Indiánok, úttörősíp és gombfocipöckölő

Ő 67 éves, én 67-ben születtem. De nemcsak ez a szám a közös bennünk, hanem az is, hogy mindketten újságíróskodunk, olykor ugyanabban a szerkesztőségben. Együtt tsukizunk, együtt mozizunk, már amikor, mert van, hogy ő inkább verset olvas helyette. Vagy verset ír. Hát ilyen ember ő, a Szerényi.

Már édesapja is grafikuskodott, úgyhogy mondhatni, a családban maradt. A hetvenes években a Vasutas Képzőművészeti Körben tanulta az anatómiai és perspektivikus ábrázolás alapjait, és közben készült a Képzőre. Húsz évesen azonban kicsit belekóstolt az utcai politizálásba, amit akkortájt ugyebár nem díjaztak, emiatt továbbtanulási terveit nem támogatta munkahelye fura ura. Később is megmaradt ugyan a tiltott és tűrt mezsgyéjén mozgó alkotói csoportokban, de a hetvenes években már elkezdett az Élet és Irodalomban grafikákat publikálni. Nem is állt le a rajzolással, a Magyar Időktől a Magyar Nemzetig mindet összefirkált. 

Most ezekből a grafikáiból válogatva nyílt kiállítás a Duna Palotában. Menjenek, nézzék, és tessenek szeretni, ahogy egy képzőművész kollégája, Orosz István írta róla.