Kultblog

Elhunyt Arthur C. Clarke

2008.03.19. 09:10 - .:sz-b:.

Kilencvenéves korában szerdán választott hazájában, Srí Lankán elhunyt Arthur C. Clarke brit sci-fi-író, a nagy sikerrel megfilmesített 2001: Űrodüsszeia című regény szerzője.

Az alkotó hét évtizedes pályája során több mint 80 könyvet írt, ezen kívül további több száz rövidebb lélegzetű írást jegyez.

Clarke az 1940-es években - általános megütközést keltve a szakértők körében - azt mondta, 2000-ig az ember elér a holdra. Tavaly decemberben, 90. születésnapján az író barátaihoz intézett üzenetében többek között azt mondta, életében szeretett volna bizonyítékot látni arra, hogy léteznek földönkívüliek.

A nyugat-angliai Mineheadben született Clarke a II. világháború alatt rádiósként szolgált a brit királyi légierő kötelékében. A háború után folyt bele a brit bolygóközi társaság munkájába, e fórumon terjesztette elő ötletét többek között a távközlési közvetítőállomásként funkcionáló geostacionárius műholdakról, évtizedekkel azelőtt, hogy az ilyen szerkezetek működése valósággá vált volna.

Az űrutazásról szóló - a sci-fi műfajon kívüli - munkáival és földrajzi felfedezéseivel a tudomány világában is tiszteletet vívott ki; 1976-ban az amerikai repülési és űrhajózási intézet tiszteletbeli tagjává választotta.

Egy a gyermekbénulás késői következményeként fellépő betegségben, úgynevezett post-polio szindrómában szenvedő, s emiatt kerekes székbe kényszerült író mégis talán a 2001: Űrodüsszeia című regény szerzőjeként marad meg a legtöbb ember emlékezetében; a könyvből 1968-ban Stanley Kubrick készített kultikussá vált filmet. (MTI)

Szóljon hozzá!
Címkék:

Kommentek

  • 2008.03.19 09:24:12RadyR

    R.I.P.

  • 2008.03.19 09:27:27Beren

    Az egyik legnagyobb volt. RIP.

  • 2008.03.19 09:28:23Zsolt

    RIP

  • 2008.03.19 09:31:08HAL9000

    Nyugodjék békében.

    Egy olyan ember volt, aki sokat adott azoknak, akik olvasták könyveit.

  • 2008.03.19 09:36:58san

    Lassan elmondhatjuk, hogy az osszes nagy SF író meghalt.

    Mit fogok olvasni?

  • 2008.03.19 09:37:21:(

    Eletem egyik legmeghatarozobb iroja...



    :(

  • 2008.03.19 09:37:56SzigMa

    Most már tényleg nincsen senki, aki tudná, hogy miről szólt a film! :(

  • 2008.03.19 09:38:56Before

    Végre ide is kikerült.

    Nyugodjék békében.



    Egyébként általános tévképzet, hogy a 2001 az ő regényének a megfilmesítése. Valójában egy a 40-es években (Clarke által) írt novella alapján akart Kubrik filmet csinálni, és felkérte a szerzőt, hogy írjon neki forgatókönyvet. Abban állapodtak meg, hogy regény is készül mellé, végül párhuzamosan írta a forgatókönyvet és a regényt, bár ez utóbbi - nyilvánvaló tecnikai előnyökből kifolyólag - hamarabb jelent meg.

  • 2008.03.19 09:41:37kyanzes

    Igen, az idegen lényekkel kapcsolatosan tényleg jó lenne valamit megélni. Azt sem bánom, ha leigáznak, csak jöjjenek már. :D Esetleg elvihetnék a miniszterelnököt egy kis kísérletezésre.

    Amúgy nincs mit bánkódni, mégiscsak 90 évet élt.

  • 2008.03.19 09:57:45lokko

    aggódtam érte mikor cunami pusztított Srí Lankán, éheztem még egy adag Hard SciFi-re az ő tollából, de most már nem lesz több :'(



    RIP A C Clarke ... életem meghatározó figurája voltál :'(



    (ezután nagy Rispect lesz, ha tényleg filmre kerűl a Randevú a rámával)

  • 2008.03.19 10:04:39Vérszegény éjszakai dúvad

    Before jól beszél, olvastam is a novellát, a Marson játszódik, és - ha jól emlékszem - egy piramis van benne.

    Egyébként a 2001 a valaha készült legjobb sci-fi (szerintem mindenképp), a filmes megvalósítása pedig olyan zseniális lett (ha most nem is vesszük számításba az ezért kapott Oscart), hogy sokaknak szerintem fel sem tűnik, hogy a Jupitert a fantáziájukra hagyatkozva 'alkották meg', mert akkor még nem voltak képek a bolygóról. Ehhez képest túl sok eltérést nem találni...



    És sajnos a régi nagy sci-fi írók közül mára már senki nem él, az újak viszont nagy általánosságban gyengék... :((

  • 2008.03.19 10:04:46bowman

    Viszlát Sir Clarke!!!!! :((((((((((((((

  • 2008.03.19 10:10:05Sytka

    R.I.P.!



    A nagyok SF-írók közül már csak Ray Bradbury él?

  • 2008.03.19 10:13:38Kontrafesszor

    A kedvenc szerzőm ment el ma reggel...

    És tegnap este mit sem sejtve éppen a Randevú a Rámával-t olvastam újra. És nem is olyan régen halt meg Vonnegut, meg Lem. Komolyan, ez borzalmas. Bár mind idősek voltak, és az élet ugye ilyen... Várom már egy ideje a Randevú-t filmen, jó lenne már egy igazi sci-fi, amit nem kevernek össze a fantasy-val meg az akcióval.

  • 2008.03.19 10:15:44LLeo

    RIP

    Sajnálom, hogy az általa megjövendölt dolgok közül kevés valósult meg eddig (2001? 2010? ...).

    Még a NASA is visszatért a régi technológiákhoz.

    Viszont nemsokára lesznek pilóta nélküli vadászgépek...

  • 2008.03.19 10:16:16PannaAnya

    RIP



    Imádom a könyveit, a mai napig rendszeresen olvasom angolul és magyarul egyaránt, bár már szinte szó szerint tudom...

    Kár, hogy nem élhet még 90 évig, és írhatna még sok-sok igazi jóóó kis sci-fi-t.



    Nagy embert vesztettünk el.

  • 2008.03.19 10:16:39 fagzal

    P.K.Dick, Asimov, Clarke, Frank Herbert... fogynak a nagy oregek :|



    Sytka: Orson Scott Card meg van nekunk azert.

  • 2008.03.19 10:17:05malócz

    Én is múlt héten olvastam el a Randevú a Rámávalt, mert kiszúrtam az imdb.com-on, hogy 2009-ben film lesz belőle David Fincher rendezésében.

  • 2008.03.19 10:19:15dekoninckx

    :(((((( Te jó ég, nyugodjék békében valamelyik univerzumban. Asimov már rég elment, most meg ő is, ez nagy veszteség, de hát biolények vagyunk, az octospiderek meg még nem értek ide.

    Ürodisszeia, Rama-sorozat, zseniálisak. Remélem, a talán elkészülő Randevú a Rámával film kicsit kitölti majd az űrt, amit maga után hagyott.



    Vérszegény éjszakai dúvad, az Őrszem c. nevelláról van szó, a piramis stimmel, de a Holdon fedezik fel.

  • 2008.03.19 10:20:40er4

    Nyugodjék békében! Ő és Asimov voltak a legnagyobbak.



    Az utánpótlás pedig szinte nincs is, legalábbis nem látszik. A könyvesboltokban szinte csak a régi öregeket találom, fiatal, komoly sci-fi szerzők szinte alig vannak. :( Nincs jövő, nincs perspektíva? Szomorú. Mi lesz így 10-20 év múlva?

  • 2008.03.19 10:21:02Quarron

    A valódi Sci-Fi atyjai közül, Asimov és Lem után elment hát a harmadik nagy is.

    Ég önnel Kapitány!

  • 2008.03.19 10:26:47bowman

    Vérszegény éjszakai dúvad: a novella a holdon játszódik, és sentinel (őrszem) a címe - a jupitert pedig 68-ban is látták azért már simán távcsövekkel... amúgy a regényben nem a jupiter, hanem a szaturnusz szerepel, de utolsó pillanatban ezt a filmben jupiterre változtatták, mert anno. nem tudták élethűen megcsinálni a szaturnusz gyűrűit.

  • 2008.03.19 10:27:45Rokakoma

    A Teremtő kisérje útját a csillagok között!

    RIP

  • 2008.03.19 10:28:20Kert

    Az agyatlan geciarcúak ilyenkor mindig azt írják le, hogy RIP.

    Sajnálkozzatok, ez kell és a múltba bámulás.

  • 2008.03.19 10:28:37lOc (a pasztafáriánus)

    Asimov, Lem és most Clarke :(



    Jó utat, Clarke bácsi!

  • 2008.03.19 10:29:54 Rokakoma

    Legyen neki sima a nyál!

    RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP RIP

  • 2008.03.19 10:30:31RIP

    PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI PRI

  • 2008.03.19 10:30:57PRIPP

    PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR PRI IPR

  • 2008.03.19 10:32:21dekoninckx

    er4, Van jövő, Cyberpunk és egyéb sötét árnyalatúak. Úgy tűnik, hogy az emberiség begubózik a szutykos kis bolygójára, nincs igény úgy ki- és előretekinteni, mint Clarke, Asimov és Bradbury tevé.

  • 2008.03.19 10:32:34Darko

    Egyetértek az előttem szólókkal Clarke nagyságát illetően, tényleg vele zárul a XX. századi SF története (na jó, Bradburyt nem akarom eltemetni, de hát ő azért javarészt inkább fantasyket meg krimiket írt az utóbbi pár évtizedben). De azért ne kenődjetek el, vannak jó SF írók, csak ide hozzánk nemigen értek el. Mi tulajdonképpen folyamatosan kb. 20 év késésben vagyunk az angolszász piachoz képest, mert Kuczka a 70-es és 80-as években fordíttatta le az 50-es és 60-as évek klasszikusait, aztán a rendszerváltás után összeomlott az SF kiadás, és jöttek az ilyen Walhalla Páholy típusú dögevők, akik elképesztő minőségű "fordításokkal" kaszáltak nagyokat, és jól elijesztettek minden normális embert az SF-től. Sajnos, azóta sem nagyon mernek új szerzőket behozni a magyar piacra, mert az olvasótábor nagyon konzervatív, és csak az ismert neveket veszi meg. Az Agave is azért nyomja csak Dicket (túl azon, hogy ő életművét már régen le kellett volna fordítani magyarra), mert mást nem lehet eladni. Ez viszont ördögi kör: ha a kiadó nem vállalja be, az angolul nem tudók számára úgy tűnik, hogy nincs új szerző.

  • 2008.03.19 10:34:27lOc (a pasztafáriánus)

    Kert: Elmés hozzászólásodra reagálva: az intelligens ember a jövőbe néz, de tiszteli a múltat és tudja honnan jött. Mondhatsz akármit, de Arthur C. Clarke egyike volt a legnagyobb sci-fi íróknak, akik nem csak az irodalom világát tették sokszínűbbé műveikkel, de a tudomány fejlődéséhez is hozzájárultak. Ha Te nem vagy képes felfogni, hogy ezek igenis jelentős dolgok és elmúlásukkal a világ veszített el magából valamit(valakit) akkor sajnállak.

  • 2008.03.19 10:35:00startrekfan

    San: sajnos majdnem igazad van.

    Asimov után Clark is.... :(

    (Phlip K. Dick is, bár ő messze nem akkora formátum, csak nagyon túlhypeolták)

    Kim Stanley Robinson még él, persze ő sokkal fiatalabb, csak sajnos messze nem ír annyit, mint a nagy öregek.

    És ami szintén nagyon szomorú: annak ellenére, hogy angolszász területen azért bőven léteznek fiatal, jó írók és jó könyvek, a magyar könyvpiacról mégis teljesen eltűnt a sci-fi. Csak a fantasy létezik, de annak is csak a gagyi, kommersz fajtája, még véletlenül sem pl. Piers Anthony.

  • 2008.03.19 10:37:19Kert

    lOc -

    Arthur C. Clarke halálával NEM veszítettük el a műveit. Tudod, az emberek meghalnak. Ezt majd egyszer meg fogod érteni.

  • 2008.03.19 10:40:45lOc (a pasztafáriánus)

    Kert: gondolom Te ilyenkor örömünnepet ülsz. Mellesleg Arthur C. Clarke halálával a műveit nem veszítettük, de nem csak a művei miatt szerettük az öreget. Sorozatosan nyilatkozott több tudományos témában is a médiában és sokan figyelemmel kísérték ezeket a véleményeket.

