Piff, anyukám, Cylánál lappangott a kubista remekmű!

Idehaza egyetlen múzeumunkban, még a Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban sincs ehhez fogható rangos kubista alkotás

– mondja Barki Gergely művészettörténész és kurátor legújabb felfedezéséről, egy pontosan száz éve lappangó szoborról, amelynek nemrég a modellügynökként és instagrammerként egyaránt ismert Kajdi Csaba, azaz Cyla, budai otthonában akadt nyomára. Barki szerint a most előkerült alkotás nem csak itthon óriási durranás, nemzetközi jelentőséggel is bír, hiszen a Szegedről indult művész végül Párizsban teljesedett ki, máig az első kubista szobrászok között tartják számon.

A sajtóban gyakran képvadászként emlegetett Barki volt az, aki annak idején a Stuart Little, kisegér című filmet nézve szúrta ki a magyar avantgárd egyik jelentős, kilencven éve elveszettnek hitt művét, Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című festményét; illetve az ő nevéhez köthető a tavalyi év legizgalmasabb művészettörténeti felfedezése, az a Czóbel-festmény, amelynek hátoldalán egy korábban ismeretlen, fehér festékkel lemázolt Huszár Vilmos-festmény, a legkorábbi magyar gyűjteményben őrzött nonfiguratív alkotás került elő.

A száz év után előkerült festett terrakottaszobor a pályája csúcsán járó Csáky József (Joseph Csáky) 1920-as munkája, egy Párizsban készült fantasztikus alkotás, amelynek lebilincselő történetét Barki az Artmagazin legfrissebb számában megjelent, csaknem 16 oldalas cikkében mesélte el. „Az utóbbi pár esztendőben sikerült több mint száz elveszett vagy korábban még reprodukcióról sem ismert kubista alkotást lokalizálnom, Csákytól is találtam pár olyan művet – szobrokat, de főleg grafikákat –, amelyeket a monográfus sem ismert korábban, de eredeti, nem sorozatöntésből származó, egyedi szobrot még nem sikerült fellelni” – írja ebben.

Kajdi Csabát előbb a hazánk egyik legnagyobb modellügynökségének számító Visage vezetőjeként és tulajdonosaként, illetve két jelentős nemzetközi karriert befutott magyar modell, Ebergényi Réka és Mihalik Enikő felfedezőjeként ismerte meg az ország, újabban pedig a magyar celebvilágnak és influenszerkultúrának (“”“kultúrának”””) görbe tükröt tartó Instagram-karrierje révén szerez egyre több hírnevet és jellegzetes szavajárásait („szájé”; „taka”; “piff, anyukám”) hűségesen terjesztő követőt magának.

Kajdi ugyan a különböző nyilatkozataiban többször utalt már a családja múltjára, a bulvársajtó – azaz Cyla elsődleges megjelenési felülete a médiában – eddig csupán óvatos távolságtartással mert a témához nyúlni, művészettörténeti előismeretek hiányában senki sem merte igazán megkapirgálni a témát, a rácsodálkozást általában sosem követték kérdések, vagyis bátran kijelenthető, hogy olyan alapossággal és részletességgel még senki nem tárta fel a család történetét, mint ahogy Barki tette nemrég.

Az egészben az a legkomikusabb, hogy Barkinak néhány hónappal ezelőtt még fogalma sem volt Cyla létezéséről – ezt ő maga is beismeri mindjárt a cikke legelején –, a Stuttgartban élő, szintén művészettörténész ikertestvére, Márton hívta fel rá a figyelmét, miután elolvasta, majd a figyelmébe ajánlotta a 168 Óra vele készült interjúját.

Olyan környezetben nőttem fel, ahol körbevett a divat, a művészet. A dédnagyapám Bálint Rezső festőművész, a dédnagyanyámnak képgalériája volt Párizsban. A család baráti köréhez tartozott Ady Endre, Czóbel Béla, Joseph Csaky, az egyik legnagyobb magyar kubista szobrászművész. Sok időt töltöttem a nagymamámnál Párizsban, és az ő nagynénjénél, Révai Évánál, aki kiegészítőket tervezett nagy divatházaknak. Együtt dolgozott Coco Chanellel, Paul Poiret-val, a húszas évek egyik legkiemelkedőbb divattervezőjével

– mondta ebben Kajdi, a képvadász pedig azonnal szimatot kapott.

