénzverdéje beszüntette a működését. A cég által kibocsátott érmékből Amerikában is nagyon kevés maradt fenn, a gyűjtők körében rendkívül keresettek, becses ritkaságnak számítanak.

A működés utolsó évében Wass Sámuel - pár helyi mohával és más, értékesnek gondolt tárggyal - megküldött három tökéletes állapotban lévő példányt a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Ő maga 1858-ban költözött haza, állítólag az Amerikában gyűjtött tekintélyes vagyonnak köszönhette, hogy az országba visszaengedték.

Mivel az érmék sosem voltak forgalomban, így szinte nincsenek is sérüléseik, legalábbis olyanok, amiket szabad szemmel is lehetne látni. A Magyar Nemzeti Múzeum tavaly tavasszal bevizsgáltatta őket - a numizmatikai értéket megállapító Numismatic Guaranty Corporation a múzeum szerint ingyen vállalta a munkát -, és kiderült, hogy alig van náluk szebb érme a világon, sőt 1855-ös 50 dolláros érme konkrétan a második legszebb példány, amit az NGC valaha minősített. (Az értékelés részleteiről itt írtunk.) Varga Benedek, a múzeum igazgatója a megnyitó végén pedig kitalálta mindenki gondolatát, amikor elmondta, hogy ezeket nem lenne érdemes ellopni: annyira egyediek, hogy valójában semmit nem érnek a piacon, maximum az aranytartalmuk miatt, de amiatt meg nem érné meg az egész.

A Wass, Molitor & Co. rövid története bombajó, ennyi a tényleg pici, egy szobás kiállításból is kiderül, Varga szerint pedig ez gyakorlatilag egy pilotprojekt egy sokkal nagyobb tárlathoz, amiről viszont nem beszélt hosszabban. Kár, mert a Kaliforna aranya önmagában kicsit karcsú, és valójában csak egy ürügy, hogy a három érmét kiállítsák. A lesötétített szoba közepén, szemből megvilágítva valóban ott vannak a pénzek, de olyan furcsán esik rá a fény, hogy a másik oldalából alig látni valamit. Az egyik üveg alatt megtalálhatjuk Wass egyik, saját kézzel, egy barátjának írt levelét, aminek a szövegértését szerencsére segíti egy felirat, mert ilyen írásról van szó:

...ne felejts el bennünket is, és olykor írják egy pár sort, azt hiszem Guszti tudatta veled, hogy újra pénz veréshez fogtunk, puffoljuk ám a W.M. & Co-kat mint a fene, hja, mi a ménkőt tegyünk? hát a minák eladására nézve mik a kinézések? Coll Goodellt láttad é? try my dear fellow to make money anyhow…

Egy másik üveg alatt a cég főkönyve, ami természetesen mai, ráadásul laikus szemmel tökéletesen értelmezhetetlen, de legalább megbizonyosodhat mindenki arról, hogy a kézírások szépsége radikálisan megzuhant a gépírás feltalálása óta. Ugyancsak egy vitrint kaptak azok a kiegészítők, amikben a müncheni bevizsgálásra szállították az érméket, illetve nem egy, hanem két vetítés is van a teremben: az egyik egy keretbe helyezett táblagépen korabeli aranyásó-portrékat pörget, egy projektor pedig a szoba másik felében nagyobb csoportképeket vetít. Az előbbi látványos, csak kicsit agyonvágja, hogy egy furcsa keretben kell nézni, illetve hogy egy filmszalagszerű képváltással pörög a vetítés. Az utóbbit pedig nehéz befogadni, mert egy komplett falat elfoglal, ahhoz pedig a terem nem elég nagy, hogy rendesen lássuk. Ráadásul a fal, amire vetítik, nem egyenes, egy ajtó is van rajta, amitől kifejezetten amatőr érzést kelt.

De ha ez tényleg csak egy tesztüzem egy nagyobb kiállításhoz, azt izgatottan várom, mert a témában bőven van kiaknázatlan potenciál. Ráadásul a 2010-es évek végén egy kiállítás arról, hogyan és miként próbáltak gyökeret verni a magyarok egy olyan időben és helyen, ahol tényleg mindenki menekült és bevándorló volt, érdekes adalék lenne egy olyan helyen, ahol a hasonló lehetőségvadászoktól óva intő miniszterelnök úr évente beszédet tart.

A Kalifornia aranya - Magyar "aranyásók" a vadnyugaton című kiállítást május 28-ig lehet megnézni a Magyar Nemzeti Múzeumban. További információ a tárlatról a múzeum honlapján található.