  • 2008.03.19 10:43:49Vérszegény Éjszakai Dúvad

    bowman



    lehet, régen olvastam, de akkor valószínűleg a Mars mentőakció (?) című film zavart be, ami tkp. egy 2001 utánérzés, csak gyengébb kivitelben, bár nekem azért még így is tetszett.



    Jupitert látták ugyan, de azért normális képek csak nem voltak róla. Asszem Clarke nyilatkozta egyszer valahol, hogy örültek neki, hogy a Voyager (az járt arra először, ugye?) által küldött képek kb. ugyanazt mutatják, amit ők csináltak a 2001-ben.

  • 2008.03.19 10:44:46dekoninckx

    Kert,

    De ha 180 évig él, akkor még kétszer annyit írhatott volna :) Tudod, önzőek vagyunk.

  • 2008.03.19 10:45:44zoli67

    R.I.P. :-(

    A nagy öregek közül már tényleg csak Bradbury él. Clarke zseniálisan értett az igazi tudomány és a fantázia magasszintű ötvözéséhez, amit csak kevesek tudnak/tak. Sajnos a Ráma ciklus könyvei közül csak a Randevú a Rámával jelent meg eddig magyarul. Az Ulpius kiadó tervezte a többi kötetet, de nem lett beőle semmi. A Galaktikának többször írtam ezügyben; tervbe van véve a kiadás. Hogy mikor? Nem mertek nyilatkozni. Nagyon szeretném már olvasni őket.

    A fiatal korosztály témához: sok tehetséges író van, de a hard sci-fi műfaját sajnos kevesen művelik. Inkább a cyberpunk dívik.

  • 2008.03.19 10:46:04HalivudEstevez

    80 könyv? ha 10 éves korában kezdte, akkor évente 1?



    Nemere még él :)

  • 2008.03.19 10:46:18:(

    :(

  • 2008.03.19 10:46:37Kert

    lOc -

    Hát akkor ennek most vége van. Keresni kell egy újabb bálványt, akiről le lehet nyalni a szivárványszínű borotvahabot.

  • 2008.03.19 10:47:51bowman

    malócz: sajnos nem fogadnék rá, hogy 2009-ben lesz a RAMAból film - morgan freeman megvette a jogokat ezer éve, és az igérgetés már vagy 10-15 éve tart, a lehetséges rendező neve is kb. akkor bukkant fel.



    amúgy még a forgatókönyv sincs kész, nem lesz ebből 2009-re film. viszont itt van egy ügyes RAMA rövidfilmecske:



    youtube.com/watch?v=ZY2Yt1ATm4c

  • 2008.03.19 10:49:47Vérszegény éjszakai dúvad

    HalivudEstevez



    Régebben nagy Nemere rajongó voltam, aztán a kezembe akadtak Asimov, Clarke, Pohl, Lem, Sztrugockij testvére, stb. művei



    Azóta Nemerén max. csak mosolyogni tudok. Volt egy - két jó ötlete, de egyrészt nem író, másrészt írni sem tud. (Állítólag Nemerétől évente kijön 5-6 könyv, bár nem feltétlenül Nemere néven)

  • 2008.03.19 10:52:04sezlony

    Vérszegény éjszakai dúvad: rosszul tudod, Nemerétől havi 5-6 könyv is kijön... Nézd meg a honlapját.

  • 2008.03.19 10:53:54Vérszegény éjszakai dúvad

    Havonta? jajistenem...

  • 2008.03.19 10:55:47Kert

    Ja, Nemeréhez képest Clarke tényleg hatalmas. Nem akartok megismerkedni a világirodalommal? Mindig csak ez a bolygóközi életérzés?

  • 2008.03.19 10:57:31Gladia Delmarre

    Nyugodjék békében!

    Azért 90 év szép kor, és örvendetes, h nem épült le agyilag. Bár, ki tudja, melyik a nagyobb tragédia:-/



    Szvsz P.K. Dick egy kicsit elszállt regényeket/novellákat írt, nekem mind olyan vízió-szerű, vagy olyan, mint egy lsd trip. Dehát ez persze nem is csoda. Én szeretem a könyveit ettől függetlenül, de nem hasonlítanám Clarke-hoz.

  • 2008.03.19 10:59:24Jazzzer

    Nemes István meg Júlia regények írásából kell, hogy megéljen. Sokat elmond ez a mai scifi iránti keresletről, pedig vannak itthon is tehetséges írók, csak hát angolul vagy németül kellene írniuk, esetleg kínaiul.

  • 2008.03.19 11:03:47Vérszegény éjszakai dúvad

    Dante, Shakespeare, Móricz, Mikszáth, Arany, Babits, Heller, Dürrenmatt, Jókai, Mrozek, Miller, Örkény, Kazantzakisz, Krasznahorkai.



    Akiktől olvastam, és mindez a teljesség igénye nélküli felsorolás. Ez elég magyar és világirodalomnak?



    Kert

    te meg mi a francért utálod ennyire a scifit?

  • 2008.03.19 11:09:19Kert

    Vérszegény éjszakai dúvad -



    hány éves vagy, 17?

  • 2008.03.19 11:12:50Vérszegény éjszakai dúvad

    Ez most hogy jön ide? Má' csak úgy kíváncsiságból...

  • 2008.03.19 11:18:14Darko

    Kert



    El kéne döntened, hogy mi a fenét akarsz itt. Fikázni azokat, akik sajnálnak egy (szerintük és szerintem) nagy SF írót, fikázni általában az SF-kedvelőket, vagy egyszerűen csak a nagy arcodat mutogatni és kötözködni a kötözködés kedvéért. Szerintem egyébként ez a gyerekes, nem dúvad hozzászólása.

  • 2008.03.19 11:22:45Darko

    Mondjuk értem én, hogy miért kötözködsz, magam sem nagyon olvasok mást csak scifit és habkönnyű füzetecskéket, ahol ez+az történik a főszereplőkkel.

  • 2008.03.19 11:24:11Golh

    Meghalt a Stanley Clarke?

    Ez volt tőle a kedvencem:



    www.youtube.com/watch?v=Je_iqbgGXFw

  • 2008.03.19 11:26:07popej

    Azt hiszem, hogy tényleg egy kiváló írót vesztettünk el. Ellenben szerintem nem kéne műveltségi vetélkedőt rendezni ebből az alkalomból. Mellesleg a sok kiváló sci-fi író közt kifelejtődött H. G. Wells és A. Huxley -de lehetne ezt még sorolni- bár ők már rég elhagyták a földi létet. Szomorú, de ez az élet rendje és Clarke bácsi szép korban rengeteg élménnyel megajándékozva minket távozott.

  • 2008.03.19 11:35:40startrekfan

    zoli 67, én olvastam az összes Ramát angolul (II, Garden, Revealed), izgalmasak, de azért messze nem tudott egyik sem olyan egyszerre fejbevágó, monumentális, misztikus és magával ragadó lenni, mint az első. Persze azokat már valójában Gentry Lee írta, Clarke csak ellenőrizte, szerkesztette őket. (A Két sima Gentry Lee könyv /Bright Messengers, Double Full Moon Night/ meg már nem is érdekelt)

    (Erre a kert nevű, kora-tinédzser, kora-magömléses, pattanásos segglukra meg tök fölösleges bármelyikőtöknek is reagálni.)

  • 2008.03.19 11:40:27dydand

    Pohl, Clarke, Bradbury. Írásaik meghatározó élmények.



    Jó utat Arthur!

  • 2008.03.19 11:40:37Darko

    Nagyon vicces és rendkívül kulturált visszaélni az aliasommal. Igazad van, startrekfan, legjobb ha hagyjuk, hadd élje ki magát, biztos jólesik neki.

  • 2008.03.19 11:52:38 startrekfan

    Nem tudom, elmondhatom e nektek, de már otthon bevallottam, és a feleségem is tolerálja, hogy homoszexuális vagyok! Nem volt könnyű ezt kimondani, de sikerült.

    Mit szóltok ehhez? Nem volt nehéz.

  • 2008.03.19 11:53:45 Darko

    Én ezt tudtam és csak bátorítottalak, így tovább, őszinteség, olvasottság, világűr, 3 nap az égen, LSD.

  • 2008.03.19 11:57:33 dydand

    Buzi. Ezt úgy hívják.

  • 2008.03.19 12:00:42dydand

    Örülök, hogy az én nickemmel "írsz". Szegénységi bizonyítvány, örülj magadnak...

  • 2008.03.19 12:07:49 dydand

    Életem egyik legmeghatározóbb írója... Gárdonyi után!

  • 2008.03.19 12:08:39Fox

    dydand

    Pohl, Clarke, Bradbury. Írásaik meghatározó élmények.

    Jó utat Arthur!



    - mi vagy te, vasutas?

  • 2008.03.19 12:14:01dydand

    Fox: ?

  • 2008.03.19 12:15:58dydand

    Kedves Kisköcsög!



    Szeretném, ha leszállnál a nickemről... Miért nem vagy Te még suliban? Vagy éppen most van számtech óra és unatkozol? Olcsójános....:(

  • 2008.03.19 12:16:18Case

    Nyugodjék békében!



    Nagy Sci-Fi íróink, kedvenceink már odafent vannak és tudják mi is az igazság a valós univerzumban. :)

    ez vigasztaljon minket.

  • 2008.03.19 12:28:26bowman

    kert:



    ha nem épp Clarke-ot gyászolnánk, azt tudnám neked mondani jó szívvel hogy a k***a anyádat. de így csak annyit, hogy talán még lehet ennél kevésbé szomorú és magányos életed is. menj, es dolgozz rajta - tavasz van és szép az idő, lehet hogy még nőt is találsz magadnak.

  • 2008.03.19 12:30:21petru

    Lokko, a Randevu a Ramaval tenyleg fantasztikus, sziporkazo, leg-leg-leg (ha nem hasogatjuk a szorszalat es nem beszelunk arrol hogy a vegen kisezer kerdes marad megvalaszolatlanul). Annal rosszabb a "folytatas", hat ezt elkerulhette volna a nagy A.C.

  • 2008.03.19 12:34:40Megott

    Hihetetlen volt elsore minden sor amit irt, hihetetlen volt minden varva vart uj konyve a konyvespolcomra, hihetetlen, hogy o is elment, egy az igaziak kozul akik tudtak hogy az Univerzum maga a varazslat!

  • 2008.03.19 12:34:41petru

    Zoli67,

    nem sajnos, hanem szerencsere jelent meg magyarul csak az elso Rama. Hidd el, szerencses ficko vagy hogy nem olvastad a folytatast.

  • 2008.03.19 12:59:58Omar

    Petru,

    Ezek szerint Te olvastad a Rama-kat. Én is (2x), szerintem zseniális mind. Az, hogy Neked nem tetszett, teljesen rendben van, gondoltam, azért álljon itt egy más vélemény is.

  • 2008.03.19 13:16:45Ibram Gaunt

    Respect!

  • 2008.03.19 13:25:05grigorij

    Az a baj, hogy nehéz már hozzájutni a régi könyvekhez... Szerencsére a f451.anyag.info/ oldalon elég sok mű megtalálható!

  • 2008.03.19 13:29:16petru

    Omar, ez meglepo, de foleg az hogy nem emlited mindjart apamat-anyamat. Orulok a toleranciadnak.

  • 2008.03.19 13:38:20grigorij

    Én decemberben olvastam - sokadszorra - a Rámát és még a számtalan tárgyi hiba (például az elején hatalmas, 1000 km/h sebességgel közeleldő...) mellett is gyönyörű élmény volt!

  • 2008.03.19 14:27:01lOc (a pasztafáriánus)

    Lehet hogy hülye vagyok, de elmagyaráznád mi hiba az "1000 km/h sebességgel közeledőben"? Az elírás: "közeleldő"?

  • 2008.03.19 14:45:44dogdog

    mivolna ha csak annyit tennénk: tisztelettel gondolunk rá

    aki nemtudja miért érdemli meg az ne tegye

  • 2008.03.19 14:48:27 dydand

    1000 km/h sebességgel közeleldő - hát ezt még egy óvodás is észrevenné IOc, már bocs.

  • 2008.03.19 14:55:37 grigorij











    ARTHUR C. CLARKE



    2001. Űrodesszeia



    TUDOMÁNYOS

    FANTASZTIKUS

    REGÉNY





    KOZMOSZ KÖNYVEK

    BUDAPEST, 1973



    A fordítás az alábbi kiadás alapján készült 2001: A Space Odyssey, by Arthur C. Clarke based on a screenplay by Stanley Kubrick and Arthur C. Clarke

    New York, 1971



    FORDÍTOTTA GÖNCZ ÁRPÁD



    AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER

    AZ UTÓSZÓT

    KULIN GYÖRGY ÍRTA



    Published by agreement with Scott Meredith Literary Agency, Inc.,

    580 Fifth Avenue, New York, N. Y. 10036

    Copyright 1968 by Arthur C. Clarke and Polaris Productions, Inc.



