Mária
-6 °C
-2 °C

In vino Che Guevara

2005.04.02. 05:16

A demagógkodóan antiglobalista dokumentumfilmeknek globalice divatja van. Többnyire nyíltan balos világfiak (a Lajtától nyugatra többnyire a baloldal lengeti az antikapitalizmus zászlaját, érthető módon; nem úgy, mint nálunk - kivéve persze Tamás Gáspár Miklóst) prezentálják a valós társadalmi problémákat feszegető éles hangú kritikákat, mert az éles hangú kritika valós társadalmi problémákat feszeget, főként, ha éles hangú. És igen lukratíve teszik, mert, ugye, divatja van, és aminek divatja van, azt veszi a közönség, amit meg vesz a közönség, az sok pénzt tud hozni.

A világdivatot ostorozó francia-amerikai-angol Jonathan Nossiter nagyon jól érzett rá a világdivatra. Nem csak az antikapitalista dokumentumfilmek világdivatjára, de a bor világdivatjára is játszik. A téma iránt mélyebben érdeklődő közönség most érhette el a Hollywood számára kritikus tömeget, a Sideways (Kerülőutak) című film sikere ezt bizonyítja, és ott vannak még a tévék számára százszámra készülő főzős-borozós sorozatok.

Nossiter pedigréje alapján kitűnő médiumnak tűnik egy nagy bordokumentumfilmhez: ismert függetlenfilmes, egy játékfilmes Sundance-győzelemmel (Sunday - 1997), aki korábban sommelier is volt, elkötelezett és szakértő boros, legalább annyira amerikai és/vagy angol, mint francia. De ő meg sem próbálkozott a nagy bordokumentumfilmmel, ő Michael Moore (Kóla, puska sült krumpli; Fahrenheit 9/11) és Morgan Spurlock (Jackass, Super Size Me!) nyomdokain haladva celluloid röplapot készített Blair Witch-módra ugráló, fókuszt kereső, ideges kézikamerával (istenem, mennyire banális és röhejes módja ez az önhitelesítésnek!), spontaneitást mímelve, de előre megírt forgatókönyv szerint beállított, egydimenziós karakterekkel, és a szereplők jellemét kutyáikon keresztül is ábrázolni próbáló, elég öncélúnak és olcsónak tűnő, de hatásos és szórakoztató poénkodással.

Nem tudom, mennyire érdemes belemásznom a Titanic fesztiválon péntek este bemutatott Borvilág sztorijába, hiszen a film konfliktusai, szereplői igazán csak azok számára érdekesek, akik nyakig benne vannak ebben a borosdiban. Pechemre, én ilyen volnék (havi fizetésem viszonylag jelentős százaléka bánja), úgyhogy személyes indíttatásból belecsapnék, aki inkább a Dreher és a South African Breweries esetére izgul, az nyomja meg az Alt+F4-et.

Nossiter filmjének tétele: a XXI. század zsidaja, a szemét amerikai gazdasági imperializmus tönkreteszi az európai mediterráneum, elsősorban persze Franciaország hagyományos bortermelőit, a termőterület, a "terroir" szentségét megtagadva azt hirdeti, hogy jó bor nem csak ott és úgy készíthető, ahol és ahogy már több száz éve készítik.

A rendező állásfoglalása minden egyes képben, minden beállításban egyértelmű: rokonszenves, öreg francia/olasz parasztok kék ég alatt, gyönyörű öreg tőkék előtt, madárdal mellett beszélnek szép természetes fényben a bor isteni eredetéről, évszázados kultúrájáról, míg a túloldalon alulról filmezett, öltönyös-tokás, visszataszítóan magabiztos, pénzszagú emberek okoskodnak piacról, fogyasztói igényekről, és elképesztő ambícióikról (a konkvisztádorok magabiztosságával nyilatkozó Michael Mondavi azt mondja, ők, a Mondavik lesznek az elsők, akik a Marson is bort fognak készíteni).

Nossiter negatív főhőse, Evil Emperorja nem más, mint a 91 éves, olasz származású amerikai Robert Mondavi, az újvilági borászat megteremtője és nagy innovátora, az egész iparág talán legsikeresebb embere.

