Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Faludy önéletrajzának fő erénye az optimizmus, a szellembe vetett végtelen hit. Az, hogy a legnyomorúságosabb helyzetek leírása közben is képes egy mosolyt előcsalni. Korábban ezt a könyvét rengetegen méltatták, és több nyelvre is lefordították. Egyértelmű siker volt.
Mint minden sikert, ezt a könyvet - vagy a könyv által képviselt eszmét - is elérte a végzete. Megjelent a folytatása. Változatlanul jó stílussal és töretlen őszinteséggel mesél Faludy a Pokolbeli napjaim után-ban a recski szabadulását követő évekről, és második emigrációjáról. Mint színésznek a jutalomjáték, afféle jutalom-könyv lehetne ez Faludynak a katalógusokban. Végső tanúságtétel, nem is magáról a szerzőről, nem is igazán a korról, hanem szerelméről Zsuzsa iránt. Mintha az ötvenhat utáni magyar emigránsokról írna, küzdelmeikről egymásért és egymás ellen. De az önéletrajz Zsuzsa elsiratásába torkollik. Az ő halála teszi fel a koronát a nagy műre. A Pokolbéli víg napjaim a fél világot érinti - koncepciós perek, elhurcolások, Recsk a szellemi, politikai és ezért totális emberi nyomor.
A Pokolbeli napjaim után-ban mintha megtört volna Faludy korábbi lendülete. Bár korábbi énjéhez hasonlóan itt is rengeteg bálványt dönt le, rendre demisztifikálja a kor sok íróját, költőjét, egy Koestlernél tett látogatása során a magyar irodalmi provincializmus is terítékre kerül. De a könyv alaphangját - s alighanem Faludy egész további pályáját - mégis a Zsuzsa halálát követő keserűség határozza meg: ennek fényében mellékesnek tűnik minden más esemény.
A Pokolbéli víg napjaim után az önéletrajz második kötete könnyed olvasmány, kritikája egy letűnt rendszernek és egy nő mementója.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