    © Göncz Árpád, 1973

    Hungarian translation



    ELŐSZÓ



    Ahány ember él ma, mind mögött harminc szellem sorakozik; ez az élők és a holtak számaránya. Az idők hajnala óta nagyjából - egészéből százmilliárd ember taposta a Föld nevű bolygót.

    Érdekes szám ez, mert különös véletlen folytán nagyjából százmilliárd a mi helyi világmindenségünk, a Tejút csillagainak száma is. Így hát ahány ember csak élt, a világmindenségben s Tejútrendszerben mindnek ragyog egy-egy csillaga.

    E csillagok mindegyike nap, s nem egy közülük fényesebben, dicsőbben tündököl, mint az a szomszédos kis csillag, amit mi Napnak nevezünk. És bolygója is soknak, talán mindegyiknek van közülük. Szinte biztos tehát, hogy az égen az emberfaj minden egyes tagjának, még a legelső majomembereknek is jut egy-egy saját - világnyi nagyságú - menny vagy pokol.

    Hogy e lehetséges mennyek vagy poklok közül hányat és milyen lények népesítenek be, még csak nem is sejtjük; még a legközelebbi is milliószor távolabb van, mint a Mars vagy a Vénusz, amely még az elkövetkező nemzedék távoli célja. De a távolság válaszfalai omladoznak: egy napon a csillagok közt összetalálkozunk a velünk egyenlőkkel vagy a nálunk különbekkel.

    Az emberek vonakodnak szembenézni e kilátással; némelyek még mindig azt remélik, hogy ez sosem válik valóra. De egyre többen kérdezik: miért nem került sor ilyen találkozásra eddig, mióta mi magunk is kimerészkedünk az űrbe?

    Valóban, miért nem? E könyv egyetlen esetleges válasz e nagyon is logikus kérdésre. De el ne felejtsük: ez kitalált történet.

    Az igazság, mint mindig, sokkal furcsább lesz.



    A. C. C. és S. K.







    I. AZ ŐSÉJSZAKA



    1. ÚT A KIHALÁS FELE



    A szárazság már tízmillió éve tartott, és a félelmes sárkánygyíkok uralma régen véget ért. Itt, az Egyenlítőn, a kontinensen, amelyet valamikor majd Afrika néven ismerünk, ádáz harc bontakozott ki a megmaradásért, s még nem dőlt el, hogy ki marad felül. E meddő és kiaszott földön csak a kicsi, a fürge vagy a vérszomjas boldogult, vagy remélhette, hogy megmarad.

    A bozót embermajmai sem ilyenek nem voltak, sem olyanok; s nem is boldogultak; sót jócskán előrehaladtak a kihalás útján. Vagy ötvenen közülük egy aszott kis völgyre néző barlangcsoportban laktak; a völgyet egy lusta folyó szelte ketté, amelyet az északra, mintegy kétszáz mérföldnyire emelkedő hegyek hava táplált. Rossz időkben a folyó teljesen kiszáradt, és a törzsre rátelepedett a szomjazás árnyéka.

    Éhesnek mindig éhesek voltak, s most épp az éhhalál fenyegette őket. Mikor a halvány hajnalpír bekúszott a barlangba, Holdlátó észrevette, hogy apja az éjszaka meghalt. Hogy az Öreg az apja, nem tudta, hisz az efféle viszony messze meghaladta az értelmét, de mikor ránézett a csontig aszott testre, valami homályos nyugtalanságot érzett, s ez a szomorúság őse volt.

    A két kicsi már élelemért nyekergett, de mindjárt elhallgatott, amint Holdlátó rájuk vicsorított. Az anyák egyike, kicsinye védelmében, akit képtelen volt rendesen táplálni, dühösen visszamorgott rá; s Holdlátóban nem volt annyi erő, hogy nyakon vágta volna a pimaszságáért.

    Most már volt olyan világos, hogy kimehessen. Holdlátó fölnyalábolta az összeaszott hullát, s mikor összegörnyedve átbújt a barlang alacsony sziklaszemöldöke alatt, a földön vonszolta maga után. Miután kiért, vállára vetette és kiegyenesedett - más állat nem volt a földön, amely erre képes.

    A magafajták közt Holdlátó szinte óriásnak számított. Megvolt vagy másfél méter, s bármennyit éhezett is, több mint ötven kilót nyomott. Szőrös, izmos teste már nem volt majomtest, de még nem is emberi, feje azonban már közelebb állt az emberéhez. Homloka alacsony, homlokeresze csontos, mégis a génjeiben hordozta már az emberiség félreismerhetetlen ígéretét. Tekintetében, ahogy a pleisztocén ellenséges világát szemügyre vette, több volt, mint majomész. E sötét, mélyen ülő szemekben valami tudat derengett - egy olyan értelem első jele, amelynek kiteljesedéséhez lehet, hogy korok kellenek, de lehet, hogy hamarosan örökre kialszik.

    Semmi jele nem látszott veszedelemnek, Holdlátó tehát nekivágott, hogy leereszkedjék a szinte függőleges sziklafalon, s terhe ebben alig-alig gátolta. A törzs többi tagja, mintha csak az ő jeladására várt volna, kibújt a sziklafalon alacsonyabban levő barlangjaiból, és sietett, hogy reggelre kelve igyék a folyó sáros vizéből.

    Holdlátó átnézett a völgy túlsó oldalára, a Másokat kereste, de nyomuk sem volt. Lehet, hogy nem hagyták még el a barlangjaikat, de az is lehet, hogy már a hegyoldalban gyűjtögetnek. Minthogy nem látta őket, Holdlátó megfeledkezett róluk; nem telt tőle több, egyszerre csak egyvalamivel tudott törődni.

    Először meg kell szabadulnia az Öregtől, de ez nem okozott nagy gondot neki. Ebben az évszakban sok volt a halál, egy az ő barlangjában is; csak oda kell vinnie a holttestet, ahol az újszülöttet hagyta a legutóbbi holdnegyedben, a hiénák majd elintézik a többit.

    Már várták is, ahol a völgyecske a szavannába torkollt, mintha csak tudták volna, hogy jön. Holdlátó otthagyta a holttestet egy kis bokor alatt - a korábbi csontok már mind eltűntek onnét -, és sietve visszatért a törzshöz. Az apja többé eszébe se jutott.

    Két párja, a többi barlang valamennyi felnőttje és a kölykök java része ott gyűjtögetett a völgyben följebb, az aszály nyomorította fák közt, bogyót, nedvdús gyökereket és leveleket, s olyan égből hullott ajándékokat keresett, mint egy-egy kis gyík vagy rágcsáló volt. Csak az egészen kicsinyek és magatehetetlen öregek maradtak a barlangokban; ha az egész napi kutatás végeztével lesz egy kis fölösleg, akkor talán nekik is jut. Ha nem, a hiénák hamarosan megint jól járnak.

    De ez a nap jó volt - bár Holdlátó, minthogy a múltra igazában nem emlékezett, nem tudta az egyik napot a másikkal összehasonlítani. Méhrajt talált egy korhadt fa üregében, s így a legeslegfinomabbat élvezhette, amit népe valaha ismert; s miközben késő délután hazafelé vezette az övéit, olykor meg-megnyalta az ujját. Persze összeszedett jó néhány fullánkot is, de ezt alig vetté észre. Most olyan közel állt a megelégedettséghez, mint talán még soha; mert jóllehet még mindig éhes volt, nem volt erőtlen az éhezéstől. És ez a legtöbb, amire bármelyik majomember számíthatott.

    Mire a folyóhoz értek, megelégedettsége elpárolgott. Ott voltak a Mások. Ott voltak mindig, s ettől a dolog csak annál bosszantóbb.

    Voltak vagy harmincan, és semmiben sem különböztek Holdlátó tulajdon törzsétől. Mikor észrevették, hogy jön, ugrándoztak, öklüket rázták, és visítoztak a folyó feléjük eső partján, s az ő népe ezt ugyanígy viszonozta.

    Mindössze ennyi történt. Bár a majomemberek nemegyszer összeverekedtek, viaskodtak, viszályaik ritkán okoztak súlyos sebesülést. Sem karmuk, sem agyaruk nem lévén, s mert vastag bundájuk jól védte őket, nem tudtak nagy kárt tenni egymásban. És különben is, efféle haszontalanságra nem sok fölösleges energiájuk maradt; sokkal hatásosabban közölhették a véleményüket vicsorogva, fenyegetődzve.

    Vagy öt percig sértegették egymást; aztán a gyalázkodás, amilyen hirtelen elkezdődött, olyan hirtelen véget is ért, s mind teleitták magukat a sáros vízből. A becsületnek eleget tettek; egyik is, másik is leszögezte jogát a saját területéhez. Miután e fontos ügyet elintézték, a törzs továbbvonult a folyó innenső partján. A legközelebbi valamit érő legelő alig egymérföldnyire volt a barlangoktól, s azon nagy, antilopfajta jószágok csordájával kellett megosztozniuk, amely épp hogy megtűrte őket. Az állatokat nem tudták elkergetni, gonosz fegyvert viseltek a homlokukon - természetadta tőrt, s a majomembernek ilyen fegyvere nem volt.

    Holdlátó és társai tehát bogyókat rágtak, gyümölcsöt ettek és leveleket, hogy úgy-ahogy csillapítsák éhségüket - miközben körülöttük ugyanezért az élelemért versengve nyüzsgött minden lehetséges élelmük, több, mint amennyiről legmerészebb álmaikban álmodni mertek. De ez az irdatlan mennyiségű zamatos hús, mely keresztül-kasul kóborolt a szavannán és a bozóton, nemcsak hogy elérhetetlen volt számukra; a képzeletüket is meghaladta. A bőség közepette lassan, de biztosan pusztította őket az éhség.

    A törzs napnyugtára szerencsésen visszaérkezett a barlangjaiba. A sebesült nőstény, akit otthon hagytak, boldogan sikongott, mikor Holdlátó odaadta neki a bogyókkal teli ágat, és mohón nekilátott. Ha jól nem is lakott vele, ahhoz talán elég, hogy életben tartsa, míg a leopárdtól kapott sebei begyógyulnak, s megint gyűjtögethet.

    A völgy fölött fölkelt a telihold, és a távoli hegyekből hidegen fújt a szél. Hideg éjszaka várt rájuk, de a hideg, akár az éhség, nem okozott gondot nekik, hozzátartozott az életükhöz.

    Holdlátó alig moccant, mikor az egyik lenti barlangból sikoltozás, visongás törte meg a sziklafal csöndjét, s még csak hallania sem kellett a leopárd mordulását, hogy pontosan tudja, mi történt. Lent, a sötétben az öreg Fehérüstök és családja harcol és hal meg, s hogy netán segíthetne nekik, az meg sem fordult Holdlátó fejében. A megmaradás kemény parancsa kizárt minden ilyen ötletet, s egy tiltakozó hang sem hallatszott az egész fülelő sziklafalon. Valamennyi barlang néma maradt, nehogy kihívja a vészt.

    A zaj elült, s Holdlátó egyszer csak meghallotta egy sziklákon hurcolt test súrlódását. Alig pár pillanatig tartott; aztán a leopárd foga közé kapta a zsákmányát. Nesztelenül osont tovább, áldozatát könnyedén cipelte.

    Most egy-két napra megszűnik a veszély, bár lehet, hogy más ellenség is ólálkodik odakint, hasznára fordítva a hideg Kis Napot, amely csak éjszaka világít. Ha idejében észrevették, a kisebb ragadozókat néha sikerült kiáltozással, visítozással elriasztaniuk. Holdlátó kikúszott a barlangból, fölkapaszkodott egy nagy, kerek sziklára a bejárat mellett, s figyelte a völgyet.

    Valamennyi teremtmény közt, amely addig a Földet taposta, a majomember nézett először a Holdba. És Holdlátó, bár nem emlékezett rá, amikor még nagyon fiatal volt, néha kinyújtotta a kezét, és megpróbálta megérinteni azt a hegyek fölé emelkedő kísérteties arcot.

    Sose sikerült neki, és most már elég öreg volt ahhoz, hogy megértse, miért. Mert először persze egy akkora fát kellett volna találnia, ahonnét eléri.

    Hol a völgyet nézte, hol a Holdat, de közben szakadatlanul fülelt. Egyszer-egyszer elszunnyadt közben, de éberen aludt, s a legcsekélyebb neszre fölriadt. Még ilyen öregen, huszonöt évesen is birtokában volt minden képességének; s ha kitart a szerencséje, nem éri baleset, sem meg nem betegszik, sem ragadozók zsákmányául nem esik, sem az éhezés el nem pusztítja, elélhet még vagy tíz évig is.