Mondavi sikertelenül próbál megszerezni egy ötven hektáros dél-franciaországi, languedoc-i birtokot, mivel a városka kommunista polgármestere az inkább jobbos helyi gazdák támogatásával megakadályozza a befektetést.

Az antiglobalista Nossiter körberepüli a Földet, Franciaországtól Argentínán át Olaszországig kutat a Mondavik és csatlósaik gaztettei után, még Brazíliába is elnéz, ahol csak egy szétcsúszott hippipárt talál a dzsungel közepén, a boraranyláz sejthetően lúzer chaplinjeit, akik ott akarják megcsinálni a világ legjobb borát.

Érthetetlen, miért nem foglalkozik egy percet sem Ausztráliával, a világ legnagyobb borexportőrével és legdinamikusabb borgazdaságával, ahol aztán tényleg milliópalackszám készülnek a világízlést kiszolgáló, globalista egyenborok. Talán azért nem, mert Nossiter francia piacra dolgozik, a franciák Amerika-ellenes érzelmeire játszik, és ebbe a képbe nem jön sehogyse Ausztrália.

A film szimpatikus, ősz, ráncos bordeaux-i, burgundiai és szardíniai kisbirtokos főszereplői elpanaszolják a kamerának, hogy a régi nagy borértékek, a régi mediterrán életforma ma már alig-alig őrizhetők, jön a modern világ, jön haladás, jönnek az amerikaiak, jön a globális egyenízlés, kivágja az erdőt, tönkreteszi az ezeréves kultúrát, és azokat a nagyszerű, hosszú életű, a termőterület adottságait és mítoszait ízükben hordozó, mély és szent terroirborokat.

A második számú negatív főszereplő, Michael Rolland borászsztár, "flying winemaker", aki tizenkét országban (Magyarországon is) összesen több száz pincészetnek dolgozik, szakért, Mercedeséből egyfolytában telefonál, szolgát szalajt cigarettáért és újságért. (A negatív szereplők mögött mindig feltúnik egy-egy kizsékmányolt, legyen az délkelet-ázsiai szobalány, mexikói földműves vagy francia bádogos). Nossiter valószínűleg a fél karját odaadná azért, ha Rolland amerikai volna, de francia, sajnos, bár arroganciája, narcizmusa és szakállas tokája amerikaibbá teszi az összes amerikai megszólalónál.

Rolland szájából itt hangzik el a hírhedt arrogáns mondat, arra a felvetésre, miszerint nem mindenki ért egyet az ő borkészítési filozófiájával, nem mindenki szereti az ő ízlését: Ezt nevezik sokszínűségnek. Ezért van annyi rossz bor! - mondja a magabiztos francia.

A harmadik gonosz, de sejthetően minden szálak kézbentartója, az igazi Richelieau, Robert Parker borkritikus, a nemzetközi borpiac elsőszámú megmondóembere, az "egymillió dolláros orr", akinek szava pincészetek, sőt borvidékek sorsáról dönt.

Parker áll valójában Michael Rolland mögött, Rolland olyan borokat készít világszerte, amelyek megfelelnek a Parker által diktált közízlésnek: sűrű, gyümölcsös, élveteg vörösborokat.

A film szerint Parkerék hatalma tán magától az ördögtől való, megmagyarázhatatlan, sötét, aljas dolog. Egy-két mondat sejteti, hogy az "amerikai McDonald's-imperializmus" áll mögötte.

Arról kevés szó esik, és ami esik, az parker szájából, olyan beállításokban, ami eleve hitelteleníteni próbálja az elsőszámú borkritikus mondatait, hogy Parker nem csak a világ legbefolyásosabb kritikusa, de a legfüggetlenebb is. Nem képvisel semmi mást, mint saját magát, csak saját ízlése szerint dönt. Nincsenek borászati befektetései, elkötelezettségei, minden szempontból támadhatatlan. (Ellentétben a legnagyobb európai borszakírókkal.) Ma is mindössze negyvenezer címre küldi ki kéthavi hírlevelét ötvendolláros előfizetési díj ellenében.

