Budapest szívében látható és tapintható a zene

Önmagában már azért a puszta tényért érdemes ellátogatni a Városligetbe, és azon belül is a Magyar Zene Házába, hogy megnézhessük magunknak az épületet, amiről már születése előtt megannyi démoni vagy épp túldicsőített jelzőt hallhattunk.

A létesítmény küllemre izgalmas, látványa hosszú percekig arra kényszerít, hogy körüljárjuk az épületet, és ne robogjunk be egyenesen a mínuszkettedikre. Az aranyozott lombok alatt gyerekek játszanak, méghozzá az intézményhez tematikusan kötődő szabadtéri játékhangszerekkel. A pöttöm zenészek láthatóan élvezik a rögtönzött koncertet. Miután megteltünk a kinti látvánnyal, belépünk az épületbe. Hétköznap van, méghozzá ebéd környéke, mégis sokan vannak. Főként idősek és gyerekek. A kiállítás előtt a Hangdómba váltunk jegyet, a kettőt érdemes összekötni, ha már ugye ott van az ember. Mindkét helyre időszakosan engedik be az embereket, csoportokban.

A Hangdóm maximálisan megalapozza a hangulatot a kiállításhoz, de ha nincs két-három óránk az utóbbit végigjárni, akkor mindenképp tanácsos húsz percet lecsípni a napunkból az előbbire. A terem értelemszerűen egy kupolabelsőt formál, középen babzsákok hevernek a földön, belépés után nemsokkal pedig emberek hevernek a babzsákokon.

A fal teljes területén élő vetítés van, körben hangszórók helyezkednek el. A Hangdóm jelenlegi programja a minket körülvevő világ zajaira és annak zeneiségére hívja fel a figyelmünket, méghozzá úgy, hogy különböző tájakra és épületekbe repít el minket. Hanyatt fekve a látvány és az atmoszféra azt az illúziót teremti meg, mintha repülnénk vagy lesüllyednénk a víz alá. Egy 360 fokos kamera szemszögén keresztül tényleg belekerülünk a történetbe, ami sztori helyett inkább képekkel, hangulatokkal mesél, és arra irányítja a figyelmet, hogy milyen hangok élnek velünk, legyenek azok a természet vagy a mesterséges környezetünk zajai.

A Hangdóm után az állandó kiállítás felé vesszük az irányt. Belépés előtt egy telefon nagyságú tabletet akasztanak a nyakunkba, amihez tartozik egy füles, rajta egy érzékelővel. Ez a szerkezet lesz a kísérőnk, elengedhetetlen része az egész kiállításnak. Bármerre járunk a teremben, érzékeli a jelenlétünk, és mindig aktuálisan azok a vezető szövegek vagy zenék szólalnak meg benne, amikkel épp dolgunk van. A kiállítás látványos, és meglepően interaktív. Teljesen bevonódunk, kezdve azzal, hogy meg kell találni a pontokat, amikor új narrációkat, zenéket fedezhetünk fel, azaz kapunk a fülünkre. Sok minden a jelenlétünkkel kel életre, és pont ezért a saját tempónkban haladva alkalmazkodik hozzánk a kiállítás, ami nagyon hasznos. Az időszakos beengedésnek köszönhetően a tér sosem zsúfolt, így ki lehet élvezni azokat a pontokat, amik a leginkább érdekelnek minket.

A kiállítás a természet zenéjétől vezet át minket a magyar népzenén keresztül az Európát meghatározó vallási zenék termein át különböző nemzetek operájáig, felkarolva a magyar alkotókat, egészen az itthon ismert operettekig és a világi, illetve hazai modern pop és rockzenéig.

Mivel általánosságban a zene alakulását járja körbe, így azt figyelhetjük meg, hogy milyen hatások, vagy milyen újszerű gondolkodók és szerzők voltak hatással a muzsikák alakulására, és közben finoman, de jelentősen helyezi el a globális zenetörténetben a magyar vonalat. Ettől számunkra is érdekes, hiszen tudunk hozzá kapcsolódni, egy külföldi számára pedig informatívan hathat, hiszen a nagy egészben szeleteket emel ki a magyar zenetörténelemből.

Mivel technikailag nagyon újszerű és színes, így érdekes tapasztalat megfigyelni, hogy az egészen apró gyerekektől kezdve az idősebb generációkig mindenki megtalálja a kiállításban a maga örömét. Néha bevillan a silent disco hangulat, hiszen a zene hatására önkéntelenül is elkezdenek mozogni vagy dudorászni az emberek.

Az összes terem minden szempontból nagyon okosan lett összeállítva, a technikai dolgoktól kezdve a vizuális megjelenítésen át egészen a kiegészítő tárgyakig. Nagyjából egyensúlyban vannak azok a tárgyak, amik csak vizuális kiegészítő elemek, azokkal, amiket nekünk kell életre keltenünk, miközben elegendő állomás szentel időt és teret az információnak, vagy épp olyan pillanatoknak, mikor semmi más dolgunk nincs, mint élvezni a zenét, és valami szép vetítést bámulni. Az egész kiállítás magával ragadóan játékos, és kifejezetten magas színvonalú.

Két órát töltöttünk el a Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben címet viselő kiállításon, ezt írják a honlapon átlagidőnek, amit érdemes rászánni a túrára, és a rengeteg élmény, illetve információ hatására valóban ennyi idő telt el, mire elkezdett hiányozni a napfény vagy zavarni a füles. Ám ezt az időt úgy sikerült megfutni, hogy egy-két elemen átrohantunk, vagy az interaktívabb elemek csábítására nem álltunk meg minden olyan ponton, ahol belehallgathatunk egy-egy téma szakértőjének a magyarázó videóiba. Így azt lehet mondani, hogy elsőre szuper élménnyel távoztunk, de pont ezért benne van a pakliban, hogy a kiállítás minimum kétszernézős, mert biztosan másodjára is tartogat olyan meglepetéseket, amit először nem vettünk észre.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)