    Telt-múlt a hideg és derült éjszaka, nem volt újabb riadalom, a Hold lassan-lassan följebb szállt olyan trópusi csillagképek közt, amilyeneket emberi szem soha többé nem lát. A barlangokban el-elszunnyadtak, rettegve virrasztottak, s megszülettek az eljövendő nemzedékek lidércnyomásos álmai.

    S mindeközben egy kápráztató, minden csillagnál fényesebb fénypont úszott át kétszer is az égbolton, fölhágott a zenitre, és lassan leszállt keleten.



    2. AZ ÚJ SZIKLA



    Éjnek idején Holdlátó egyszerre fölriadt. A nap fáradalmaitól és csapásaitól kimerülten mélyebben aludt, mint máskor, mégis nyomban fölébredt, amint lenn a völgyben az első halk neszt meghallotta.

    Fölült a barlang bűzös sötétjében, megfeszült érzékei kinyúltak a sötétbe, és a szívébe lassan rettegés költözött. Életében - mely máris kétszer olyan hosszú volt, mint amilyet a magafajta joggal remélhetett - még soha ilyen hangot nem hallott. A nagymacskák nesztelenül közeledtek, s csak egy-egy megcsusszanó göröngy, egy-egy megreccsenő gally árulta el léptüket. Ez azonban folyamatos csikorgás volt, s egyre hangosabb lett. Úgy rémlett, valami irdatlan nagy bestia közeledik az éjszakában, s még csak nem is próbál rejtőzködni, fütyül minden akadályra. Holdlátó fülét megütötte a tövestül kiszaggatott bokrok recsegése; az elefánt és a dinotherium szokta néha-néha tépni a bokrokat, egyébként ezek is éppoly nesztelenül jártak, mint a macskák.

    Aztán olyan hang ütötte meg a fülét, amelyről képtelen volt megállapítani, micsoda, hisz ilyet még soha nem hallottak a földön. A körön megcsendülő fém hangja volt az.

    Holdlátó akkor került szembe az Új Sziklával, mikor a törzset hajnalhasadtával levezette a folyóhoz. Már szinte meg is feledkezett éjszakai ijedelméről, mert a kezdeti zajt semmi esemény nem követte, s így e különös jelenséghez sem a veszély, sem a rettegés képzete nem fűződött. Hisz végül is nem volt benne semmi ijesztő.

    Az Új Szikla négyszögű hasáb volt, háromszor olyan magas, mint ő, elég keskeny ahhoz, hogy karjával átérje, s teljésen átlátszó; még észrevenni is alig lehetett volna, ha a felkelő nap meg nem villan a lapján. Minthogy Holdlátó soha életében nem látott még jeget, sőt kristálytiszta vizet sem, nem volt természeti tárgy, amihez e jelenést hasonlíthatta volna. Kétségkívül nagyon vonzó volt, s bár Holdlátó bölcsen óvakodott minden újtól, nem habozott túl soká, mielőtt odaóldalgott volna hozzá. Nem történt semmi, kinyújtotta hát a kezét, és megérintette a hideg, kemény felületet.

    Pár percnyi elmélyült töprengés után ragyogó magyarázatot lelt. Ez itt szikla persze, és az éjszaka nőtt ki. Sok növény volt, mely egyetlen éjszaka kinőtt - kavicsforma, fehér, puha testű növény, mely mintha mind a sötétség órái alatt pattant volna ki a földből. Igaz, azok kicsinyek voltak és kerekek, ez meg nagy és szögletes; de Holdlátónál nagyobb és később élt filozófusok is készek voltak szemet hunyni elméleteik ugyanily szembeszökő cáfolatai előtt.

    Az elvont gondolkodásnak ez az igazán remek példája Holdlátót három-négy percnyi töprengés árán olyan következtetésre vezette, amelyet mindjárt próbára is tett. A fehér, kerek, kavicsforma növények nagyon jóízűek (bár egyik-másik heves rosszullétet okoz); talán ez a magas is…

    Egyszer-kétszer megnyalta, s megpróbált beléharapni, s ez hamar kiábrándította. Ez itt nem étel; s így, értelmes majomember lévén, folytatta útját a folyóhoz, és mire sor került mindennapos tennivalójára, hogy a Másokra rávicsorogjon, a kristályhasáb már ki is ment a fejéből.

    Aznap nagyon keveset hozott a gyűjtögetés, a törzs kénytelen volt a barlangtól több mérföldnyire elvándorolni, hogy valami ennivalót találjon. A kegyetlenül tűző déli napon egyik törékeny nőstény összeesett, s közel-távol nem volt semmi menedék. Társai körülvették, sajnálkozva makogtak és vinnyogtak körülötte, de nem volt mit tenniük. Ha nem ilyen fáradtak, talán magukkal viszik; de az erejükből nem futotta efféle jó cselekedetre. Így hát ott kellett hagyniuk; vagy összeszedi magát a maga erejéből, vagy sem.

    Hazafelé arra mentek; a nősténynek még csontját se lelték.

    Szürkületkor, miközben aggódva lesték, nincsenek-e a közelükben korai vadászok, sietve nagyot ittak a folyóból, majd fölkapaszkodtak barlangjaikba. Már vagy százlépésnyire jártak az Új Sziklától, mikor a Hang megszólalt.

    Alig volt hallható, mégis megtorpantak tőle, bénultan álltak az ösvényen, tátva felejtették a szájukat. Az egyszerű, őrjítően egyhangú rezgés, amelyet a kristály bocsátott ki, hipnotizálta mindnyájukat, mind a varázsa alá kerültek. Mert most először - s hárommillió évig utoljára - dobszó volt hallható Afrikában.

    A dobszó egyre hangosabb, áthatóbb lett. A majomemberek, akár az alvajárók, egyszerre elindultak a parancsoló hang forrása felé. Néha apró tánclépéseket tettek, mintha a vérük reagálna a ritmusra, amelyet utódaik még csak évmilliók múltán teremtenek meg. Révülten vették körül a hasábot, megfeledkeztek a nap viszontagságairól, a leszálló homály veszélyeiről s korgó hasukról.

    A szürkület egyre mélyebb, a dobszó egyre harsányabb lett. És ahogy az árnyak nyúltak, az égről a fény elszivárgott, a kristály lassan fölizzott.

    Most nem volt átlátszó, sápadtan, fehéren derengett. Szívfájdító, határozatlan körvonalú árnyalakok úsztak át a felszínén és a mélyén. Fénysugarakká, sötét foltokká rendeződtek, majd szövevényes, küllős mintákká álltak össze, s ezek lassan forogni kezdtek.

    A fénykerekek mind gyorsabban-gyorsabban forogtak, s velük együtt gyorsult a dobpergés is. A majomemberek most már teljes révületben, leesett állal figyelték e döbbenetes tűzijátékot. Már elfelejtették őseiktől örökölt ösztöneiket és életük minden tapasztalatát; ilyen későn még egyikük sem járt ily távol a barlangjától. A környező bozót teli volt megmerevedett alakokkal, bámuló szemekkel, hisz az éjjeli jószágok is felhagytak minden dolgukkal, s várták, mi történik.

    A fénykerekek kezdtek összeolvadni, a küllők csillogó fénycsóvákká egyesültek, s tengelyükön forogva lassan távolodtak, a távolban megkettőződtek, az így létrejött vonalak átrezegtek egymáson, metszésszögük lassan-lassan változott. Mesebeli, tünékeny geometriai minták jöttek létre és enyésztek el, miközben e csillogó rácsok össze- és kibonyolódtak; a majomemberek meg csak nézték, s a fénylő kristály révült rabjaivá lettek.

    Nem is sejtették, hogy közben próbára teszik szellemüket, föltérképezik a testüket, megfigyelik reakcióikat, és fölmérik a lehetőségeiket. Kezdetben az egész törzs mozdulatlanul, szinte kővé meredve kuporgott. Aztán az egyik, a hasábhoz legközelebb levő majomember egyszerre életre kelt.

    Nem változtatott a helyzetén, de teste elveszítette révült merevségét, s megmoccant, mint egy báb, amelyet láthatatlan zsinóron rángatnak. Feje erre-arra forgott; szája némán kinyílt-becsukódott; keze ökölbe szorult, kisimult. Aztán lehajolt, letépett egy hosszú fűszálat, s ügyetlen ujjaival megpróbált csomót kötni rá.

    Mint a megszállott, olyan volt; látszott, hogy valami démonnal vagy szellemmel küszködik, mely hatalmába kerítette testét. Zihált, s miközben az ujját megpróbálta minden korábbinál bonyolultabb mozdulatokra kényszeríteni, szeme teli volt rémülettel.

    De hiába minden erőlködése, a fűszálat csak darabokra szakítania sikerült. S mikor a darabok lehullottak a földre, kiszállt belőle az erő, mely addig uralma alatt tartotta, és újból mozdulatlanságba dermedt.

    Ekkor egy másik majomember kelt életre, s csinálta végig ugyanezt. Ez fiatalabb volt, tanulékonyabb; neki sikerült, ami az idősebbnek nem. A Föld nevű bolygón megkötötték az első durva csomót…

    Mások még különösebb, még céltalanabb dolgokat műveltek. Többen fölemelték a karjukat, s a kezüket egymáshoz közelítve megpróbálták - először nyitott szemmel, majd fél szemüket behunyva - összeérinteni az ujjuk hegyét. Többen a vonalas mintákat bámulták a kristály belsejében, azok mind tovább és tovább osztódtak, míg végül már elmosódott szürke foltokká olvadtak össze. És közben mind külön-külön, más-más magasságú tiszta hangokat hallottak, s ezek hirtelen a hallásküszöb alá süllyedtek.

    Mikor Holdlátóra került a sor, félelmet alig érzett. Inkább valami homályos sértődöttséget; izmai megrándultak, végtagjai megmozdultak, olyan parancsra, mely nem teljesen az ő akaratából fakadt.

    Maga se tudta, miért, lehajolt, s fölmarkolt egy kis követ. Mikor fölegyenesedett, új képet látott a kristályhasábban.

    A rácsok és a táncoló minták eltűntek. Helyettük koncentrikus körök tűntek föl egy kis fekete korong körül.

    Agya néma parancsának engedelmeskedve, meglendítette felső karját, és ügyetlen mozdulattal elhajította a követ. Alaposan célt tévesztett.

    Próbáld újra! - szólt a parancs. Addig keresgélt, míg egy újabb kőre akadt. Ez alkalommal a hasábot találta, s az megcsendült, mint a harang. De a kő még így is célt tévesztett, bár nem annyira, mint az előző.

    A negyedik kísérletre már alig pár ujjnyival hibázta el a céltábla közepét. Valami leírhatatlan, szinte testi kéjt érzett, s az elöntötte egész valóját. Aztán lazult a kényszer; nem volt már semmi cselekedhetnékje, csak állt és várt.

    A törzs valamennyi tagjára sor került, egyikre a másik után. Némelyiküknek sikerült megoldania a feladatát, némelyiküknek nem, s mindegyikük megkapta érte az illő jutalmát öröm vagy fájdalom formájában.

    Most már egyenletesen, tagolatlanul fénylett a hasáb, úgy állt ott, mint a környező sötétség fölébe helyezett fénytömb. A majomemberek, mintha csak álmukból ébredtek volna, megrázták a fejüket, s elindultak az ösvényen, ki-ki a maga menedékhelyére. Hátra se néztek, még csak nem is töprengtek e különös fényen, mely elvezérli őket otthonukba - az ismeretlen jövőbe, sőt végül a csillagokba.



    3. AZ ISKOLA



    Mikor a kristály varázsa megszűnt a lelkükön, a testük nem volt már kísérlet tárgya, Holdlátó és társai nem emlékeztek rá, hogy mit láttak. Másnap, ahogy elindultak gyűjtögetni, s elmentek mellette, egy gondolatot is alig vesztegettek a kristályhasábra. Már hozzátartozott életük érdektelen környezetéhez; megenni nem tudták, s az sem őket; így hát nem volt számukra fontos.

    Lenn a folyóparton a Mások megint a szokott hatástalan szitkokkal fogadták őket. Vezetőjük, egy félfülű, Holdlátóval egyidős és vele majdnem azonos termetű, csak rosszabb bőrben levő majomember épp behatolni készült a törzs vadászterületére, s hogy az ellenfelet megrémítse, s önmagába bátorságot öntsön, harsányan üvöltözött és hadonászott. A folyó vize még térdig sem ért, de minél mélyebben gázolt bele Félfülű, annál jobban lelohadt a jókedve és biztonságérzete. Rövidesen meg is állt, majd hátat fordított nekik, és túlzott méltósággal visszaindult övéihez.

    Egyébként minden úgy ment, mint máskor. A törzs annyi élelmet gyűjtött, hogy az épp elég volt az egynapi megmaradáshoz, és nem halt meg egyikük sem.

    És aznap este is várta őket a kristályhasáb s körülötte a lüktető fényből és hangokból szőtt dicsfény. De amit aznap estére tartogatott nekik, az egy kicsit más volt, mint előző este.

