Denaturált film a szeszről

Már akkor gyanút kellett volna fogni, amikor kiderült, hogy a rendező, Richard Jobson a fent említett korszakai után performansz-költőként „született újjá”. De a gyanú kevés, a bizonyosság viszont 102 percbe kerül.

„A szeretet bonyolult dolog”

Van egy skót kissrác, akit annyira megráz, hogy az apja a szeme láttára csalja meg az anyját, hogy kiissza a feldúlt asztalon lévő pohárból a viszkit. Aztán megint kiissza, és megint kiissza, 16 éven át, miközben rossz társaságba keveredik - ahogy azt a KMK-anyukák mondták errefelé mentségül -, kérdezés nélkül üt, és becsapja a csajait. És van egy 43 éves, elsőfilmes rendező, aki ebben az önéletrajzi filmben nyúlós hangon beszél a reményről, a szeretetről, a félelemről, és a dühről. A dialógusok, a történések, a lerészegedések, az elvonások helyett beszél; de miről beszél?

Azt gondolnánk, hogy a „nincs hatalmunk a sors felett”, a „szeretet bonyolult dolog, akkor nincs, amikor a legnagyobb szükség lenne rá”, és „a nő az egyedüli orvosság” után nincs több muníciója, de amikor elcsattan „a remény fizetőeszköz a szerencsétleneknek” tételmondat, kitágul a középszerűség horizontja és elborítja a világmindenséget.

Steril nyavalygás

És tényleg nincs remény, ezt már nem úszhatjuk meg. Mert nincsen más, csak a Trainspottingból ismert Kevin McKidd, aki bakancsban, hosszú zakóban és fehér ingben hazudik és üt, és az egykori alkoholista Jobson, aki lezárva ezt az életutat defetista, szentimentális adalékanyaggal turbózza fel a saját életét.

Méghozzá úgy, hogy az ember a negyvenedik percben elkezd rimánkodni egy véres hányásért, egy reggeli remegő kézért, egy kijózanítóban slaggal való mosdatásért, bármiért, ami életszerű, ha az ember csak primér szinten gondol az alkoholizmusra. De csak steril nyavalygás jut helyette, meg kamaraszínházi jelenetek, két poén, és fáradt zongorakíséret.

Tán megtért

Jobsonnál a 16 év alkoholmámor ellenére nem lesz az alkoholból Isten, akihez imádkozni illik, ha másképp nem, hát úgy, hogy megitatjuk a Földet, nem lesz belőle érett asszony, aki estéről estére elveszi a szüzességünket, és nem lesz belőle rigorózus apa, aki mint a leckét, úgy követeli a testtől a nedűt. Nem mutatja meg magát, illetve Jobson nem mutatja meg „őt”, sem a kísérőjelenségeit. A mocskos szélű poharakat, a négykézlábon orraesést, az erejét vesztett sör gusztustalan kortyát, a foltosra húgyozott ágyneműt, semmit.

Arra gyanakodhatnánk, hogy Jobson tán megtért; lehetséges, sőt bejáratott út az, magyarázatként szinte már vágyunk egy orgonaszóra, egy elnézően mosolygó tiszteletesre, egy kedélyesen dagadt feleségre, de nem kapjuk meg. Marad helyette a csoport- és színjátszókör-terápia, és az ökölbe szorult kéz, ami már nem üt, és nem fogja meg a poharat, minden különösebb indoklás nélkül.