Regény, amely túl intim volt ahhoz, hogy az írónő életében kiadják

Végre megjelent egy méltó könyv a tízperces kávészünet mellé. (Na jó, a tíz perc kicsit túlzás, az viszont nem, hogy két-három óra alatt kényelmesen el lehet kalandozni felette, sőt befejezni a rendkívül olvasmányos történetet. A könyv alig engedi magát letenni, szinte követeli, hogy az ember tovább olvassa – hogy ehhez hozzájárul-e a tagolatlan szerkezete (mármint, hogy összesen két fejezetre van bontva), az rejtély marad, de lehet benne valami.   

• Fejlődésregény?
• Szerelmi történet?
• Tragédia?

Kicsit mindegyik.  A hátsó borítón álló ajánlót elolvasva sejteni lehet, hogy miről lesz szó – egy újabb feminista kisregény (Na, már megint...), amibe akaratlanul is beleéli magát a férfiuralomból és a hagyományos szerepkörből kiszakadni vágyó (elsősorban) női egyed, mert annyira valószerű és igazságtalan, meg különben is...

Az előszót elolvasva az is kiderül, hogy tényleg valós történet alapján íródott a kötet. A szerző a franciák egyik polihisztor írónője, Simone de Beauvoir, aki a gyermekkorból a felnőttkor hajnaláig érve– álnevek mögé bújtatva karaktereit – jegyezte le  

Beauvoir életének legfontosabb szereplője a gyermekkori osztálytársnője, Élisabeth Lacoin, becenevén Zaza volt. Az a Zaza, aki a húszas évei elején agyhártyagyulladásban meghalt, és akit a könyvben Andrée álnéven látunk viszont. (Az írónő önmagára Sylvie-ként hivatkozik.) 

Sylvie-t a sors kilencévesen „hozza össze” Andrée-vel, a különc és merész kislánnyal, aki a karakterével és a személyiségével egyenesen magába bolondítja a nála visszahúzódóbb természetű diákot. Sylvie gyermekfejjel persze nem képes hangosan kimondani azt, amit aprócska lelkében megfogalmaz, vagyis hogy Andrée nélkül nincsen értelme az életnek.

Az évek múlásával Andrée elkezd a fiúk iránt érdeklődni, a kor szabályai és a szülői gondviselés azonban sorra akadályt állít a lány és a szerelem közé. Sylvie egyik este megvallja érzéseit, és csak a vallomás után kezd beletörődni, hogy Andrée is beáll a férjes asszonyok sorába. Pontosabban kezdett volna beletörődni, ha nem történik meg a tragédia, amitől korábban úgy rettegett... 

A beteg lány mindvégig a férfiakban kereste azt, ami az osztálytársnőjében megvolt. A kor és a vallás szellemében azonban a köztük kialakult megfogalmazhatatlan köteléket egyikőjük sem fogta (és foghatta) fel igazán, így tehát örökre megmaradt közöttük az a bizonyos távolság, ami, ha nem lett volna, Andrée talán nem betegszik bele a sorsába...

Érthető, hogy a huszadik század közepén efféle könyvet nem publikáltak, habár semmilyen nyílt utalás nincsen a szó szoros értelmében kettejük szerelemére – csak Sylvie soraiból és a regény végén olvasható eredeti Beauvoir–Lacoin-levéltöredékekből lehet következtetni az írónő megfogalmazott érzéseinek valódi forrására.

Az élet persze igazságtalanul bánt mind Beauvoirral, mind pedig a regénybeli énjével.

Beauvoir többször is nekiállt, hogy emléket állítson Zazának, végül ez a regény lett az, amelyik méltó módon emlékszik vissza legkedvesebb barátnőjére. 

(Borítókép: Simone de Beauvoir 1976-ban. Fotó: Jacques Pavlovsky / Getty Images Hungary)