    A majomemberek egyike-másika ügyet sem vetett rá, mintha a hasáb a törzs legbiztatóbbnak ígérkező tagjaira fordította volna minden figyelmét. Az egyikük Holdlátó volt; megint úgy érezte, mintha kíváncsi tapogatók kúsztak volna végig agya járatlan mellékútjain. S egyszerre látomásai támadtak.

    Lehet, hogy a kristályhasábban születtek, de az is lehet, hogy mindenestül az ő agyában. De akár itt, akár ott, Holdlátó számára maguk voltak a valóság. S valahogy mégis elszenderült benne az ösztönös törekvés, hogy e betolakodottakat elkergesse.

    Békés családot látott, mely csak egyvalamiben különbözött az általa ismertektől. A férfi, a párja és a két gyerek, mely titokzatos úton-módon megjelent a szeme előtt, torkig jól volt lakva, bundája sima volt és fényes - márpedig ilyen életet Holdlátó még elképzelni sem tudott. Öntudatlanul megtapogatta kiálló bordáit; ezeknek a bordáját vastag zsír födte. Kényelmesen, a világgal szemmel láthatólag megbékélve heverésztek a barlang bejáratánál, s csak néha-néha moccantak meg lustán. A nagy hím olykor-olykor elégedetten és harsányan böffentett egyet.

    Nem is csináltak mást, és a kép úgy öt perc múltán hirtelen elhalványult. A kristály nem volt több, csak sötétben pislákoló hasáb; Holdlátó megrázta magát, mintha álmából ébredt volna, egyszeriben rádöbbent, hogy hol van, s visszavezette a törzset a barlangokba.

    Nem volt tudatos emléke róla, hogy mit látott, de aznap éjjel, ahogy töprengve üldögélt odúja bejáratában, és füle ráhangolt a környező világ neszeire, Holdlátóba, életében először, valami új és hatalmas érzés sajdult bele. Valami halvány és határozatlan irigység - elégedetlenség az életével. Okáról fogalma se volt, még kevésbé arról, hogyan mulaszthatná el, de az elégedetlenség beköltözött a lelkébe, s ezzel egy apró lépéssel megint közelebb jutott az emberléthez.

    A négy kövér majomember képe estéről estére megismétlődött, míg végül már bénító elkeseredés forrása lett, s csak fokozta Holdlátó örökös, mohó éhségét. A szeme tanúbizonysága nem járt volna ilyen hatással; ehhez a lelkének kellett hozzásegítenie. Holdlátó életének voltak olyan kihagyásai - s ezekre utóbb nem emlékezett -, mikor egyszerű agyának legkisebb atomjai új alakzatokba rendeződtek. Ha megmarad, ezek az alakzatok örök időkre szólnak, hisz génjei továbbszármaztatják az eljövendő generációknak.

    Lassú, fárasztó folyamat volt ez, de a kristályhasáb ráért. Sem ez, sem világszerte szétszórt hasonmásai nem számítottak rá, hogy sikert érnek el a kísérletbe bevont soktucatnyi horda valamennyiénél. Mit számít száz kudarc, ha egyetlen siker képes a világ sorsán változtatni?!

    A következő újhold idejére a törzsnek egy új tagja született, s két tagja meghalt. Az egyik éhen halt, a másik az esti szertartás közben esett össze, épp, mikor két kődarabot próbált finoman összeütögetni. A kristály egyszerre elsötétült, és a törzs fölszabadult a varázslat alól. De az összeesett majomember nem mozdult; és reggelre a holttest persze eltűnt.

    Másnap este az előadás elmaradt; a kristály még mindig a hibáját elemezte. A törzs közömbösen vonult el mellette a félhomályban, ügyet se vetett ottlétére. De egy napra rá megint készen állt.

    Megint megjelent a négy kövér majomember, s most egészen rendkívüli dolgot művelt. Holdlátó képtelen volt megfékezni reszketését; úgy érezte, agya szétrobban, s szerette volna félrefordítani a szemét. De a könyörtelen lelki kényszer nem lazult; s bár minden porcikája ösztönösen lázadt ellene, akarva, nem akarva végigfigyelte a leckét.

    Ez az ösztön jól szolgálta őseit a langyos esők és a dús termés idején, mikor még mindenütt bőven jutott élelem a gyűjtögetőknek. De most más idők jártak, s az öröklött bölcsesség ostobasággá változott. A majomembernek muszáj volt alkalmazkodnia, különben halál várt rá, mint azokra a nagyobb állatokra is, amelyek előtte haltak ki, s amelyek csontjait ma mészkőhegyek zárják magukba.

    Holdlátó tehát tágra nyílt szemmel meredt a kristályhasábra, s közben az agya tárva-nyitva állt a hasáb egyelőre még tétova próbálkozásai előtt. Néha hányingere támadt, de mindvégig éhes volt, és keze időről időre önkéntelenül is úgy szorult ökölbe, ahogy az majd új életformáját meg fogja szabni.

    Ahogy a hosszú sor varacskos disznó szuszogva, röfögve átvágott az ösvényen, Holdlátó egyszerre megtorpant. A disznók és majomemberek nem szoktak egymásról tudomást venni, hisz az érdekeik nem ütköztek. Mint a legtöbb állat, amely nem ugyanazért az élelemért verseng, ők is kitértek egymás útjából.

    De Holdlátó most csak állt, és nézte őket, tétován himbálta magát, mert valami érthetetlen ihlet sarkallta. Aztán, szinte álomban, keresgélni kezdett a földön - hogy mit, azt akkor se tudta volna megmagyarázni, ha történetesen beszélni tud. Ha meglátja, fölismeri.

    Nehéz, hegyes kő volt, jó arasznyi hosszú, s bár nem illett a markába tökéletesen, a célnak megfelelt. Ahogy a karját fölemelte, meglepte hirtelen megnőtt súlya, jóleső erőt s hatalmat érzett. Elindult a legközelebbi disznó felé.

    Az fiatal volt még, s a varacskos disznók szerény mértékével mérve is buta jószág. Bár figyelte őt a szeme sarkából, nem vette komolyan, csak mikor már késő volt. De hát miért is hitte volna, hogy ez az ártalmatlan jószág rossz szándékkal közeledik? Csak tépte a füvet, míg Holdlátó kőkalapácsa ki nem oltotta amúgy is homályos tudatát. A csorda többi tagja nyugodtan legelészett, hisz a gyilkosság gyors volt és zajtalan.

    A majomemberek álltak és bámultak, majd elragadtatott csodálattal vették körül Holdlátót és áldozatát. Aztán egyikük fölkapta a véres fegyvert, és verni kezdte a halott disznót. A többiek is csatlakoztak hozzá, s addig verték bottal, kővel, amit épp találtak, míg a disznó alaktalan ronccsá nem vált.

    Akkor elunták magukat; némelyikük tovább-ballagott, mások meg tétován állták körül a fölismerhetetlen hullát - elhatározásuktól egy világ jövője függött. Meglepően hosszú idő telt el így, aztán az egyik szoptatós anya nyalogatni kezdte a mancsában tartott véres követ.

    S még hosszabb idő, amíg Holdlátó, annak ellenére, amit a hasáb mutatott neki, valóban megértette, hogy soha többé nem kell éheznie.



    4. A LEOPÁRD



    Szerszámaik, amelyek, bármilyen egyszerűek is, használatra alkalmasak voltak, meg tudták változtatni a világot, és a majomembereket a világ uraivá tették. A legkezdetlegesebb a marokkő volt, amely megsokszorozta az ütés erejét. Aztán ott volt a csontbunkó, ez a karjukat hosszabbította meg, s védelmül szolgált a haragos állatok karma és agyara ellen. E két fegyver révén övék lett mindaz a határtalan sok élelem, mely a szavannán föl-alá kószált.

    De más segédeszközre is rászorultak, mert a körmük és foguk nem volt alkalmas rá, hogy egy nyúlnál nagyobb állatot szétmarcangoljanak. A természet - szerencsére - tökéletes szerszámokkal szolgál, csak ész kellett hozzá, hogy megkeressék.

    Mindenekelőtt ott volt az a kezdetleges, de használható kés vagy fűrész, mely még vagy hárommillió évig szolgálta őket becsülettel. Ez egyszerűen egy antilop alsó állkapcsa volt, s benne a fogai; míg az acélt föl nem találták, ennél jobb nem is igen akadt. Árjuk vagy tőrük is volt, a gazella szarva, s végül kaparójuk - erre a célra bármelyik kis állat állkapcsa megfelelt.

    A kőbalta, a fogfűrész, a szarvtőr, a csontkaparó - ez volt az a négy csodálatos találmány, amelyre a majomember fennmaradása érdekében rászorult. Ezt hamarosan föl is ismerték, s ezeket tartották, joggal, hatalmuk jelképének, de sok hónapnak kellett még eltelnie, míg ügyetlen ujjaik szert tettek az ügyességre - s a szándékra -, hogy használják őket.

    Ha lett volna idejük, talán maguktól is eljutottak volna a félelmes-nagyszerű gondolatra, hogy a természetadta fegyvereket mesterséges eszközként alkalmazzák. De minden körülmény ellenük szólt, s korlátlan volt a valószínűsége, hogy az előttük álló évezredek során kudarcot vallanak.

    A majomemberek előtt - most először megnyílt a fennmaradás lehetősége; másodszor már nem fog: jövőjük a szó szoros értelmében saját kezükben volt.



    Hízott-fogyott a hold; gyerekek születtek, s némelyik életben is maradt; erőtlen, fogatlan harmincévesek haltak; éjszakánként szedte a vámot a leopárd; a Mások mindennap fenyegetőztek a túlpartról, és a törzs virágzott. Holdlátó és társai egyetlen év leforgása alatt szinte a fölismerhetetlenségig megváltoztak.

    Megtanulták a leckét; most már mindazon eszköz kezeléséhez értettek, amely föltárult előttük. Agyukból az éhezésnek már az emléke is elpárolgott; s bár a varacskos disznók már elhúzódtak előlük, a síkságon a gazellák, antilopok és zebrák számlálatlan ezrei éltek. És mindezek s még más fajták is, e tanuló vadászok zsákmányai lettek.

    Most, hogy már nem voltak félig kábák az éhezéstől, maradt idejük a szórakozásra is, s megszülettek bennük az első kezdetleges gondolatok. Egykedvűen tudomásul vették új életmódjukat, s eszükbe se jutott, hogy azt bármi módon kapcsolatba hozzák a kristályhasábbal, mely változatlanul ott állt a partra vezető ösvény mellett. Ha történetesen elgondolkodnak rajta, akár még el is hencegtek volna, hogy helyzetük javulását saját igyekezetüknek köszönhetik; de ami azt illeti, már elfelejtették, hogy másként is lehet élni.

    De tökéletes utópia nincs, így ennek is volt két hibája. Az első a rabló leopárd, amely most, hogy a majomemberek jobban táplálkoztak, csak annál jobban rájuk kapott. A másik a túlparti törzs, mert valahogy a Másoknak is sikerült megmaradniuk; konokul nem voltak hajlandók éhen halni.

    A leopárd kérdése megoldódott, hála a véletlennek, s részbej Holdlátó egy majdnem végzetessé vált tévedésének. De az ötletét akkor olyan ragyogónak érezte, hogy táncra perdült örömében, és aligha hibáztatható, hogy nem gondolt a következményeivel.

    A törzsre néha még most is rossz idők jártak, bár fönnmaradása már nem forgott veszélyben. Egyszer szürkületkor, miután egész nap nem sikerült semmit elejteniük, Holdlátó a már látótávolságban levő hajlékaikba vezette vissza fáradt és mogorva társait. És ott, majdhogy a küszöb előtt, a természet egy ritka ajándéka várta őket.

    Megtermett antilop hevert az ösvény mellett. A mellső lába tört el, de még volt benne annyi erő, hogy a fekvőhelyét kerülgető sakálok félve kitérjenek tűhegyes szarvai elől. Várhattak: tudták, hogy előbb-utóbb eljön az ő idejük.

    De megfeledkeztek vetélytársaikról, és dühösen vicsorogva vonultak vissza, mikor a majomemberek megérkeztek. Azok is óvatosan kerülgették az antilopot, őrizkedtek a veszedelmes szarvak közelébe menni; végül bunkóval, kövekkel támadtak rá.

    Nem volt ez valami eredményes és jól összehangolt támadás; mire a nyomorult jószág kiadta a páráját, már majdnem besötétedett, és a sakálok is visszanyerték bátorságukat. Holdlátó éhség és félelem közt ingadozott, s lassan ráébredt, hogy könnyen füstbe mehet minden igyekezetük, hisz tovább ott maradni nagyon veszélyes.

    És ekkor, nem először és nem utoljára, megint lángésznek bizonyult. Agyát a végsőkig megfeszítve, odaképzelte a halott antilopot barlangja biztonságába. Nekiveselkedett, és vonszolni kezdte a sziklafal felé, és a többiek, amint a szándékát megértették, segítettek neki.

