Gyerekkorunk fárasztó történelemóráit idézi a Görgei-kiállítás

Görgeinek híják a silány gazembert, 

Ki e hazát eladta cudarúl. 

Kergesse őt az istennek haragja 

A síron innen és a síron túl.

– küldte el a fenébe 1849-es, Átok című versében Vörösmarty Mihály, a Szózat költője a „mindenképen” gaz Görgei (Görgey) Artúrt, aki 1849. augusztus 13-án, egy hétfői napon, feltétel nélkül letette a fegyvert a cári hadsereg előtt, ami nem csupán a magyar forradalom és szabadságharc végét jelentette, hanem egyúttal az osztrák megtorlás, a kegyetlenkedéseivel hírhedtté vált Haynau rémuralmának kezdetét is. 

A korábban a szabadságharc legsikeresebb tábornokaként nemzeti hősnek tartott Görgei aztán egészen az élete végéig viselte a világosi fegyverletétel bélyegét. Megítélése az elmúlt 170 évben többször változott, hol hazaárulónak bélyegezték, hol katonai zseniként emlegették. A szabadságharc bukásának nemzeti traumájában divat volt szenvedélyesen gyűlölni, majd idővel divat lett meghajolni is a hadvezéri tehetsége előtt. Görgei Artúr megosztó személyéről most a Nemzeti Múzeum rendezett kiállítást, eredetileg a születésének kétszázadik évfordulójára időzítve, a tárlat megnyitója azonban 2019-re csúszott át.

„Azt jövendölém a tábornok úrnak, ha egy kis szerencse járul hozzá, neki az isteni gondviselés nagy és fényes pályát jelölt ki, és ezt azon meggyőződéssel jövendölém, mivel tudom, hogy akármik legyenek a körülmények, ő mindig hű szolgája marad a szabadságnak” – fényezte 1848 őszén a tábornokká előléptetett Görgeit az a Kossuth Lajos, aki aztán a nagy port kavaró, vidini levelében később bűnbakká és a közutálat célpontjává tette a katonatisztet. Egy év sem telt el a kinevezés után, és Kossuth (1849 szeptemberében) már úgy írt, hogy a magyar szabadságharc nem az ellenség ereje, hanem „árulás s alávalóság által” esett el, Görgei Artúrt pedig egyenesen a haza hóhérjának nevezte. A tényállás ennek pont a fordítottja volt: a szabadságharc az ellenség túlereje miatt bukott el, a kilátástalan helyzetben a vérontás elkerülésére törekvő Görgeire mégis rátapadt az a sár, amit Kossuth nagy lendülettel és szónoki meggyőző erejével lapátolt rá az emigrációból.

Görgei élete mindenesetre érdekes, konfliktusos téma, és egy kiállítás arra is alkalmat adhatna, hogy a történelmi emlékezet bizonyos alapkérdéseit újra feltegyük. Előbb azonban egy másik kérdés kívánkozik ide: hogy ki volt ő egyáltalán. A tárlat legjópofább része egyértelműen az a néhány lefűzött fénymásolat, amelyeken magyar iskolások írásban válaszoltak arra, hogy mit tudnak Görgeiről. Elég csupán egy kicsit belelapozni ezekbe, és másodpercek alatt kiderül az igazság: nem sokat.

Ennek igazolására szemezgetek kicsit a nyolcadikosok válaszai közül:

• „Görgey Pál: politikus a kommunizmus alatt.”
• „Fontos magyar ember.”
• „Egy létező ember, aki már meghalt.”
• „Nem tudok róla semmit.”
• „Magyar tudós/sportoló: ha sportoló, akkor vívó, ha tudós, valami elektromos dolgot talált fel.”
• „Görgey Jakab egy kedves ember volt, aki segített tejet találni a Sparban.”
• „Fogalmam sincs, ki ez az ember.”

Bár a tizenegyedikeseknél már valamivel több helyes megfejtés született, azért közülük sem mindenkinek sikerült célba találnia: az üresen hagyott lapok mellett több olyat is találni, amelyeken már-már komikusan bizonytalan válaszok állnak. Például Görgei „egy személy”, „miniszterelnök” vagy „költő esetleg”, „sírja Magyarországon fekszik”, vagy egyenesen egy „fess fiatal ember”.

