A Hannibal Lecter alkotója új recepttel áll elő (lóbab és chianti nélkül)

Az irodalomtörténet egyik legrémisztőbb szörnyetegét megalkotó Thomas Harris kétségkívül korunk legsötétebb képzelőerejével megáldott írói közé tartozik. Hírhedt sorozatgyilkosa, Hannibal Lecter gondos előkészítés után falja fel áldozatai szerveit, és egyszer egy élő embert is elfogyaszt, az agyából kivágott szeleteket pedig szarvasgombával és kapribogyóval szolgálja fel.

– Azt hiszem, soha nem álltam elő olyasmivel, ami a képzeletem szüleménye lett volna – mondja, miközben áthajtunk a Hetvenkilencedik utcai töltésúton Miamiban, amely egy kis, Bird Key nevű sziget mellett vezet el, ahol Cari Mora című új regényének egyik kulcsjelenete is játszódik. – Minden megtörtént. Semmit sem én találtam ki. Ebben a világban nincs szükség arra, hogy te agyald ki az ilyen dolgokat.

A hetvennyolc éves Harris szinte minden alkalommal megismételi ezt a gondolatot valamilyen formában, amikor megkérdezem, hogy honnan származik a történet valamelyik fordulata vagy szereplője, így hamar ráébredek, hogy ennél rémisztőbb választ el sem tudnék képzelni. Nem arról van szó, hogy Harris képzelete különösen is hátborzongató lenne, ő pusztán éles szemmel figyeli meg az embereket és a legsötétebb indítékaikat.

Harris közel negyvenöt éve tartja rettegésben az olvasókat félelmetes regényeivel, amelyekből több mint ötvenmillió példány kelt el. Neki köszönhetjük az egyik legemlékezetesebb kitalált gonosz szereplőt, Darth Vader és Drakula méltó párját. De magáról Harrisről és írói módszereiről viszonylag keveset tudunk. Nem szervez könyvaláírásokat vagy író-olvasó találkozókat. Az 1970-es évek közepe óta nem adott fontosabb interjút, mert állítása szerint jobb szereti, ha az alkotásai alapján ítélik meg.

Az elmúlt évtizedekben hallgatása csak tovább növelte a saját szörnyetege mögé rejtőző férfi iránti érdeklődést. Cari Mora című regényével kapcsolatban, amely tizenhárom év után az első könyve, talán az a legmeglepőbb, hogy Harris hajlandó nyilatkozni róla.

Az ember próbálja újradefiniálni magát

– mondja.

A Cari Mora jelentős váltás Harris életművében. 1975-ös első könyve, a Fekete vasárnap óta nem írt olyan művet, amelyben nem szerepel Hannibal Lecter. Harris most először ír bővebben Miamiról is, amely az elmúlt harminc évben az otthonául szolgált, így lehetősége nyílik, hogy bemutassa a bevándorlók és menekültek szorongatott helyzetét, amely téma már régóta foglalkoztatja.

A regény főszereplője, Cari Mora egy kolumbiai menekült, aki egy régebben Pablo Escobar tulajdonában álló, Miami Beach-i villa gondnokaként dolgozik. Cari folyamatos rettegésben tölti az életét, mert attól tart, hogy a bevándorlási hivatal visszavonja az ideiglenesen védett státuszát, és hirtelen két rivális bűnszövetkezet kereszttüzében találja magát, amelyek a villa alatt elásott állítólagos kincsekre ácsingóznak.

– Sokszor gondolok Hannibal karakterére, és gyakran töprengek, hogy merre járhat. De szerettem volna Miamival és az itt élő és boldogulni próbáló emberekkel, valamint az újonnan ideérkezők vágyaival foglalkozni – magyarázza Harris. – Mindnyájan egy másik életre éheznek.

Harrisszel egy napfényes, fülledt délelőtt találkoztam a Pelican Harbor madármenhely parkolójában. A Biscayne-öbölben működő állatmentő központ új regényében is fontos szerepet játszik. Cari önkéntesként dolgozik itt, és sérült madarakat gondoz.

Harris, aki maga is imádja a természetet, húsz éve rendszeresen látogatja a központot. Hozott már ide elárvult mókusokat és egy sérült batlát is, valamint részt vett egy vadrehabilitációs műhelyen is, ahol egy halott oposszumon gyakorolva megtanulta, miként kell intubálni egy bajba jutott állatot.