    Ha tudta volna, milyen nehéz feladatra vállalkozik, neki se fog. Csak roppant ereje s fán lakó őseitől öröklött mozgékonysága tette lehetővé, hogy a holttestet a meredek lejtőn fölvonszolja. Néha már-már sírva fakadt, hogy nem megy, s legszívesebben otthagyta volna zsákmányát, de konoksága, mely ugyanolyan mélyen gyökerezett benne, mint az éhség, továbbhajszolta. Néha segítettek a többiek is, néha csak nehezítették a dolgát; többnyire útjában voltak. De végül mégiscsak sikerült; a megviselt antilopdögöt, mire a nap utolsó sugara is kihunyt az égen, átvonszolta a barlangja száján, s kezdetét vette a lakoma.

    Órákkal később a torkig lakott Holdlátó fölriadt. Maga se tudta, miért, de fölült a sötétben szanaszét heverő, hasonlóképpen eltelt társai közt, s fülét hegyezve hallgatózott.

    Egy hangot sem hallott, csak a szuszogást maga körül, mintha aludt volna az egész világ. A sziklák a barlangbejáró előtt csontfehérek voltak a magasan járó hold ragyogó fényében. A veszélynek még a gondolata is végtelenül távolinak tetszett.

    Aztán, nagyon távolról, lehulló kő hangja ütötte meg a fülét; Holdlátó félve, de kíváncsian kúszott ki a barlang elé a szikla peremére, és lelesett a sziklafalon.

    Hosszú másodpercekig még mozdulni se tudott, szinte megbénult attól, amit látott. Két izzó aranysárga szem bámult föl rá alig néhány testhossznyiról. Úgy elrévült a rettegéstől, hogy alig volt tudatában az izzó szemek mögött a karcsú, csíkos testnek, mely simán és nesztelenül suhant szikláról sziklára. A leopárd még soha nem kúszott fel ilyen magasra. Most ügyet se vetett az alacsonyabban levő barlangokra, bár nyilván tudta, hogy lakják őket. Most a kiömlött vért követte a szikla holdfényben fürdő felszínén.

    Alig néhány másodperc, és a szép éjszakát a fenti barlangban lakó majomemberek rémült ordítozása csúfította el. A leopárd dühösen vicsorított, rádöbbent, hogy oda a rajtaütés. De ez nem tartotta vissza: tudta, hogy nincs mitől félnie.

    Elérte a sziklapárkányt, s egy pillanatra megpihent kinn a szabadban. Ott érezte köröskörül a vér szagát, s ettől ádáz, csöpp agyát elöntötte a mindent lebíró vágy. Nem habozott tovább, nesztelenül a barlangba osont.

    És itt követte el az első hibát, mert a holdfényről sötétbe jutva még az ő sötétben pompásan látó szeme is elvakult egy pillanatra. A majomemberek észrevették a barlangnyílásban alakja körvonalát; ők jobban látták a leopárdot, mint az őket. Féltek, de nem voltak már teljesen tehetetlenek.

    A leopárd vicsorítva, farkát pimaszul magabiztosan csóválva kereste az ízes falatot, amit annyira áhított. Ha kinn a szabadban talál rá, nem lett volna semmi gondja, de így, hogy a majomemberek csapdába estek, kétségbeesésükben még a lehetetlenre is vállalkoztak. És most először, az eszközeik is megvoltak hozzá, hogy a lehetetlent valóra váltsák.

    A leopárd tudta, hogy valami baj van; kábító csapás érte a fején. Lecsapott a mellső mancsával, s ahogy a karmai puha húst értek, hallotta az éles fájdalomkiáltást. Majd átható kínt érzett, valami éles döfött a véknyába egyszer, kétszer, háromszor is. Pörgött, s a körülötte táncoló, visító árnyékok felé csapkodott.

    Újabb vad csapás érte a pofáját. Valami fehér, mozgó árnyék felé kapott - csak hogy a foga haszontalanul morzsoljon el egy halott csontdarabot. Majd bekövetkezett a végső, hihetetlen megalázás - tövestül kitépték a farkát.

    Megpördült, s esztelenül merész kínzóját a falhoz kente. De akármit művelt is, képtelen volt kikerülni az ügyetlen, de erős kezek kezdetleges fegyverekkel rámért csapásait. Vicsorgása fájdalmasból riadttá, majd érezhetően rémültté vált. Most a rettenthetetlen vadász volt az áldozat, s kétségbeesetten próbált menekülni.

    Aztán elkövette a második hibát is, mert ijedtében és megdöbbenésében elfelejtette, hol van. De az is lehet, hogy elkápráztatták vagy megvakították a fejére záporozó csapások; akármi volt is az oka, kitört a barlangból. Egy rémítő üvöltés: lebukfencezett az űrbe. Úgy rémlett, egy örökkévalóság telt el, míg meghallották, hogy egy kiálló sziklán puffan a teste, feleúton; ezután már csak a lezúduló kövek zaja hallatszott, s hamarosan az is beleveszett az éjszakába.

    Holdlátó jó darabig álldogállt a győzelemtől részegen a barlang bejáratában; rángott a teste, és makogott. Joggal érezte, hogy az egész világ megváltozott, s hogy többé már nem a természeti erők kiszolgáltatott áldozata.

    Aztán visszatért a barlangba, s életében először mélyen aludt reggelig.

    Reggel megtalálták a leopárd testét a sziklafal aljában. Még így, holtában is eltartott egy ideig, míg a legyőzött bestiához odamerészkedtek, de végül körülvették, s nekiestek csontkéseikkel, fűrészeikkel.

    Nehéz volt feldarabolni; aznap nem is vadásztak már.



    5. HAJNALI TALÁLKOZÁS



    Miközben a törzset a szürke hajnali fényben a folyóhoz vezette, Holdlátó habozva megállt egy ismerős helyen. Tudta, valami hiányzik onnét, de hogy mi, arra nem emlékezett. De nem is töprengett rajta; aznap reggel fontosabb dolgok jártak az eszében.

    Mint a villám és égzengés, mint a felhők és a napfogyatkozás, a nagy kristályhasáb is épp oly titokzatosan tűnt el, mint ahogy itt termett. Miután elmerült a nem létező múltban, Holdlátó agyában fel sem tűnt többé soha.

    És soha nem tudta meg, hogy a kristály mit tett érte; és a társainak, miközben körülállták őt a hajnali szürkületben, meg se fordult az agyukban, hogy miért is álltak meg egy pillanatra a folyó felé menet.



    A folyó túlpartján, területük soha meg nem sértett biztonságában a Mások egyszerre csak azt látták, hogy Holdlátó és törzsének tucatnyi férfitagja fölbukkan a hajnali ég háttere előtt. Nyomban rákezdtek mindennapos gyalázkodásukra; de ez alkalommal nem jött rá válasz.

    Holdlátó és csapata elszántan, céltudatosan s mindenekelőtt némán ereszkedett le a folyó fölötti domboldalról; s ahogy közelebb értek, a Mások egyszerre elhallgattak. Szertartásos dühük lehiggadt, s helyét egyre növekvő félelem foglalta el. Homályosan érezték, hogy valami történt, s hogy ez a találkozásuk egyetlen korábbihoz sem fog hasonlítani. A csontbunkók és kések Holdlátó követőinek kezében nem keltettek félelmet bennük, hisz nem tudták, mire jók. Csak annyit tudtak, hogy ellenfeleik elszántan s fenyegetően közelednek.

    A csoport megállt a vízparton, s a Mások bátorsága föléledt egy pillanatra. Félfülű vezetésével lanyhán bár, de megint rákezdtek a gyalázkodásra. De ez alig tartott néhány másodpercig, mert egy rémítő látvány beléjük fojtotta a szót.

    Holdlátó mindkét karját magasra emelte, s láthatóvá lett a terhe, amit társai torzonborz alakja eddig elrejtett a szemük elől. Vastag ágat tartott, s azon fölnyársalva a leopárd véres fejét. A dög száját bottal fölpeckelték, s a roppant agyarak kísérteties fehéren csillantak meg a fölkelő nap fényében.

    A Mások java része félelmében moccanni se tudott; de néhányan tántorogva, lassan elindultak visszafelé. Holdlátó csak erre a bátorításra várt. A megcsonkított diadaljelvényt magasan feje fölé tartva belegázolt a folyóba. Pillanatnyi habozás után társai utána.

    Mikor Holdlátó átért a túlsó partra, Félfülű még mindig állta a sarat. Talán bátor volt hozzá, hogy futásnak eredjen, talán ostoba; talán képtelen volt elhinni, hogy ez a szörnyűség megtörténhet. De akár gyáva volt, akár hős, végső soron mindegy, mert a dermedten vicsorító halál így is, úgy is lesújtott értetlen fejére.

    A Mások rémülten üvöltve szóródtak szét a bozótban; de egyszer csak visszajöttek, s már nem is gondoltak elveszett vezérükre.

    Holdlátó néhány másodpercig tétován álldogált új áldozata mellett; azt a különös és csodálatos tényt igyekezett fölfogni, hogy a halott leopárd képes volt újra ölni. Most ő volt a világ ura, s nemigen tudta, mihez kezdjen legközelebb.

    De valamit majd csak kigondol.



    6. AZ EMBER FÖLEMELKEDÉSE



    Egy új állat bukkant fel a földön, s terjedt mind távolabb-távolabb Afrika szívétől. Még mindig olyan ritka volt a szárazon és vízen hemzsegő milliárdnyi jószág közt, hogy egy elsietett számbavétel talán tudomást se vett volna róla. Még mindig nem volt semmi biztosítéka, hogy boldogul, vagy akár csak megmarad is e világon, ahol annyi nála erősebb fajta halt ki, még mindig hajszálon függött a sorsa.

    Több százezer év alatt, azóta, hogy a kristályhasáb leszállt Afrikába, a majomember nem talált föl semmit. De így is változásnak indult, s olyan képességei fejlődtek ki, mint egyetlen más állatnak sem. Csontbunkói megsokszorozták az erejét, és már többre ment velük; már nem volt védtelen a ragadozókkal szemben, amelyekkel az élelmen osztozott. A kisebb húsevőket el tudta kergetni zsákmányuk mellől; a nagyobbaknak el tudta venni legalább a bátorságát, és olykor még megfutamítania is sikerült őket.

    Fogai kisebbek lettek, mert nem volt már rájuk akkora szüksége. Lassan az éles kövek kezdték a fogát helyettesíteni, ezekkel, ha kellett, gyökeret tudott kiásni; ha kellett, húst vagy inakat szétdarabolni, s ez fölmérhetetlen következményekkel járt. A majomemberre nem várt többé éhhalál, ha a foga megsérült vagy elkopott; még a legkezdetlegesebb szerszám is éveket adott hozzá az életéhez. S ahogy az agyara kisebb lett, megváltozott a feje formája is. Arca ellapult, hatalmas állkapcsa kifinomult, s szája így jobban tudta tagolni a hangokat. A beszéd még vagy egymillió évig váratott magára, de a majomember megtette felé az első lépéseket.

    És változni kezdett maga a világ is. Jégkorszakok sepertek végig a földön, s hagyták rajta nyomukat négy hullámban, s két csúcspontjuk közt kétszázezer év telt el. A trópusokon kívül elpusztították mindazokat, akik idő előtt hagyták el őseik otthonát, és megrostálták, akik nem tudtak alkalmazkodni.

    Ahogy a jég eltakarodott, úgy takarodott el a Föld korábbi élővilágának java része - s vele a majomember is. De neki, nem úgy, mint sok másnak, itt maradtak a leszármazottai; a majomember nem csupán kipusztult - a majomember átalakult. A szerszámkészítőt újjáformálták a szerszámai.

    Mert a bunkó és a kő használatában kifinomult keze az állatvilágban eddig ismeretlen ügyességre tett szert, ez lehetővé tette, hogy szerszámait tökéletesítse, s attól megint csak ügyesebbé váltak a végtagjai, és fejlődött az agya. Gyorsuló, összegeződő folyamat volt ez; s végeredménye az ember.

    Az első igazi embernek alig voltak jobbak a szerszámai, fegyverei, mint őseinek egymillió évvel azelőtt, de sokkal ügyesebben használta őket. És időközben, az elmúlt évszázadok homályában, föltalálta a legeslegfontosabb eszközt, bár azt se látni, se megérinteni nem lehetett. Megtanult beszélni, s ezzel aratta első nagy győzelmét az idő fölött. Mert ily módon az egyik nemzedék átadhatta tudását az utána következőnek, s így minden kor hasznát vehette a megelőzőnek.

    Az ember szert tett a múltra, nem úgy, mint az állatok, amelyeknek csak jelenük van, s tapogatódzva elindult a jövő felé.

