Hol a polgármester, amikor prostituáltnak adják el a gyerekeket?

Nagyon kevesen tudnak úgy írni, mint Schwechtje Mihály. Gyanús volt ez már a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című, remek film miatt is, de most, hogy Schwechtje hosszú idő után újra színházban dolgozott, még feltűnőbb, mennyire jó minden mondata: pont olyanok, mint ahogyan az emberek tényleg beszélnek, nincs bennük egy szikra hamisság se, sem egyetlen olyan sor, amit csak papíron lehet elképzelni, élő emberek szájából kigördülve nem. Az ő színháza otthonos, ezért az elsőtől az utolsó mondatig visz magával.

Persze nem ez az Örökség című, a Jurányiban bemutatott, általa írt és rendezett színdarab legfontosabb jellemzője, de ez is kell ahhoz, hogy az előadás olyan húsba vágó tudjon lenni, mint amilyen. És mint amilyenből fájdalmasan kevés van a mai magyar színházban: súlyos társadalmi problémáról beszél, ráadásul olyanról, ami itt és most, a mai Magyarországon történik, a nézők körül, de a legtöbbjük, sőt talán mindegyikük számára láthatatlanul. És ami a legfontosabb: az egész előadást úgy feszíti a vágy, hogy az alkotók elmondjanak valami számukra igazán lényegeset, hogy a „most valami fontos történik”-érzés óhatatlanul átragad a közönségre is.

Az Örökség valahol az isten háta mögött játszódik, nagyjából a népmesei Tengelytörő-hágó és a Sártenger után, ha lennének ilyen népmesék. Ide érkezik az anyai örökség ügyében egy rég Németországba költözött, fiatal magyar orvos, hogy pár nap alatt találkozzon a falu minden kimondott, de főleg kimondatlan problémájával. Mind közül legfőképp a gyerekhiánnyal. Ami egészen mást jelent a falu jobb módú családjainál, és mást a falu nyomorult végében. Mert amíg itt az indok „csak” annyi, hogy a francnak sincs kedve épp itt élni, itt maradni, pláne sokasítani a helyi társadalmat, ott a gyerekhiány oka az emberkereskedelem, amivel senki nem akar törődni, mondván, azoknak a szerencsétleneknek is csak jobb, ha a gyerek legalább nem a reménytelen mocsokban nő fel, és hát különben se hiányoznak senkinek. Az meg, hogy talán valójában nem a mesés svájci gazdagságba, hanem a prostitúcióba vezet a sárga téglás út, csak pletyka, nem kell vele foglalkozni, kinek hiányzik az okvetetlenkedés?

Schwechtje tehát színpadon írta tovább a mesteri Aki bújt, aki nem című kisfilmet, miután az ahhoz végzett kutatása során rájött, hogy sokkal több van ebben a legszegényebb magyar vidékekre jellemző témában, mint amit tíz percben el lehet mesélni. És mindezt a többet rettentően jól is adta vissza: úgy, hogy nemcsak a témát fejtette ki bővebben, de azt a környezetet is, ahol mindez megtörténhet. A hivatalnokok butaságnak álcázott kétszínűségével, a problémák elfedésének mechanikájával, a polgármesterhez közeli kamu alapítványokkal, a rendőrök félrenézésével és azzal, mennyire nem lehet mit mondani arra a valós tényre, hogy ha egyszer az ég adta világon senki nem tesz semmiféle bejelentést, akkor nincs is mit kivizsgálni.

Mert hát nem tesznek, hiszen nincs senki, aki kívülről látná a dolgokat, belülről meg minden olajozottan és megszokottan működik. Schwechtje nem is tudja vagy akarja olyan lezárásra kifuttatni az egészet, ami bármit is felülírna a jeges sárrögöknél is hidegebb logikával végigvitt kilátástalanságból. Csak egy újabb totális erkölcsi elmebajba tud kifutni az egész, mintha azt mondanák, ezt, ami történik, ép ésszel nem lehet túlélni sem. De mindeközben a drámában ugyanennyire izgalmasak a szocioriporton túli dolgok is: az örökség felett összevesző testvérek, a gyereke elvesztésébe szó szerint beleőrülő nő, a röhejesen nyomulós titkárnő és a többiek történetszálai.

Schwechtje (Torma Mária látványtervezővel) egészen különleges formát talált az előadáshoz: első ránézésre minimalista, de azért realista szobabelsőnek tűnik a díszlet mosogatóval, íróasztallal, kisszékkel, kisasztallal, de mivel a színészek a főszereplőn kívül mind egy rakás szereplőt játszanak, úgy cserélgetve a személyiségeiket, mintha a gyorsöltözéskor azokat is fogasról akasztanák le, és a térben is úgy értelmeződik át mindig minden, hogy attól végül eltávolodik az egész a realitástól. Ami nagyon jót tesz az előadásnak, mert a téma ólomsúlyát bírhatóvá teszi a stilizáció, és az elidegenítéssel óhatatlanul együtt járó kikacsintás: így szó sincs nyomorpornóról, a színészek így nem utánoznak, hanem felmutatnak valamit, ami kis különbség, de rengeteget számít.

A főszereplő Polgár Csaba olyan nagy érzelmi utat jár be, amekkorát csak lehetséges az előadás egésze alatt megtartott, szinte nemtörődömségnek tűnő, valójában alighanem védekezési mechanizmusként használt magába zártsága mögött: kívülről jött emberként két lábon járó eltartott kisujjként kezdi, a helyzetet megismerve elképedéstől eltátott szájjá válik, végül dühtől összeszorult ökölként viharzik le a színpadról – de úgy, hogy közben mindvégig megőrzi ugyanazt az irritáltmimóza-alaphabitust.

Molnár Gusztáv nemcsak a szerepek közötti váltásokban mesteri, ahogyan el tudja érni, hogy szinte elbizonytalanodjunk, őt látjuk-e megint tényleg, de abban is, ahogyan idővel csak pár gesztussal, hangsúllyal felvillantja a debil polgármester vagy rendőr figurájában azt, hogy valójában miért is mutatják magukat olyan mulyának. Gergely Katalin úgy tud aranyos nénit játszani, hogy elkerüli a „fiatal színész idős embert játszik” szituáció minden csapdáját és közhelyét, nyomulós titkárnőként pedig lubickol a szereppel járó komikumban. És még a gyerekszínészek is nagyszerűek, mert mintha nem játszanának, csak úgy kimondanák ők is, ami foglalkoztatja őket. Mint a többi színész, és főleg mint Schwechtje.

Másfél óra alatt kialakuló, de sokkal tovább velünk maradó gyomorgörcs Az örökség. Következetes, profi, hatásos, érzelmes, hátborzongató bepillantás oda, ahová senki nem szeret benézni, mert jobb nem látni. Pont az ilyen gyomorgörcsös bepillantások miatt van értelme színházat csinálni.