– Mindenki másnak egy madár jutott – mondja.

Amikor megérkeztünk, köszöntötte az igazgatót és a dolgozókat, és érdeklődött a legutóbbi látogatása alatt megismert állatokkal kapcsolatban.

– Itt aludt egy oposszum, amikor nemrég erre jártam – magyarázza, mielőtt kérdéseket tenne fel néhány bagolyfiókával kapcsolatban, akik legutóbb egy rúdon üldögéltek az egyik reptetőben. – Olyan érzés volt, mintha figyelnének, de ez nem is meglepő – meséli a baglyokról.

Bár Harris már 1999 óta kapcsolatban áll a központtal, az intézmény dolgozói csak pár éve tudták meg, hogy ki is ő valójában, meséli Christopher Boykin ügyvezető igazgató.

– Egyszer megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik, mire ő azt válaszolta, hogy író. Én pedig megkérdeztem, hogy olvashattam-e már tőle valamit – meséli Boykin. – Fogalmunk se volt róla. Igazán kedves, szelíd férfi.

Az, hogy a pszichopatákat és sorozatgyilkosokat kiagyaló Harris szívesen gondoz bajba jutott állatokat, talán meghökkentő azok számára, akik csak a műveiből ismerik őt, de ha személyesen találkozunk vele, már semmi különöset nem találunk benne.

Harris féltve őrzi a magánéletét, de nem J. D. Salingerhez vagy Thomas Pynchonhoz hasonló remete. Ha épp nem ír, szívesen rajzol, vagy ízletes fogásokat készít, amelyekkel a barátait vendégeli meg. Gyakran üldögél Miami Beach-i otthonának az öbölre néző kertjében, ahonnan szemmel tarthatja a batlákat, oposszumokat, leguánokat és az időnként felbukkanó delfineket és lamantinokat. Nyaranta az élettársával, Pace Barnesszal a New York-i Sag Harborban található otthonukban élnek.

– Remek társaság – mondja David Rivers nyugalmazott rendőrőrmester a miami-dade-i rendőrség gyilkossági osztályától, aki évtizedek óta ismeri Harrist, és segítette az írót a regényeihez végzett kutatómunkában. – Ha nem ismeri, azt gondolná róla az ember, hogy csak egy idős fickó Mississippiből. Nincs eltelve magától, és közvetlen másokkal.

Bár nem szeret interjút adni, Harris szívélyes és kifogástalan modorú házigazda. Introvertált könyvrajongó benyomását kelti, miközben a beszélgetésünk során gyakran idéz F. Scott Fitzgerald, Horatius, Szókratész, Pablo Neruda, Ezra Pound és William Carlos Williams műveiből. A madármenhely meglátogatása után elvitt a Coral Gables-i Books & Books könyvesboltba, aztán benéztünk egy helyi festőművész, Luis Pardini műtermébe, aki Harris jó barátja és akinek egyik festménye a Cari Mora című új regényében is szerepel.

Időnként az okostelefonja képernyőjét használja tükörként, hogy ellenőrizze, mi zajlik a háta mögött. Ebéd közben Harris gyakran hátrapillantott a válla felett. Egy alkalommal egy rajongó felismerte, és megkérte, hogy hadd készítsen közös képet vele, ő pedig nyájasan engedelmeskedett, miközben a nő így kiáltott: „Mindenki mondja azt, hogy Clarice!” Ezután a körülöttünk ülők elhallgattak, és fülelni kezdtek.

Harris udvarias volt a közös fotóval kapcsolatban, de pontosan az ilyesfajta tolakodást igyekszik kerülni. Saját bevallása szerint „a hírnév leginkább csak kellemetlenséggel jár”.

Harris reggelente általában fél kilenc körül kezd dolgozni. Délután kettőig vagy háromig ír, utána ebédel és szundít egyet. Vannak napok, amikor egyetlen bekezdéssel készül el. Ha egy különösen nehéz szakasz megakasztja, kézzel ír.