Barki Gergely először a Facebookon keresztül próbálta meg becserkészni Cylát, ő azonban hetekig nem válaszolt neki, ezért miután megszerezte a számát, telefonon próbálkozott. „Miután exkuzálta magát, hogy nem reagált, csak egy gombot kellett megnyomnom, és Cylából harmincöt percen keresztül dőlt a családtörténet, mindazok a sztorik, amikről ő szent meggyőződéssel vallotta, hogy egy művészettörténészt biztosan nem érdekelhetnek. (...) Nem értette, hogy mit érdekel engem például Bálint Rezső, amikor a kutya nem foglalkozott vele soha.”

Hamarosan sor került az első személyes találkozásra Kajdi Csaba budai lakásán, Cyla ekkor hozakodott elő azzal a Csáky-szoborral, amiről már a telefonban is beszélt Barkinak, ő azonban erősen szkeptikus volt. Ezen a ponton azonban érdemes átadni a szót Kajdinak, aki a vlogján aztán így számolt be az esetről:

Gondolom, ilyen volt a feje, hogy »haggyá' má«, ne magyarázz, fejre ejtettek gyerekként, vagy mi az isten volt? Kiestél a kiságyból? Cyla, honnan lenne neked Joseph Csáky-szobrod? Na anyukám, megérkezett vasárnap a pacák, és tudod, így mutatom neki... Nézd, erre gondoltam! [...] Képzeld el, összeesett. Azt mondta: Anyááááád, Cyla, hát ezt nem hiszem el, ez tényleg egy Joseph Csáky!

De ki az a Joseph Csáky?

Noha választott hazájában, Franciaországban jóval ismertebb, mint nálunk, Csáky József neve a szegedieknek azért talán ismerős lehet, hiszen az ő Táncoslány című szobra áll a belvárosi Anna-kút kőtömbjének tetején. Mivel élete legjelentősebb részét Franciaországban töltötte, munkássága is sokkal több szállal kötődik Párizshoz, mint szülővárosához, Szegedhez vagy Budapesthez. Hazai múzeumokban, köz- és magángyűjteményekben csupán kisszámú művét őrzik, ezért pályájának kubista és art deco korszakai itthon alig ismertek.

„Csáky azon kevés Párizsban élő művészek egyike volt, akik a kubizmus nemzetközileg is számon tartott pionírjai közé tartoztak, hiszen már 1912 -től közösen állított ki a legnevesebb kubistákkal.

A világháború alatt a francia seregben szolgált katonaként, de afrikai szolgálatából visszatérve újra a nemzetközi élvonal csúcsán folytatta, és egészen a második világháború kitöréséig az egyik legismertebb és leginkább elismert művésznek számított Párizsban.

Az idősödő művész élete vége felé szorosabbra vette a kapcsolatot szülőhazájával, így a kései művei ismertebbek, mint azok, amelyek egykor a világ élvonalában tartották őt” – magyarázza az Indexnek Barki Gergely.

Csákynak Párizs mellett Londonban és New Yorkban is voltak kiállításai, művei elsősorban francia közgyűjteményekben találhatók, de például Hollandiában és az Egyesült Államokban is jó nevű, rangos múzeumok őrzik az alkotásait, munkássága előtt többször önálló kiállításokkal tisztelegtek, de szobrai és domborművei a tematikus kiállításoknak is gyakori szereplői. És talán az is beszédes, hogy a Szegedről indult szobrász angol nyelvű Wikipédia-oldala vizuálisan sokkal gazdagabb, mint a magyar nyelvű megfelelője.

Maurice Raynal francia műkritikus, a kubizmus lelkes szószólója, Picasso és Juan Gris monográfusa a modern szobrászat legnagyobb megújítói között emlegette Csákyt, aki a modorosság száműzésével megtisztította és felszabadította „a romanticizmus vagy a naturalizmus által ellaposított művészetet”. Raynal így írt róla: „Sohasem arcokkal, kellemmel, ízetlen hízelgésekkel vagy szellemességgel akar hatni. (...) Ezek után Csákyt mint a modern szobrászat három vagy négy megújítójának – Despiau, Maillol, Boncusi (sic) – egyikét tekintem.”