A múzeum 700 négyzetméteren rendezte be az első Görgei-kiállítását, amelyre a kormány tavaly februárban közel 126 millió forint támogatást biztosított, hogy „a magyar emlékezet hőse az őt megillető helyre kerüljön”. A csúszással kapcsolatban a kiállítás társkurátora és szakértője, Hermann Róbert az Index megkeresésére elmondta: 2018 decemberére már „nagyjából” készen voltak, de nem szerették volna az ünnepek környékére időzíteni a megnyitást, ezért tették át 2019 elejére. „Alapvetően nem a kerek évforduló számít, hanem az a tény, hogy a kiállítás megnyílt, s az, hogy ilyen gazdag tartalommal nyílt meg” – válaszolta.

Kutatni kell az izgalmakat, pedig vannak

Bár a kiállítás szerint a Görgei-ellenes vélemények mára visszaszorultak, és már csak a tudományos szférán kívül szokás sarazni őt, ott azért ma is továbbélnek a régi klisék. A Magyarok Világszövetsége például még 2019-ben is azon derpeg, hogy „az aradi vértanúkat és sok száz magyar hazafit bitófára juttató Görgei Artúrt óriásposzter hirdetheti a Nemzeti Múzeum homlokzatán”. Egy februári közleményükben úgy fogalmaznak, hogy „ez a tény önmagában felér egy hadüzenet nélküli kultúrháborúval, amely nemcsak történelemhamisítás, hanem alapjaiban kezdi ki a ma élő magyar nemzedék erkölcsi érzékét.”

Görgei Artúr a világosi fegyverletétel után évtizedeken keresztül élt együtt azzal, hogy lépten-nyomon árulónak nevezték: a visegrádi villája előtt elhaladó hajók kapitányai előszeretettel mutogatták utasaiknak, hogy hol lakik „az áruló”, fiát évekig csúfolták az iskolában, egy alkalommal csákánnyal támadtak rá, a tordai vasútállomáson pedig egyszer egy egész csoport gyülekezett „az agyonverés szándékában” az alva várakozó bűnbak felett.

Csoportokba verődve körülvették, hangosan, ámbár illő távolságból szidalmazták, gyalázták, de Görgey ügyet sem vetett reájuk és nyugodtan várta a legközelebbi vonatot, amely azonban csak órák múlva érkezett. Az állomásfőnök figyelmeztette Görgeyt, hogy merényletet forralnak ellene s felajánlotta neki lakását a vonat érkezéséig. A tábornok azonban, bár köszönettel vette az ajánlatot, nem fogadta el. A nyílt állomáson az egyik falócára lefeküdt s a leggyanúsabb mozgás, a leggyűlölködőbb fenyegetések zajában – elaludt

– írta le az esetet Pethő Sándor történész, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője Görgey Artúrról írt könyvében.

A tárlatot végigjárva ezek a drámák azonban nem kapnak kellő hangsúlyt: a kiállítás nem hozza közelebb Görgeit, és nem válaszol arra a baromi izgalmas kérdésre sem, hogyan lehet hazaárulónak bélyegezve leélni egy életet. A kiállítás az emberi oldalról megfeledkezve elvész az évszámokban és az eseményekben, ami fájdalmasan szárazzá teszi a múzeumban töltött időt – még a történelem vagy a Görgei-sztori iránt érdeklődő látogatók számára is. Így leginkább a diákkorunk legzsibbasztóbb történelemóráit juttatja az eszünkbe, amikor a tanár képtelen volt szórakoztatóan átadni a felhalmozott tudást, hiába van belőle sok, a diák meg közben a fejét verte a padba, annyira unatkozott.

A megrázó történet valahogy úgy lett bemutatva, ami megnehezíti a kapcsolódást, és ha ez esetleg sikerül is, akkor sem köt le sokáig, mert egyszerűen nem tudja fenntartani az ember érdeklődését. Ezt onnan tudom, hogy az ottjártamkor a látogatók többsége látványosan gyorsan, gyakran beszélgetve járta végig a termeket, és én is csak azért haladtam náluk lassabban, mert próbáltam megtalálni az izgalmas részleteket – ami nem könnyű feladat.

A tárlat egyébként több mint 400 műtárgyat mutat be, de ezek zömében hasonlóan funkcionálnak, mint a Görgei életét magyarázó szövegek: mérsékelten érdekesek. De miért is lennének érdekesek a mezei látogatók számára a történelemtankönyveket idéző ábrázolások, korabeli egyenruhák, lőfegyverek és szablyák, amiknek szinte semmi köze Görgeihez? Ezeknek a tárgyaknak nyilván az lenne a célja, hogy hangulatba hozzanak, elhelyezzenek a korban, de többnyire halott holmik maradnak.

