Bill Gates, mint Moliere fösvénye

A történelmi belváros utcasarkain, terein, szökőkútjainál bármelyik pillanatban amatőr színi előadás veheti kezdetét. Az összes társulat kötelességének érzi hogy nap mint nap elképesztő jelmezekben, fanfárokkal, síppal-dobbal-nádihegedűvel felszerelkezve szórólapokon invitálja a sétálókat. Rajtuk kívül számos kardnyelő, utcai zenész, bűvész és egyéb mutatványos teszi tiszteletét a városban.

Kanadától Olaszországig, Angliától Afrikáig, Dél-Amerikától Kínáig, Szírától Livániáig az összes náció képviselteti magát. A vasfüggöny lehullása után az idei első olyan év egyébként, amikor a kelet-európai országokból is végre szép számból érkeztek társulatok. Legtöbben talán a lengyelek vannak.

Ami a magyar vonatkozásokat illeti, a La Compagnie du Vif-Argent Schwajda György Himnusz című darabját, egy fiatal magyar rendező, Hudi László rendező pedig az Ember Tragédiáját és a Cseresznyéskertet viszi színre. A fesztivál egy napig sem fogy ki lendületéből, a mintegy 150 ezerre tehető látogató - ötven százalékuk Avignon 120 kilométeres körzetéből érkezik, 20 százalékuk Párizsból, illetve annak környékéről, tíz százalék a frankofón országokból, a többi külföldi minden ízlését kiszolgálja.

A kultúra a legdrágább

avignoni látkép

Egyébként: itt is beigazolódik: a kultúra a legdrágább. A fesztivál idén ötven millió frankba, azaz kétmilliárd forintba került. Ennek negyven százaléka saját bevétel, hatvan százalék állami és önkormányzati szubvenció. Igaz, évtizedekkel ezelőtt sem volt olcsó mulatság, éppen ezért 1980 óta egy közhasznú társaság intézi a legszükségesebbeket.

A társaság tanácsában jórészt a különböző hatóságok képviselői foglalnak helyet, kisebb részben művészek, néhány, még életben lévő alapító tag, valamint a kulturális partnerszervezetek illetékesei. A pénz több helyről érkezik, ad az állam, a tartomány, a megye, a városi önkormányzat. A fesztivál vezetői évente három alkalommal egyeztetik hosszasabban a művészeti programot, megszavazzák az előre látható költségek finanszírozását, ellenőrzik a végrehajtást is. Még az alapító, legendás színházi rendezőnek, Jean Vilar akaratának köszönhetően a művészeti igazgató teljesen szabadon választhatja meg a programot, s ezt a fesztivál felett gyámkodó politikusok kénytelenek elfogadni.

A fesztivál minden estéjén 2-4 premierre is sor kerül

Az így összeállított programban minden évben többségben vannak az új produkciók. Ezek például új, színpadra még sohasem vitt művek, vagy ismert daraboknak a kortársak számára közérthetőbb újbóli feldolgozásai, netán idegen nyelven íródott művek francia társulat révén történő előadásai. Mindennek azon egyszerű következménye van, hogy a fesztivál minden estéjén legalább kettő, de van úgy, hogy négy premierre is sor kerül.

A szép számban összegyűlt seregnyi színi kritikus előtt pedig országok, generációk, rendezők, koreográfusok, színészek igazolhatják tehetségüket, mutathatják meg világnézetüket. A társulatok nemegyszer komoly összegeket hajlandóak fizetni azért, hogy felléphessenek a fesztivál valamelyik színterén. A múltban ugyanis számtalanszor volt arra példa, hogy a nagy felfedezés, a világot jelentő deszkák felé tett valódi előrelépést a minden év júliusában sorra kerülő színházi fiesta adta meg.

Színház az egész világ. A délelőtt fél tizenegytől hajnalig folyamatosan tartó előadásokból háromnál többet képtelenség naponta befogadni, s már a második után is kis pihenőre van szükség a pápák palotájának kertjében, vagy a körtáncáról elhíresült avignoni híd lábainál.

Az emberi kreativitásnak és az alkotói szabadságnak egyébként nincs határa. Megtudhatjuk, hogy mi visz rá valakit saját apja felfelására, avagy hogyan próbál három csokoládéfüggő hölgy kigyógyulni szenvedélybetegségéből (ez utóbbi szórólapjára stílusosan egy darab becsomagolt csokoládét ragasztottak).

A legnevesebb színházi szerzők darabjainak nemegyszer meghökkentő feldolgozásáról pedig annyit, hogy például Moliere fösvénye itt nem más, mint Bill Gates.