Ám hiába volt Csáky tehetsége megkérdőjelezhetetlen, az élete nem alakult egyszerűen: nagy szegénységben nőtt fel, korán elvált szülei pedig nem támogatták, hogy művésznek álljon, a szegedi fiúnak végül mégis sikerült elérnie, hogy a budapesti Iparművészeti Iskolában díszítőszobrászatot tanulhasson. Hamarosan állást kapott a pécsi Zsolnay-gyárban, de mivel tehetségtelennek tartották, ezért fél év után kirúgták. Húszévesen gyalog indult el Párizsba, ahová 40 frankkal a zsebében érkezett meg 1908 nyarán. Az új élet nehezen indult, kezdetben alkalmi munkákból próbált megélni, próbálkozásait rengeteg nélkülözés, éhezés és kétségbeesés kísérte.

„Igazán nem tudom, hogy fogom a nyarat eltölteni absolute pénz nélkül. A leglehetetlenebb helyzet” – kesereg egy szülőhazájába küldött levelében. „Az életem: az rettenetes. Nagyon meg vagyok elégedve, ha naponta egyszer eszem, és este nem hagy aludni az éhség és az a gondolat: mi lesz holnap? Már érzem időnkint azt a gyöngülést, melyet már ismerek előbbi időkből, s amely a kimerülésnek első jele. Nem merek gondolni a jövőre” – írta kétségbeesetten Párizsból a szegedi Ferenc József-ösztöndíjra pályázva.

Végül a város ügyeiben jártas szegedi újságíró, Szalay János nyomásgyakorlásával megkapta az ösztöndíjat, amelyet aztán további két évre meghosszabbítottak számára. „Ha ő nem létezik, nem kaptam volna meg a Ferenc József-ösztöndíjat, amely egyik legfontosabb tényezője az én kifejlődési lehetőségeimnek, ő és csakis ő csikarta ki azt számomra. Ha érdekel, egy nap megírom, hogyan, örök hálával tartozok neki. Ha lehettem valami, őneki ebben nagy a része” – hálálkodott évtizedekkel később is.

Az ösztöndíj megadta ugyan a kezdő löketet, de Csáky továbbra is elkeserítő körülmények között élt: már kiállító művész volt, amikor még mindig éhezett.

Mindannak dacára, hogy karrierem megindult, és hogy kezdenek itt, Párizsban és így az egész világon megismerni, jó magam azon a ponton vagyok, hogy éhen haljak, a szó szoros értelmében. Most, hogy e sorokat írom, már másfél hete nem ettem mást, mint kenyeret, és bizony nagyon gyöngének érzem magam. Tudom, hogy ez nem mehet tovább, és ha gyors segély nem érkezik, úgy igazán nem tudom, mi lesz velem két hét múlva. (...) A várt siker megérkezett, de anyagi haszon nélkül.

Párizsban egyébként olyan magyar művészekkel ismerkedett meg, mint Brummer József, Czóbel Béla, Pór Bertalan, Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Márffy Ödön, Farkas István, Szobotka Imre, Marc Chagall, Blaise Cendrars és Igor Stravinsky. „Már 1913-at megelőzően a kubista mozgalomhoz csatlakoztam, ami akkor kizárólag a festészetben alakult ki. Én hoztam létre az első kubista szobrokat, amelyek rám terelték a párizsi modern művészek és műértők figyelmét. A szalonok tárlatain a kubisták terme minden évben óriási botrányt kavart. A lapok tele voltak szidalmakkal ellenünk. Őrültnek nyilvánítottak bennünket, de mi ezzel nem törődtünk” – emlékezett vissza.

Csáky egyébként 1914-ben francia állampolgárságot kapott, így francia katonaként harcolt az első világháborúban, a második világháború idején pedig a francia ellenállási mozgalom tevékenységét segítette, sőt, tagja volt a francia kommunista pártnak is. Élete utolsó két évtizedét ismét szegénységben élte. Fűtetlen műtermében súlyosan megbetegedett, a hatvanas évek végére egészségi állapota pedig annyira megromlott, hogy alig hagyta el párizsi otthonát. 83 éves korában – nyomorban, elfeledve – halt meg 1971-ben.

A szobrász ráadásul a magánéletében sem volt szerencsés: 24 évesen megnősült, de a házasság mindent hozott az életébe, csak nyugalmat nem. Szabó Gabriella így írt róla a Csáky József: Emlékek a modern művészet nagy évtizedéből (1904–1914) című kötetben: „A 18 éves izgalmas, aszimmetrikus szépségű lány festő és szobrász barátainak állt modellt – csak neki jutott eszébe, hogy feleségül vegye.

