Bach prelúdium bézbólütőre és kisbicskára

Alex besorol a főáramlatba

Burgess Gépnarancsában egy igazi üsd-vágd-nem-apád világ tárul elénk. Horrorsón dívik a l'art pour l'art erőszak. És a furcsa burgessi nyelv, ami egy ideig fejtörést okoz az olvasónak, de aztán belejön az ember és máris szkórón érti a rótot, meg a csaszovojt, meg a vígyelést satöbbi. Nem árt egy kis orosz, egy kis jiddis és további meghatározhatatlan nyelvek ismerete.

A kicsi Alex, a mi Alázatos Narrátorunk egy kis utcai erőszakszervezetecske vezére és mellesleg komolyzene-kedvelő. Nem igazán értékeli a sájgájzt, meg Dzsimmykirájt vagy a fájvot és hasonló nyenyeréket. A komolyzene az ő kedvence. Szemében/fülében ez az erőszak metaforája (hát Beethovenre lehet kocsmaverekedni az biztos).

Olyan srác ez és társai, akikkel nem szívesen találkozunk egy sötét sikátorban. Freud biztos a felettes én hiányával magyarázná a lelkiismeret hiányát, és a túltengő agresszivitást, de Burgess majdnem egyértelműsíti, hogy egyszerűen csak az oktatási rendszer a felelős azért, hogy az elemi ösztönöket nem tudják értelmes tevékenységek felé fordíttatni ezekben a kölykökben.

Burgess olyan világba kalauzol minket, amely a valamikori jövőben létezik, de egy idő után az lesz az érzésünk, hogy talán ez a jövő már itt is van. Mint Augustinus is megmondta már réges rég: minden későbbi időpont egy még későbbinek a korábbija és minden korábbi időpont egy még korábbinak a későbbije. És idő nincs is.

Anthony Burgess: Gépnarancs

Olvasás közben mintha deja vu érzések csúsznának át szinaptikus réseinken. Felvillan egy-egy tegnapelőtti hír, amit valamelyik újságban olvastunk, valamelyik tv adó esti műsora. Meg a taxist kinyíró kiscsajok.

Nem egyszerűen antiszociális tinédzserek parádéznak a regény képzeletbeli városának utcáin, hanem olyan kölykök, akiknek csömörük van attól a világtól, melyet szüleik hoztak létre. És ahol arra kényszerülnek, hogy idő előtt felnőjenek. Éppen ezért furcsa dolog az, hogy Alexünk arra a következtetésre jut: talán mégiscsak érdemes lenne besorolni a főáramlatba.

Mintha Burgess nem bírta volna a strapát, vagy attól félt volna, hogy kicenzúrázzák könyvét, mert arra a eredményre juttatja Alexünket, hogy a szerelem majd mindent megold.
Az önmagáért levő erőszak és a mindenható Állam, amely ugyanúgy erőszakot alkalmaz, agyat mos és piszkos politikai játékokat folytat, azt hiszem nagyon, ismerősek már mindenkinek. Ezt a könyvet inkább a keménység mögött megbúvó báj, már-már költőiség miatt érdemes olvasni. Olyan, mint Baudelaire némely verse.
Szörnyűségesen szép.
És talán ezért készített filmet belőle a jó öreg Kubrick.

Anthony Burgess:Gépnarancs (Európa Könyvkiadó, 2000) Nem sokkal a páratlan mozisiker után egy barátom megtekintés céljából elhozta a haveri társaságba a Ponyvaregény-t videón. Kísérőként egy másik kazi is volt nála - a Clockwork Orange, Stanley Kubrick 1971-es klasszikusa. Amikor csendben megjegyeztem, hogy ezt nem lesznek képesek végignézni, nem hittek nekem. Aztán az első tíz perc után a népakarat aktiválta a stop gombot. A film Anthony Burgess könyvéből készült, ami most jelent meg az Európa kiadásában. Mondanivalója sajnos még napjainkban is aktuális. Az erőszak továbbra is jelen van a hétköznapokban, s azt sem mondhatnánk, hogy nem kell tartani a kormányok bizonyos törekvéseitől, vagy a fiatalok céltalanságától. A szerző sajátos stílusának megfelelően maga a főhős meséli el az olvasónak sorsát, s teszi ezt olyan nyelvezettel, amiben számtalan idegen, főként szláv eredetű szó szerepel, s ez kicsit nehézkessé teszi a megértést. A szövegkörnyezet szerencsére segít. A tizenöt éves Alex iskola helyett inkább bandájával szórakozik az éjszakában. Ebbe egyformán beletartozik a bódulat (alkohol, drog), a testi és nemi erőszak, a kocsilopás és a betörés. Nem tisztelnek semmit és senkit, saját törvényeik szerint élnek. A ,,gondtalan" időknek akkor lesz vége, amikor Alexet elkapja a rendőrség, és börtönbe csukják. Az állam orvosilag igyekszik megoldani a bűnözési hullámot. Addig kezelik a bűnözőket, míg azok minden ,,erőszakos" gondolat hatására fizikai fájdalmat nem éreznek. Az ily módon átnevelt Alexet visszaküldik a társadalomba. Azzal persze senki nem foglalkozik tovább, hogy sikerül-e neki a beilleszkedés. Az áldozatok pedig nem felejtenek. Szerintem az olvasók sem. Mezei Attila