    Azt is kezdte megtanulni, hogyan hajtsa igájába a természet erőit; a tűz megszelídítésével lerakta a technika alapjait, s messze maga mögött hagyta állatőseit. A követ a bronz váltotta föl, a bronzot a vas. A vadászat után a földművelés következett. A törzs faluvá fejlődött, a falu várossá. A beszéd örökkévalóvá Lett, hála bizonyos kőbe, agyagba vagy papiruszra rótt jeleknek. Aztán az ember föltalálta a filozófiát és a vallást. És az eget, nem is olyan tévesen, istenekkel népesítette be.

    Ahogy a teste egyre védtelenebbé, támadó fegyverei mind félelmesebbé váltak. A kő, bronz, vas és acél ismeretében eljutott a szúró-vágó fegyverek hosszú sorának végére, s már az idők kezdetén megtanulta, hogyan csapjon le messziről az áldozatára. A lándzsa, az íj, az ágyú és végül az irányított rakéta végtelen hatótávolságú és csaknem végtelen erejű fegyvert adott a kezébe.

    E fegyverek nélkül, bár gyakran önmaga ellen használta őket, az ember sose hódította volna meg a világot. Szívével-lelkével alkotta meg őket, s időtlen időkig jól is szolgálták őt.

    De most, amíg léteznek, hajszálon függ az ő léte is.





    II. T. M. A-I.



    7. A KÜLÖNJÁRAT



    Mindegy, hogy az ember hányadszor hagyja el a Földet - mondta magában dr. Heywood Floyd -, az mindig ugyanolyan izgalmas élmény. Ő egyszer járt a Marson, háromszor a Holdban és a különböző űrállomásokon annyiszor, hogy összeszámlálni se tudta. De mikor a kilövés pillanata közeledett, mindig ugyanazt a fokozódó feszültséget; áhítatos csodálkozást - igen, ugyanazt az idegességet érezte, mint bármelyik földi kukac, aki az űrkeresztelőjére készül.

    A sugárhajtású gép, amely az elnökkel tartott éjféli megbeszélés után Washingtonból ideröpítette, már a világ legismerősebb, mégis legizgalmasabb tájainak egyikén készült a leszállásra. Lent a floridai part mentén húsz mérföld hosszúságban az űrkorszak első két nemzedéke lakott. Dél felé, pislogó vörös irányfényekkel megjelölve, a Saturnus- és Neptunus-rakéták óriás kilövőállványai; valamikor ezek indították az embert a bolygókhoz vezető ösvényre, de ma már bevonultak a történelembe. És a horizont szélén fényárban fürdő ezüsttorony: az utolsó Saturnus-V-ös, mely már vagy húsz esztendeje nemzeti emlékmű és zarándokhely. S attól nem messze, mint egy ember építette hegy sötétlett az ég háttere előtt a Függőleges Szerelőcsarnok roppant tömege, a világ mindmáig legnagyobb magában álló épülete.

    De ez most már mind a múlté, ő pedig a jövő felé röpül. Miközben lefelé ereszkedtek, dr. Floyd ott látta maga alatt az épületek útvesztőjét, majd a nagy kifutópályát, majd a széles, nyílegyenes sebhelyet a sík floridai tájon - az óriás indítópálya síneinek sokaságát. A sínpálya végén, járművekkel, darukkal körülvéve, a fénytócsában egy űrrepülőgép csillogott, amelyet épp a csillagtávolságnyi ugrásra készítettek elő. Dr. Floyd a hirtelen sebesség- és magasságcsökkenés következtében elvesztette perspektívaérzékét, és úgy érezte, egy zseblámpa fénysugarának fogságába esett csöpp ezüstlepkére néz le.

    Aztán a földön nyüzsgő csöpp alakok ráébresztették az űrrepülőgép valódi nagyságára; szárnyának meredeken hátranyilazott hegyei közt vagy kétszáz lábnyi távolság volt. "S ez a roppant jármű - mondta magában Floyd kissé hitetlenkedve, de egy kissé azért büszkén énrám vár." Tudtával ez volt az első eset, hogy egyetlen ember Holdra juttatására külön járatot indítottak.

    Bár még csak hajnali két óra volt, a riporterek és fényképészek hada állta útját a fényben fürdő Orion-III felé menet. Látásból többeket ismert közülük, hisz mint az Országos Űrhajózási Tanács elnökének, mindennapi életéhez tartoztak a sajtókonferenciák. De most sem a hely, sem az időpont nem kedvezett a sajtókonferenciának, és mondania sem volt mit, de a sajtó munkatársait nem sérthette meg.

    - Dr. Floyd? Jim Forster vagyok, az Associated Newstól. Talán lenne szíves néhány szót a repüléséről?

    - Végtelenül sajnálom, nem mondhatok semmit.

    - De az elnökkel tárgyalt az éjjel? - kérdezte egy ismerős hang.

    - Ó, hello, Mike! Sajnos, hiába ugratták ki ma éjjel az ágyból. Semmit nem mondhatok. - Legalább annyit tegyen meg, hogy megerősíti vagy megcáfolja a Holdon kitört járványról szóló híreket-kérte egy tévériporter, akinek sikerült mindvégig ott ügetnie mellette, s befognia miniatűr monitorának képmezejébe.

    - Elnézést - mondta Floyd, s a fejét rázta.

    - És a vesztegzárral mi van? - kérdezte egy másik riporter. - Meddig tartják fenn?

    - Sajnos, erről se mondhatok semmit.

    - Dr. Floyd - szegezte neki a kérdést egy kurta termetű, de elszánt újságírónő -, mivel tudja megindokolni ezt a Holddal kapcsolatos teljes hírzárlatot? Nincs ennek valami köze a pillanatnyi politikai helyzethez?

    - Pillanatnyi politikai helyzethez? - kérdezte Floyd szárazon.

    A riporterek közt itt is, ott is fölcsapott a nevetés, és valaki fölkiáltott:

    - Hát akkor jó utat, doktor! - Ő meg utat tört magának a beszállódaru menedékébe. Mert ez a "pillanatnyi helyzet", mióta az eszét tudja, tartós válság volt. Az 1970-es évek óta a világot két kérdés nyomasztotta, s e kettő, ironikus módon, mintha egymást igyekezett volna kiküszöbölni.

    Bár a születésszabályozás olcsó volt, megbízható, és valamennyi jelentős vallás helyeselte, elkésve került sor rá; a világ lakossága hatmilliárdra rúgott, s ennek egyharmada a kínai birodalomban élt. Egyik-másik diktatúra tiltotta ugyan, hogy egy családnak kettőnél több gyermeke legyen, de ez keresztülvihetetlennek bizonyult, s ennek eredményeképpen minden országban élelmiszerhiány lépett fel; még az Egyesült Államokban is hústalan napokat tartottak, s az előre jelzések szerint a tenger megművelésére és a szintetikus élelmiszerek előállítására irányuló minden hősies erőfeszítés ellenére, az emberiségre tizenöt éven belül általános éhínség vár.

    S bár ily módon nagyobb szükség volt nemzetközi együttműködésre, mint bármikor, az országhatárok száma nem csökkent. Egy évmillió során az emberiség keveset veszített harcias ösztöneiből; a harmincnyolc nukleáris hatalom, csak politikusok szemének látható jelképes frontokon felsorakozva, aggódó harciassággal figyelte egymást. Annyi megatonna nukleáris robbanóanyag volt a birtokukban, hogy bármikor eltávolíthatták volna a Föld szilárd kérgét. S bár csodával határos módon mind ez ideig nem került sor atomfegyverek használatára, ez a helyzet aligha tarthatott örökké.

    És most a kínaiak - csak ők tudják, miért a legkisebb és legnincstelenebb országoknak felajánlották, hogy ötven robbanófejből, szállítórakéta-rendszerből álló teljes nukleáris fegyverkészlettel szerelik fel őket potom kétszázmillió dollárért, kedvező fizetési feltételek mellett.

    Lehet, hogy csak roskadozó gazdaságukat akarják megtámasztani azzal, hogy elavult fegyverrendszereket bocsátanak áruba keményvalutáért, mint azt némelyik megfigyelő megjegyezte. De az is meglehet, hogy a hadviselésnek olyan új módszereit fedezték fel, hogy nem szorulnak többé efféle játékszerekre; mindenféle szóbeszéd járta műholdközvetítette rádióhipnózisról, kényszercselekvés-vírusokról, olyan szintetikus betegségekkel való zsarolásról, amelyeknek csak ők ismerik az ellenszerét. Szinte biztosra vehető, hogy ezek a bűbájos ötletek propagandaszüleményekként vagy üres képzelődés eredményeként keletkeztek; de lehetetlen volt nem számításba venni őket. Így valahányszor Floyd eltávozott a Földről, mindig eszébe jutott, vajon ott találja-e még, mikor visszafelé indul.

    Mikor a kabinba belépett, csinos légikisasszony üdvözölte

    - Jó reggelt, dr. Floyd. Miss Simmons vagyok, engedje meg, hogy Tynes kapitány és az első tisztünk, Ballard főpilóta nevében üdvözöljem.

    - Köszönöm - mondta mosolyogva Floyd, s elgondolkodott, hogy miért olyan minden légikisasszony hanghordozása, mint egy robotidegenvezetőé.

    - Kilövés öt perc múlva - mondta a légikisasszony, és egy kézmozdulattal hellyel kínálta az üres, hússzemélyes kabinban. - Foglaljon helyet, ahol tetszik, de Tynes kapitány a bal oldali első ülést ajánlja, az ablaknál, ha érdekli a dokkolás művelete.

    - Köszönöm, oda ülök - mondta Floyd, és elindult a jelzett szék felé. A légikisasszony egy darabig még tett-vett körülötte, aztán visszahúzódott a kabin végén levő fülkéjébe.

    Floyd leült, fölcsatolta a vállára és derekára a biztonsági hevedert, majd irattáskáját hozzászíjazta a szomszéd üléshez.

    Egy pillanatra rá halkan és öblösen megszólalt a hangszóró.

    - Jó reggelt kívánok - hallotta Miss Simmons hangját. - Itt a hármas különjárat. Indulóállomás: Kennedy-fok - érkezőállomás: Űr-egy.

    Úgy látszik, eltökélt szándéka, hogy az egész leckét fölmondja magányos utasának, s Floyd akarva-akaratlanul elmosolyodott, miközben a lány tántoríthatatlanul folytatta:

    - Átkelési időtartam: ötvenöt perc. Maximális gyorsulás: két g. Súlytalanság időtartama: harminc perc. Kérjük, ne hagyja el az ülőhelyét, amíg a biztonsági jelzés ki nem gyullad.

    Floyd hátranézett, és odaszólt neki:

    - Köszönöm. - Szeme elkapta a lány kissé zavart, de bájos mosolyát.

    Hátradűlt, és elengedte magát. Ez az út, úgy számolta, az adófizetőknek valamivel több mint egymillió dollárjába kerül. Ha indokolatlannak bizonyul, nézhet más állás után; de az egyetemre mindig visszamehet, s folytathatja a bolygóképződéssel kapcsolatos félbeszakadt tanulmányait.

    - Automatikus visszaszámolás folyamatban - hangzott a kapitány behízelgő s az űrutazásoknál szokásos megnyugtató hangja a hangszóróból. - Indulás egy perc múlva.

    Mint mindig, az egy perc egy óránál is hosszabbnak tetszett. Floyd élesen tudatára ébredt a körülötte feszülő és elszabadulni készülő gigantikus erőknek. A két fokozat üzemanyag-tartályaiban és az indítópálya energiatároló rendszerében egy atombomba energiája rejlett. S ez mind azt szolgálja, hogy ő vacak kétszáz mérföldnyire kerüljön a Földtől.

    Szó se volt a régimódi ÖT-NAGY-HÁROM-KETT6-EGY-ZÉR6 ügyről, mely annyira próbára tette az ember idegzetét.

    - Indulás tizenöt másodperc múlva. Kényelmesebben fogja érezni magát, ha mostantól kezdve mélyeket lélegzik.

    Ez lélektanilag is hasznos meg élettanilag is. Floyd érezte, hogy feltöltődik oxigénnel, s hogy bármivel kész megbirkózni, amikor az indítópálya kiparittyázta ezertonnás hasznos terhét az Atlanti-óceán fölé.

    Nehéz volt megállapítania, hogy mikor emelkedtek fel az indítópályáról, de amikor a rakéták vad dübörgése megkettőződött, és Floyd érezte, hogy mind mélyebben és mélyebben süpped ülése párnái közé, tudta, hogy már az első fokozat motorjait hallja. Szeretett volna kinézni az ablakon, de még a fejét elfordítani is nehezen ment. Mégsem érezte magát rosszul; sőt, a gyorsulás nyomása és a motorok minden mást elnyomó dübörgése valami rendkívüli eufóriát eredményezett. Csöngött a füle, vére lüktetett, és frissebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor. Megint fiatal colt, szíve szerint harsány nótára gyújtott volna, s ennek nem is lett volna semmi akadálya, hisz feltehetőleg úgyse hallotta volna senki.