Tüzes, érzéki teremtés volt, soha hozzá hasonlót nem ismert. Egyébként minden vonatkozásban elviselhetetlen volt. Megcsalta, becsapta, meglopta őt.

Húsz évig éltek látszatházasságban, miközben az asszony a művész egy festő barátjának a szeretője volt, akihez végül oda is költözött. A megszállás idején elárulta az asszony a náciknak, így próbált az életére törni. Két lányuk volt, azokkal sem törődött.” (A többiről majd később.)

A most előkerült szobor 1920-ban készült, amikor Csáky – még ha nem is élt jól – pályája egyik legnagyobb csúcsán járt. “Ekkoriban kötött exkluzív szerződést a korszak egyik legfontosabb galériásával, Léonce Rosenberggel, aki a kubizmus elszánt híveként a kánont is jelentősen befolyásolta. Az ő »istállójához« tartozni rangot jelentett, hiszen olyan művészekkel állt Csákyhoz hasonlóan szerződésben mint Picasso, Braque, vagy Henri Laurens, aki a magyar művész mellett a korszak egyik legjelentősebb kubista szobrásza volt. Csáky ebben a periódusában ontotta magából a műveket, sziporkázó, rendkívül innovatív és invenciózus korszaka volt ez” – magyarázza Barki Gergely.

Csáky József ráadásul nem valami feledésbe merült, nehéz sorsú művész, hanem egy máig jegyzett alkotó, akinek munkáiért még ma is súlyos összegeket fizetnek a műtárgygyűjtők. Egy 1925-ös, hegyikristályból faragott szobráért (Téte) egy 2017-es párizsi árverésen például – az előzetesen várt 150-200 ezer euró helyett – végül 925.500 eurót (kb. 288,5 millió forintot) fizettek. Csak viszonyításképp: a magyar árverési rekordot Csontváry Kosztka Tivadar Traui tájkép naplemente idején című festménye tartja, ami 2012-ben 240 millió forintért ment el. (Az összegeket olvasva jussanak eszünkbe a nélkülöző művész kétségbeesetten könyörgő sorai.)

A pénz persze igazán nem minden, a művészi sikernek más fokmérői is vannak. “Párizsban az egyik legelőkelőbb magángaléria, a Galerie Marcilhac többek között Csáky József művészetére szakosodott, a galéria idén elhunyt alapítója, Félix Marcilhac írta vaskos monográfiát a szobrászművészről tizenhárom évvel ezelőtt. Jövőre, Csáky József halálának 50. évfordulóján a Galerie Marcilhac és a Galerie Vallois a művésznek dedikált kiállítással tiszteleg” – mondja Barki az Indexnek.

De mi köze Cylának ehhez az egészhez?

Bedobunk egy korábban említett nevet újra, Bálint Rezső (eredetileg: Berger Rudolf) festőművészét, aki a kecskeméti festőtelepen töltött ideje alatt megismerkedett egy helyi lánnyal, aki később három gyereket szült neki. Ez a nő pedig nem volt más, mint Kajdi Csaba dédanyja, Windt Juliska. A Nagybányán és Párizsban is tanult, Modiglianival közösen kiállító festő mellett azonban nem volt fenékig tejfel az élet, a házasság végéhez pedig erősen hozzájárult, hogy a bohém és rebellis férfi elkártyázta a család vagyonát. Bár a pár útjai szétváltak, Juliska a férje nevét viselte a továbbiakban is.

Az emancipált, talpraesett és végtelenül hiú nő később gyerekkori szerelme, Kellermann Dezső hívására 1929-ben Párizsba költözött. Három lánya közül kettőt hátrahagyott – Zsuzsit zárdába, Juditot, Cyla nagymamáját, magán-csecsemőotthonba tette – , csak a legidősebbet, Ancsát vitte magával, így kezdett új életet Franciaországban, ahol hamarosan galériát nyitott. “Nem tartozott a mintaanyák közé, inkább magával volt elfoglalva” – mondta róla Kajdi a Propaganda élő Facebook-adásában is.

A dédmama már Pesten is óriási társasági életet élt, jómódú család sarjaként tagja volt a New York kávéház körének. Cyla elmondása szerint “óriási haverságban volt” például Karinthyékkal, és bár nagyon vonzották a művészetek, illetve a művészek, nem volt különösebb tehetsége egyik ágához sem (“nem értett nagyjából semmihez”), fiatal lányként viszont nagyon imponált neki, hogy egy elismert festőművész felesége lehet, aki – ha rövid ideig is, de – Modiglianival élt és egy ízben vele együtt állított ki. Juliska végül jóval később, 1959-ben ment hozzá Kellermannhoz – ám ekkor már nem Párizsban, hanem Nizzában éltek.