Harris szinte passzív folyamatként jellemzi az alkotást, ami megtörténik vele, és nem ő csinálja. A regényei a fejében lejátszódó jelenetből születnek, aztán megpróbálja kitalálni, hogy mi történhetett az adott helyzet előtt és után. Úgy beszél a szereplőiről, mint akik a való világban is léteznek, és a regényeitől független, párhuzamos életet élnek.

A munka fájdalmasan lassú lehet. Egyes regényei között évtizedek teltek el.

Az írás időnként tényleg verejtékes munka

– magyarázza Harris. – Vannak olyan napok, amikor bemész az irodába, de csak te vagy ott egyedül, egyik szereplőd sem jön be dolgozni, te meg csak ülsz ott magányosan, és tiszta hülyének érzed magad. Máskor mindenki egyszerre jelenik meg. Ezért kell bemenned minden egyes nap. Ha beugrik egy ötlet, ott kell lenned, hogy kihasználd a lehetőséget.

Gustave Flauberttől idéz: „Az emberi beszéd csak afféle repedt üst, amelyből jó, ha medvetáncoltató melódiákat tudunk kicsalni, amikor a csillagokat szeretnénk velük megríkatni.” (Gyergyai Albert fordítása)

Harris egy Mississippiben lévő kisvárosban nőtt fel, ahol a családjának gyapot-, szója- és búzafarmja volt a Coldwater River közelében. – A kisgyermekkoromat nagyrészt pulykák társaságában töltöttem – mondja.

A Baylor Egyetem képzésén szerzett diplomát angol nyelvből, majd a texasi Wacóban kezdett riporterként dolgozni. A magazin megbízásaiból utazott Mexikó északi részére, itt találkozott egy börtönorvossal, akiről később Hannibal Lecter karakterét mintázta.

1968-ban munkát kapott az Associated Pressnél New Yorkban, és rablásokról, gyilkosságokról és zavargásokról tudósított. Két riportertársával készítette el a Super Bowl elleni terrortámadásról szóló Fekete vasárnap című regény vázlatát. (Az előleget elharmadolták, és Harris írta meg a történetet.)

Harris a második, A Vörös Sárkány című regényében mutatta be először Hannibalt, miközben beteg édesapját ápolta Mississippiben.

A történetet Michael Mann rendező vitte filmre.

Harris azt nyilatkozta, hogy a karizmatikus gonosz társaságában mindig inába szállt a bátorsága. Egyszer azt írta: „Kényelmetlenül érzem magam dr. Lecter társaságában, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a doktor nem lát engem.”

De ettől a pillanattól kezdve Harris nem tudott szabadulni a teremtményétől.

Hannibal valószerűtlenül népszerű popkulturális jelenséggé vált Harris 1988-as regénye, A bárányok hallgatnak megjelenése után, amely egy FBI-gyakornok, Clarice Starling történetét meséli el, aki meglátogatja a börtönben raboskodó Hannibalt, és tanácsot kér tőle egy sorozatgyilkos elfogásához.

A regény több millió példányban kelt el, és 1991-ben sikerfilm készült belőle Jodie Foster és Anthony Hopkins főszereplésével, amely öt Oscar-díjat zsebelt be.

Harris éveken keresztül nem nézte meg a filmet. A Vörös Sárkány 1986-os, Az embervadász című filmadaptációja csalódást okozott neki, így saját bevallása szerint „nemigen érdekelték a filmek”. Aztán egy este, két évvel A bárányok hallgatnak Oscar-sikere után Harris bekapcsolta a tévét, mert az időjárás-jelentést akarta megnézni, és egy kábelcsatornán kötött ki.

– A párbeszéd ismerősen csengett – mondja. – Szóval leültem, és megnéztem. Csodálatos film volt.

A film sikerének köszönhetően Hannibal Lecter jövedelmező szellemi tulajdonná vált. Harris két további regényt szentelt neki Hannibal és Hannibal ébredése címmel.

Hannibal Lecter olyan, akár a Coca-Cola vagy a Kleenex vagy bármelyik másik híres márka

– mondja Ben Sevier, Harris szerkesztője. – Már túlnőtt a kitalált karakteren, akivel Tom előállt.