    De jókedve nagyon hamar elpárolgott, mikor ráébredt, hogy elhagyta a Földet és vele mindent, amit szeretett. Lent hagyta három anyátlan gyermekét - tíz éve árvák, mióta anyjuk odaveszett azon a végzetes európai repülőúton. (Tíz éve? Lehetetlen! Pedig igaz…) Talán az ő kedvükért másodszor is meg kellett volna nősülnie…

    Már majdnem elvesztette az időérzékét, mikor hirtelen megenyhült a nyomás és vele a zaj is, és a kabin hangszórója bejelentette:

    - Első fokozat leválik.

    A gép kissé megremegett; s Floydnak egyszerre eszébe jutott egy Leonardo da Vinci idézet, amelyet annak idején a NASA egyik irodájában látott:

    "Első repülésére a nagy madár a Nagy Hattyú hátáról fog elindulni, és örök dicsőség a fészeknek, ahol született."*

    Nos, a nagy madár már maga repül, s röpte meghaladja Leonardo da Vinci legmerészebb álmait, fáradt társa meg hazafelé szárnyal a Földre. Az üres első fokozat tízezer mérföldes ívben siklik vissza a légkörbe, és hazaútjában a Kennedy-fokra sebességet áldoz a távolságért. S néhány órán belül, miután átvizsgálták és üzemanyaggal feltöltötték, készen áll, hogy újabb társát indítsa útnak a csillogó csönd felé, ahová ő soha el nem juthat.

    "Nos - gondolta Floyd -, most már a magunk erejéből röpülünk, s már több mint félúton vagyunk a parkolópálya felé." Mikor begyújtják a második fokozat rakétáját, s megint gyorsulás következik, a tolóerő már sokkal szelídebb lesz; ami azt illeti, most nem is érzett többet a rendes gravitációnál. De lábra állni így se tudott volna, mert a kabin falán ott égett a jelzőlámpa: "Függőleges emelkedés." Ostobaság lett volna otthagynia a székét, hisz azon nyomban hozzákenődött volna a hátsó falhoz.

    Ez kissé kellemetlen érzés volt; mintha az űrhajó farkára állt volna. Floyd, aki elöl ült, úgy érezte, valamennyi ülés a mögötte meredeken lejtő falhoz van erősítve. Tőle telhetőleg igyekezett szabadulni e szorongató illúziótól, s ekkor egyszerre föllángolt odakint a hajnal.

    Egy pillanat, és bíbor, rózsaszín, arany és kék fátylakon száguldottak át, bele a nappal átható fehérségébe. Bár az ablakot vastag védőréteg borította, hogy tompítsa a Nap izzását, a becsapó és a kabinon végigsöprő sugarak percekre elvakították Floydot. Kint volt az űrben, de nem is gondolhatott rá, hogy a csillagokat lássa.

    Kezével beárnyékolta a szemét, és megpróbált kikandikálni az ablakon. Kint a gép hátranyilazott szárnya úgy ragyogott a tűző nap fényében, mint a fehéren izzó fém; körös-körül az ég vaksötét volt, s e sötét nyilván teli volt szórva csillagokkal - de látni nem lehetett őket.

    A súly lassan csökkent; a hajtóműveket lefojtották, a gép Föld körüli pályára tért. A motorok mennydörgése tompa dörejjé, majd szelíd sziszegéssé vált, végül teljesen elhallgatott. Ha a hevederek nincsenek, Floyd kiúszott volna az ülésből; úgy érezte, mintha a gyomra azt is akarná tenni. Remélte, hogy a tabletta, amit fél órával és tízezer mérfölddel ezelőtt kapott, megteszi majd a kívánt hatást. Életében egyszer volt űrbeteg, de abból egyszer is elég,

    A pilóta hangja szilárd volt és magabiztos, ahogy fölharsant a hangszórón:

    - Szíveskedjék a zéró-g előírásokhoz igazodni. Negyvenöt perc múlva dokkolunk az I-es űrállomáson.

    A szorosan összezsúfolt ülések közt, a jobb oldali folyosón a légikisasszony közeledett. Mintha a léptei kissé túlzottan élénkek lettek volna, de a talpa csak vonakodva hagyta el a padlót; az volt az ember benyomása, hogy ragasztóban jár. Nem hagyta el az ülések közén és a mennyezeten végighúzódó Velcro-szőnyeg világossárga csíkját. A szőnyeg s a légikisasszony sarujának talpa milliónyi apró horoggal volt bevonva, s ezek mint két bogáncs akaszkodtak össze. Az eltájolt utasoknak hallatlan megnyugvást jelentett, hogy e trükk révén a légikisasszonyok járni tudtak a súlytalanság állapotában.

    - Parancsol egy kávét vagy teát, dr. Floyd? - kérdezte a lány vidáman.

    - Nem, köszönöm - mosolygott rá Floyd. Mindig csecsemőnek érezte magát, ha ki kellett szopnia a műanyag tubu

  • 2008.03.19 15:08:09Bambano

    Lem is meghalt már, 2006-ban...

  • 2008.03.19 15:13:23SuhesZ

    Stilusos lenne a nagy oreg koporsojat kiloni a vilagurbe a Jupiter gravitacios vonzasaba, vagy egy olyan palyara allitani, mely elhagyja a naprendszert, es nagy felfedezo utra indul valahova a messzi vilagurbe.

    Gondolom ez neki is tetszene.

    Nyugodjek bekeben.

  • 2008.03.19 15:15:01Kert

    Rengetegen meghaltak már, többen mint amennyien élnek. Szörnyű. Ráadásul akik élnek, azok is meg fognak halni.

  • 2008.03.19 15:31:25Kilgore Trout

    A pontosság kedvéért azt azért hozzátenném, hogy nem a könyvet filmesítették meg, hanem írt egy forgatókönyvet Kubrick-nak a 2001-hez. Aztán a film lett akkora siker, hogy megírta igazi könyvben is.

  • 2008.03.19 15:40:31Tekert

    Igen Kert, remélem Te is, minél hamarabb...

  • 2008.03.19 15:41:41lOc (a pasztafáriánus)

    dydand: az elírást észrevettem, de az nem tárgyi hiba. Ezért kérdeztem.

  • 2008.03.19 15:52:04Kilgore Trout

    "Nem hagyta el az ülések közén és a mennyezeten végighúzódó Velcro-szőnyeg világossárga csíkját. A szőnyeg s a légikisasszony sarujának talpa milliónyi apró horoggal volt bevonva, s ezek mint két bogáncs akaszkodtak össze."

    Basszus! Lehet, hogy nem csak a műholdas távközlést, hanem a tépőzárat is ő találta fel?

  • 2008.03.19 15:58:09Leonard Zelig

    RIP:



    1. I'm sorry Dave, I'm afraid I can't do that.



    A filmtörténet leghátborzongatóbb mondatainak egyike



    2. Mike Oldfield: The Songs of Distant Earth



    Ezt a remekművet is a mester ihlette.

  • 2008.03.19 16:04:02Magyar Ugar

    Kert: Remélem anyád temetésén is hasonló jófej beszólások lesznek a haveroktól!

  • 2008.03.19 16:10:38 Magyar Ugar

    Sajnos az én anyám temetésén nem lehettem ott, a fertőzésveszély miatt.

  • 2008.03.19 16:11:41Tekert

    A 2001 az akkor nem is könyv, hanem film? Nem láttam sajnos, biztos, mert korhatáros volt, amikor a hörrtévén adták.

  • 2008.03.19 16:12:31Kert

    Meghalt Clarke, Sír Lanka.

  • 2008.03.19 16:25:30sourcerror

    Mondjuk Clark-ot nem sorolnám a hard sci-fi írók közé. Túl sok a könyveiben a miszticizmus, meg a melodráma. Asimov a hard sci-fi.

  • 2008.03.19 17:39:25matekspace

    itt az interjú, amit a 90. születésnapján (2007 dec.) adott:

    www.youtube.com/watch?v=3qLdeEjdbWE

  • 2008.03.19 22:02:09mezzanine

    nos, nincs sok időm végigolvasni a sok szöszenetet; de annyit kibogarásztam, h sokan gondolják úgy, nélküle szegényebb a sci-fi. Ez tény. De! Nem hiszem, h nem lesznek még hasonló nagyságok. Kell lenniük. Ha jobban odafigyeltek, láthatjátok, h a legtöbb sci-fi nagyság azért vmiféle 1etemes optimizmust képvisel. Tartsuk mi is ehhez magunkat!

    Amúgy pedig szégyelljétek magatokat, ha Clarke könyvei közül bármelyik is sokáig poros marad a polcon!

  • 2008.03.20 22:29:16Kukac

    Nagyon sajnálom Arthur-t, minden magyarul megjelent könyvét olvastam, egészen a legújabb Napviharig. És az összeset szeretem, ami ritkaság egy szerzőtől... A kedvencem a Gyermekkor vége... És persze a 2001 is, filmen és könyvben is. (Megjelent egybekötve is a 2001, 2010, 2061, 3010, plusz a 2001 Elveszett Világai... érdemes elolvasni!).

    Szomorú, hogy a 2001 csapata kihalt: Stanley Kubrick, Ligeti György és most Clarke... :(

    Szomorú, hogy Asimov, Lem, Vonnegut is elment. Persze tényleg kár nézni, ki él, s ki halt meg, mert a legjobbak úgyis halhatatlanok!



    Bradbury léte azért engem is felvidít. És Nemeréé is. Jó tudni, hogy egy levegőt szívok velük a Föld nevű bolygón. :)



    A magyarok közül Nemere a kedvencem, a Triton-gyilkosságok és az Elektron-expedíció. Az újabb kaptafa könyvei szarok.



    Ami a scifin kívüli világot illeti: Merle, Eco, Szerb Antal, Kafka, Orwell, Ottlik, Fejes, Kertész, Örkény, Joyce a kedvencek.

  • 2008.03.20 22:30:45Kukac

    3010... természetesen 3001-et akartam írni...



    KÖVETELJÜK GALAKTIKÁÉKNÁL, HOGY A RÁMA SOROZAT MEGJELENJEN!!!



  • 2008.03.21 00:23:10Zorro de Bianco

    Rajzosan emlékeztem:

    kepregenyakademia.hu/

Szóljon hozzá!

 
Ehhez a bloghoz csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Regisztráció | Elfelejtettem a jelszavam
 

Friss posztok

Friss kommentek

  • nemfun: Ja, és az egész egy nagysikerű sajtóórgánum cikkéből indul ki, ami hasonlóan komoly, mint a Hihetelen című tudományos magazin. Na EZ jelzi itt a szellemi színvonalat. 2009-11-20 12:48
    Bochkorék a Neo FM-en folytathatják
  • nemfun: Tisztelt Fröcsögő Team. Csak olvastam a sok elmés, pallérozott hozzászólást. Az előttem szólók alapján valóban gondolkodjatok el: A Coca megveszi a Popsit: az öss... 2009-11-20 12:31
    Bochkorék a Neo FM-en folytathatják
  • hey: Hát bazmeg, ez előbb is eszébe juthatott volna.... 2009-11-19 17:15
    Öngyilkos lett Michael Jackson vádlója

Keresés

A kult rovat cikkei

Cinematrix

Comment:com

Bud, Terence, Hajós
Péntek van, tehát nemzetközi kocsmanap, és mivel ködös novemberi esténk lesz, ezért vigyázzunk, nehogy elkavarodjunk a ködben a kocsmába menet.

KönyvesBlog

SORSOLÁS! - Nyerj jegyeket a Litera 7 éves szülinapi partijára!
Itt is vannak a nyertesek, mindenkinek küldünk emailt is:  Akik velünk ünnepelhetnek egy társukkal ma este  a Trafóban: Dömötör Ági és Szóládi Isván.

Dívány

Bookline - könyv

C-travel ajánlatok

  • Katalin napi ajánlat
    Katalin napi ajánlat Az Ön párjának keresztneve Katalin? Ha mégsem, arról nem párja tehet! A hölgyek részére a szállásdíj és a félpanziós ellátás ajándék! Uraknak: 27.300 Ft/fő/2 éjtől
  • 3=4 Téli Elixír Hévizen
    3=4 Téli Elixír Hévizen Az Év wellness szállodája télen is várja Önt! Foglaljon több szobát, és 15%, 20%, vagy akár 25% kedvezménnyel pihenhet decemberben. 59.900 Ft/fő/4 éjtől
  • Repülőjegy online
    Repülőjegy online Böngésszen a járatok között, válogasson kedvére, és foglalja le repülő útját ONLINE! Akár a fizetést is lebonyolíthatja otthonról.

Honfoglaló

hirdetés