Juliska húga (azaz Kajdi Csaba dédnagynénije), a zsidó származása ellenére apácák között nevelkedett Windt Klára (Clara Windt) nevelőnőként dolgozott Párizsban és környékén, itt – feltehetőleg sógorán, Bálint Rezsőn keresztül – ismerkedett meg Csáky Józseffel, akivel egymásba szerettek. Klára tőle, az akkor már házas, gyerekeket nevelő szobrásztól kapta ajándékba a most előkerült szobrot, illetve Csáky egy másik munkáját. A szakirodalom mostanáig mit sem tudott kettejük titkos, legalább nyolc évig tartó kapcsolatáról, a felfedezéssel együtt azonban több levél is előkerült, amelyek a szerelmüket bizonyítják.

Rapszodikus viszonyuk 1932 és 1937 között tartott, legalábbis a levelek tanúsága szerint. A liezon talán a feleség tudtával zajlott, ugyanis ismeretes, hogy ő maga, Marguerite is bőszen, nyíltan csalta férjét ezekben az években

– írja Barki a cikkben, amely szerint Csáky valamikor a 30-as években ajándékozhatta a szobrot Windt Klárának. Csakhogy a lány életében felbukkant egy másik férfi is: a Németországból érkezett Hans Günther Schulze, aki előbb elhappolta őt a magyar szobrász elől, majd feleségül is vette.

Szegény Günther csak azt nem tudta, hogy szíve választottja egy zsidó. Mikor a második világháború kitört, Hitler őt is hazarendelte, majd Franciaország megszállásakor – a nyelvismerete miatt – visszavezényelték Párizsa, ahol a lehallgatásokban kellett szerepet vállalnia. “Viszonyuk a német megszállás alatt is folyt, Günther egyenruháját a lépcsőházi vécében civilre cserélve látogatta Klárát a legvészesebb napokban is. A háború után is együtt maradtak, majd össze is házasodtak. Klára 1974-ben halt meg, és soha, egy szót sem ejtett származásáról.”

A német férfi csak Klára halála után tudta meg, hogy álmai asszonya évtizedeken át hazudott neki. Mikor ugyanis Günther otthon bemutatta a lányt, a szülei gyanakodni kezdtek, és erről a fiukat is tájékoztatták. A szerelmes férfi ugyan váltig állította, hogy ez teljes képtelenség, valószínűleg ő is elbizonytalanodhatott, mert többször is felkérdezte Klárát a származásával kapcsolatban, ám ő következetesen letagadta zsidóságát, egyenesen a sírba vitte a titkot.

Ez az egész azonban csak a férje és annak családja előtt volt titok, a környezetükben szinte mindenki tudta, hogy Windték zsidók. Klára már nem élt (1974-ben halt meg), amikor a gyászoló Günther összefutott néhai felesége egyik – a titkolózásba be nem avatott – barátnőjével, aki a beszélgetésük egy pontján megjegyezte: kész szerencse, hogy Clara túlélte a vészkorszakot. Szegény özvegy teljesen összeomlott.

Bár Günthert értelemszerűen sokkolta a tény, hogy a házasságuk részben hazugságra épült (a szerelmük valódi volt), megőrizte felesége minden holmiját, még a gyűlölt Csáky-szobrot is. “Ez a két ember szinte csak egymásnak élt. Harminc évig nem nyúlt semmihez, mindent úgy hagyott, ahogy Klára életének utolsó napján volt. Ruhája kiakasztva, két Guerlain parfümös üveg mellett állt a Csáky-szobor, rajta Klára gyöngysora.”

A féltékeny férj természetesen tudott arról, hogy az exkluzív szobadísz Klára egy volt kapcsolatából származik, ezért szívesen becsmérelte azt az otthonába látogatók előtt. A szoborral szembeni ellenszenve részben érthető, viszont legalább ennyire komikus is, hogy giccsesnek tartotta azt az alkotást, amitől a kubizmust kutató Barki szinte hanyatt vágta magát. Még szerencse, hogy Klára másképp látta, és élete végéig megőrizte a Csákytól kapott alkotást.