De a franchise növekedésével a rajongók kezdtek ráunni a kannibálra. A Hannibal ébredése a közönség és a kritikusok szemében is kudarcnak bizonyult. Dino De Laurentiis producer, aki a Hannibal ébredése adaptációján dolgozott, azt mondta az Entertainment Weeklynek, hogy Harrist nem érdekelte az előzménytörténet, és csak akkor bólintott rá a projektre, amikor De Laurentiis kijelentette, hogy az ő tulajdonában vannak a karakter jogai, és mással íratja meg a történetet, ha Harris nem vállalja.

Harris nem tagadja egyértelműen a szóbeszédet, de inkább udvarias győzködésként állítja be a 2010-ben elhunyt De Laurentiis kívánságát.

– Joga volt folytatni a karakter történetét, és azt csinálhatott volna vele, amit csak akar – ismeri el Harris. – Nagyon lelkes volt a film elkészítésével kapcsolatban, és ez azt hiszem, ragadósnak bizonyult.

Az olvasók lelkesedése azonban kezdett elpárologni. 2006-ban Harris kiadója a Hannibal ébredése című regény első kiadását másfél millió példányban jelentette meg, de a regényből végül csak háromszázezer darab kelt el az NPD BookScan információ szerint. Egyes kritikusok véleménye szerint a könyv nem volt több szemtelen próbálkozásnál, hogy még több anyagot sajtoljanak ki egy megkopott népszerűségű franchise-ból, és megjegyezték, hogy Harris egykor jó ritmusú párbeszédei merevnek és modorosnak hatnak. (Harris azzal védekezik, hogy ez azért tűnhet így, mert a Hannibal és nagynénje, Lady Murasaki közti párbeszédeket a Heian-kor költői stílusában fogalmazta meg, hogy tisztelegjen egy 11. századi japán regény, a Gendzsi szerelmei előtt. Ez a párhuzam a jelek szerint sok olvasónak nem volt világos.)

A Hannibal című tévés adaptáció lelkes rajongótáborra tett szert, de az NBC három évad után lezárta a sorozatot. (Harris saját bevallása szerint egyetlen részt sem látott, de egyben szeretné majd bepótolni a lemaradását, ha lesz rá ideje.)

Még Harris irodalmi ügynöke, Morton Janklow is észlelte a rajongók kifáradásának jeleit.

– A közönségnek elege lett – mondja Janklow. – Kimerítette a karakterben rejlő lehetőségeket. Ahogy a nagymamám mondogatta régen: a kevesebb néha több.

Harris nem zárja ki, hogy újabb könyvet írjon Hannibalról, de állítása szerint nagy megkönnyebbülés volt egy kis távolságot venni a karaktertől. – Szerettem volna teret engedni valami másnak – vallja be.

Az évek során a riporterek és életrajzírók több elméletet is bedobtak arról, hogy Harris miért nem beszél már nyilvánosan a munkájáról. Az egyik elterjedt pletyka szerint a kíváncsi újságírók megpróbálták kideríteni, hogy honnan származnak a kifordult ötletek, és Harrist felbosszantotta a felvetés, miszerint pszichopata tendenciái lennének. Ez a történet azonban nem teljesen igaz, mondja. Azért hagyott fel az interjúadással, mert nem kedvelte a műfajt, és nem volt rá szüksége.

Olyan szerencsés voltam, hogy a könyveim promóció nélkül is megtalálták a közönségüket, és ezt jobb szeretem így

– mondja.

Az ismerősei időnként megkérdezik, hogy miként áll elő a rémtörténetekkel. Amikor megkérdeztem, hogy mit válaszol nekik, Harris olyan pillantást vetett rám, mintha a válasz egyértelmű volna.

– Azt válaszolom, hogy semmit sem én találtam ki. Csak nézzen körbe maga körül! – mondja. – Elvégre minden megtörtént. Azzal Harris feszesen elmosolyodott, és összepréselte az ajkát, mintha udvariasan jelezni kívánná, hogy nincs más mondanivalója a témáról.

By Alexandra Alter 2019 * New York Times News Service

Az interjú kiadási jogait a regény magyar kiadója, a General Press bocsátotta az Index rendelkezésére. A fordítás Kiss Ádám munkája. A Cari Mora magyar nyelven szeptember 6-án jelent meg.

(Borítókép: Julianne Moore és  Anthony Hopkins a Hannibal című filmben. Fotó: Getty Images / Getty Images Hungary)