Az sincsen elmagyarázva, hogy a franciák nagy ellenségeként megjelenített, a monopóliumra törekvő amerikai cégek szekértolója, Parker emelt föl, tett világhírűvé több tucatnyi kisfrancia borászatot (a nagy, feudális chateau-k ellenében). Egy pillanatra ugyan feltűnik a borkritikus falán a kép, ahol Chirac a Becsületrend lovagjává fogadja, és néhány szereplő megenged egy-egy bátortalan mondatot arra vonatkozóan, hogy Parker sokat tett Bordeaux-ért.

Arról meg aztán végképp nem hallunk, hogy Parkert, Mondavit és a többi amerikai imperialistát nem támogatta dollármilliókkal az állam, nem volt három évszázadnyi előnyük, nem voltak törvényileg garantált előjogaik. A semmiből jöttek, saját erejükből.

És akárhogy nézzük is, Parkerék kíméletlen kapitalizmusa sokkal demokratikusabb, mint az általuk éppen szétrombolt francia dominanciájú, feudális előjogokra épülő gazdasági rend.

Nossiter filmje leginkább az olasz szálon válik zavarossá. Antiamerikanista tételeit itt az Antinori márkik pályájával próbálja illusztrálni, de azon kívül, hogy véletlenül pont akkor érkezik Firenzébe, amikor a Szociális Fórum nevű antiglobalista megmozdulás kezdődik, nem nagyon talál koncepciójában vágó tényeket, így teljesen konfúzzá válik a film. (Ja és a film egyik mélypontja, amikor Nossiter az olasz nemesi családok Mussolinihoz való viszonyát firtatja. Itt a korábban francia tardicionalista Nossiter átbújik másik bőrébe, a buta, globalista, vulgárbalos amerikaivá vedlik: fingja sincs európai történelemről, csak össze akarja kötni a fasizmust az amerikai gazdasági dominanciával.)

Persze itt is sikerül megtalálni a kiskereskedőt, aki elmondja, hogy az új olasz borok, a "szupertoszkánok" nem is igazán olasz borok, hanem világborok, egyenborok, és megint nem esik egy árva szó sem arról, hogy a "szupertoszkánok", vagyis a bordeaux-i mintára, bordeaux-i fajtákat termelő pincészetek lökték újra a világ élvonalába Olaszországot, és pillanatnyilag az olaszok a legnagyobb borexportőrök Amerikában.

Aztán Lodovico Antinori márki, a több mint hatszáz éve borkészítéssel foglalkozó Antinori család egyik sarja sír arról, hogy Mondaviék aljas módon megvették tőle az Ornellaia birtokot. Az viszont megint csak nem magyarázódik el, hogy Antinori vajon miért adta el? Kényszerítették rá? (Nem kényszerítették, nyilván.) És ha még ehhez hozzávesszük, hogy az Ornellaia a legszuperebb szupertoszkán, akkor tényleg nehéz mit kezdeni itten ideológiailag.

Ja, és az egyik szereplő, egy helyi borkereskedő megvádolja az Ornellaiát, hogy csak azért lett a nagytekintélyű amerikai Wine Spectator magazin szerint az év bora 2001-ben, mert akkor már az amerikai Mondavi volt a tulajdonos. És itt jön be a magyar szál, ami aztán végleg zavarossá teszi a helyzetet: a Titanic szervezői Gál Tibor emlékének ajánlották filmet. Gál Tibornak, aki az egyetlen magyar borászsztár, flying winemaker volt, nem mellesleg, a filmben is kulcsszerepet kapott, 2001-ben a Wine Spectatorben az év borának választott 1998-as Ornellaia megalkotója.

Tehát Gál Tibor ebben a filmben alighanem aljas imperialista, tömegízlést kiszolgáló amerikai ügynök lett volna.

Pedig akik ismerték, tudták jól, hogy igazi tradicionalista, jobbos magyar volt.

Na, ennyit a hülye Nossiter, és a neobalos propagandadokufilmek komolyanvehetőségéről.

Egyébként abszolút élvezhető, sok munkával készült, érdekes film. Ha átlát a néző a propagandán, a demagógián és derül a sületlenségeken.