És mitől olyan nagy szám ez a szobor?

“A Kajdi Csabánál felfedezett mű jelentősége mindamellett, hogy stilárisan egy par excellence kubista műről van szó az az, hogy egy igazi unikum került így a kutatás látóterébe: anyaga is ritka az életműben, hiszen terrakotta alkotásait alig ismerjük, ugyanakkor festett terrakotta egészen kivételes az életműben. Nem sokszorosított mű, nem sorozatokban készített bronz, hanem teljesen egyedi darab, ami művészettörténeti jelentőségét sokszorosan aláhúzza, eredeti atelier-darab. Bizonyos szempontból egy kulcsmű az œuvre-ön belül, hiszen ettől az alkotásától kezdve, a most meglelt szobor  bizonyos motívumait felhasználva indult el a művész az art deco, egy jóval könnyedebb, dekoratívabb stílus irányába, amely aztán a húszas évek közepétől óriási népszerűséget hozott számára” – magyarázza a 36 centiméteres szobor jelentőségét Barki.

A művészettörténész szerint Csáky munkája még azok tetszését is elnyerheti, akik egyébként nehezen fogadják be a kubizmus esztétikáját. “Egy rendkívül harmonikus, tökéletes kompozícióról van szó, ráadásul színezett felülete miatt dekoratív hatást kelt. Igazi múzeumi darab, hiszen ritkaság, ugyanakkor meg vagyok róla győződve, hogy a gyűjtők körében is igen népszerű lenne. Számomra az a legizgalmasabb ebben a szoborban, hogy dacára annak, hogy szépen beilleszthető a korszak párizsi kubistáinak alkotásai közé, –  stilárisan közel áll például Henri Laurens ekkori színezett kőszobraihoz –, mégis egyértelműen megmutatkozik Csáky egyénisége, saját, dekorativitást hangsúlyozó invenciózus motívumai azonnal felismerhetővé teszik.”

A szobrot – amely évtizedeken keresztül egy párizsi lakás komódján állt, rajta Windt Klára gyöngysorával – a férj halála után Cyla édesanyja, a Dél-Franciaországban élő Básti Annamária örökölte meg, majd a közelmúltban ideiglenesen Budára került, hogy néhány szerencsés véletlennek köszönhetően Barki Gergely felfedezhesse a világnak. A szobor azóta visszakerült Párizsba, Kajdiék ottani rezidenciájára, ahol korábban is őrizték, és szintén Párizsban lesz első alkalommal kiállítva. Barki az Indexnek elmondta: a szobor 2021 tavaszán a Párizsi Magyar Intézet (Institut Hongrois de Paris) WANTED - Az elveszett magyar kubizmus című kiállításán fog újra debütálni, majd ezután, 2023-ban a Szépművészeti Múzeumban nyíló, Rockenbauer Zoltánnal közösen jegyzett Magyar Kubisták című tárlaton a hazai közönség is szemügyre veheti.

Bár Barki Gergely eredetileg Bálint Rezső miatt vette fel a kapcsolatot Kajdi Csabával, végül sokkal többet talált. Ezt jól jelzi, hogy az Artmagazinban megjelent cikkében 16 oldalon keresztül részletezi a család történetének különböző fejezeteit, de közben olvasóként végig érezzük, hogy a mondandója alig fér el ezeken a lapokon, hogy még ennél is jóval több van Kajdi anyai ágú felmenőinek történetében. A művészettörténész szerint a felfedezés ráadásul még akár a Cyla-képünket is árnyalhatja. “Tulajdonképpen ez egy elhallgatott családregény volt mindeddig, és azt látom, hogy a felmenői által képviselt vaskos művészi indíttatás Cyla identitásában fontos szerepet játszik, csak korábban erre kevésbé irányult figyelem.” Most pedig: taka.

Barki Gergely az elveszettnek hitt Csáky-szoborról és Cyla felmenőiről írt cikkét az Artmagazin legfrissebb számában lehet olvasni, amely – a járványhelyzet és az újságárusok tömeges bezárása miatt – immár digitális formában, PDF-ként, valamint a MOL-töltőállomásokon is megvásárolható. A szerző ezen felül további részleteket közölt a kutatásról egy nyilvános Facebook-bejegyzésében.

(Borítókép: Kajdi Csaba az Artmagazin aktuális számával. Fotó:  Pejkó Gergő )