Az első valóban izgalmas darab Görgei első magyarul írt levele öccséhez, Istvánhoz (amelyet Prágában írt, ahol vegyészetet tanult), ám bosszantó módon nincs mellékelve, hogy mi is áll abban, Görgei sorait kibogarászni pedig borzasztóan nehéz: én megpróbáltam, de elbuktam a feladatban. Aztán a személyesebb holmik közül kapunk még például egy nagyítós kardot, egy érdemrendet, néhány kötetet vagy egy Leányfaluról küldött képeslapot az éppen Abbáziában vakációzó Prielle Kornéliának címezve. A kiállítás legemberibb tárgya pedig egyértelműen Görgei feleségének és lányának közös festménye, ami kicsit tényleg közelebb hozza a látogatóhoz „a haza hóhérját”. (Annak tudatában is érdemes a képet nézni, hogy Görgei hazatérésük után kíméletlenül szakított vele, és végül el sem ment a nő temetésére.) Ugyanezt a képet emelte ki elsőként Hermann Róbert is a tárlat látnivalói közül, de kérdésemre megemlítette még a klagenfurti hétköznapokat megörökítő karikatúrákat és a tábornok millennáris kiállításra szóló belépőjét is.

Hermann szerint Görgei 1848 előtti pályafutásáról, különösen a katonai pályafutásáról ilyen részletességű kiállítás még soha nem készült. Hozzátette: „a kiállítás olyan tárgyi és ikonográfiai anyagot mutat be, amelynek nagy része korábban még a szakemberek számára sem volt ismert.” Ez nyilván nem lebecsülendő szakmai eredmény, és izgalmas a történészeknek, de az egyszerű múzeumlátogató számára kevésbé az, hiszen semmit nem tudunk arról, milyen tárgyi és ikonográfiai anyag volt korábban ismert a tábornokkal kapcsolatban. Sőt, általában nem ártott volna azt feltételezni, hogy semmit nem tudunk Görgeiről – amit a kiállítás mindjárt az elején egyébként az arcunkba is dörgölt.

Egy jó tárlatvezető bizonyára meg tudja menteni a múzeumban töltött időt azzal, hogy megmutatja, hol és mire érdemes figyelni, kiemeli nekünk a lényeget, mert ott van szinte minden, csak keresgélni kell, méghozzá nem is keveset. Borzasztóan kíváncsi voltam például, hogy Zichy Ödön kivégzését (akit hazaárulásért ítélt halálra Görgei) hogyan mutatja majd be a Nemzeti Múzeum, ám az gondosan el van rejtve a sorok között, ahogyan az sincs kellőképpen hangsúlyozva (elrejtve olvashatjuk ezt is), hogy az eredetileg vegyésznek készült Görgei élete 98 évéből mindössze egy év jutott a hadvezéri tehetségének kibontakoztatására.

Ha véget vetek életemnek: azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élnem kell

– vallotta meg egy alkalommal Görgei, akinek (ahogy ez a kijelentése is jelzi) tényleg rettenetesen kemény sors jutott, ám ez a kiállításból pont alig derül ki. Ha meg akarjuk tudni, hogy milyen ember volt, hogyan élte meg a szabadságharc bukását, az aradi vértanúk kivégzését, egy nemzet gyűlöletét, ahhoz a feleség, Adéle Aubouin (hosszú és nem mindig érdekes) visszaemlékezéseit érdemes végigböngésznünk, amelyeket érintőképernyős monitorokon olvasgathatunk egy-egy terem sarkában – már ha odaférünk hozzájuk.

A Nemzeti Múzeum kiállítása így pont az embert rejti el, akinek a neve összeforrt a szabadságharc bukásával, aki elvitte a balhét, miközben Kossuth már külföldre menekült, és aki még hosszú évtizedeket élt le árulónak, sőt, a haza hóhérjának bélyegezve. Az ismeretlen Görgei valóban ismeretlen marad, elveszik az évszámok tengerében.

Mikor aztán felismerték az érdemeit, ő maga szerényen csak azt nyilatkozta Mikszáth Kálmánnak:

Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.

Az ismeretlen Görgei című időszaki kiállítást június 23-ig lehet megnézni a Magyar Nemzeti Múzeumban. A teljes árú belépő 1590 forintba kerül, az ifjúsági jegy (6-tól 26 éves korig) 790 forint.