Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Ki fekszik a hullámsírban?

2005.04.09. 12:05
Teljesen felesleges a magyar mozikban néhány alkalommal vetített dokumentumfilmekről beszélni. Ha még rosszak is ezek a filmek, akkor nemhogy felesleges, de időpazarlás is. Egy jelenségről beszélni azonban talán nem az. A jelenség pedig Európa tehetetlensége a Föld rosszabb sorsú országaiból útra induló milliókkal szemben, és az európai rendezők tehetségtelensége a menekülthelyzet bemutatásában.

Kezdődött Winterbottom Ezen a világon (2002) című játékfilmjével, mely dokumentumfilmes eszközökkel, rengeteg pénzből és baromi unalmasan mutatta meg egy afganisztáni és egy pakisztáni fiú odüsszeiáját Nagy-Britanniába. A filmet a Budapest Film a díjeső ellenére csak a Gyöngyhalász filmhét keretében merte bemutatni. Valószínűleg ugyanez lesz a sorsa a Britanyának és Tarifa Trafficnek is, a Titanic hosszú agonizálása után a magyar nézők számára végleg eltűnnek a hullámsírban.

Célfotó


A három film közös vonása rendezőiknek a témához fűződő feltűnő érdektelensége, amely leginkább a hideg, már-már embertelen távolságtartásban, a szerkesztés és a mondanivaló hiányában mutatkozik meg. A nézőnek az a gyanúja támad, mintha a filmek elkészülését csak a brüsszeli zsákból kimarkolható euróezrek inspirálták volna. Mintha a rendezőknek semmiféle emberi viszonya nem alakult volna ki e szerencsétlen, otthontalan, politikailag üldözött vagy „csak” a gazdasági válságból menekülő tömegekkel.

A Britanya és a Tarifa Traffic rendezője Winterbottommal ellentétben a legkönnyebb megoldást választotta, az alvilági karavánút végállomásánál horgonyoztak le, a franciaországi Calais-nál és a spanyolországi Tarifánál, ahová gyakran több ezer kilométer után érkeznek meg a reménybeli bevándorlók. Nem érdekli őket, hogy honnan és milyen viszontagságok után érkeznek meg ide, és hogy mi elől menekültek idáig. Egy szót sem vesztegetnek azokra az emberkereskedőkre, akiknek néhány „turné” után egy-egy fekete-afrikai ország egész éves büdzséje lapul a zsebükben, és egy szó sem esik arról, hogy mi indítja el ezt a népvándorlást.

Tükör által homályosan

Mi jut ehelyett? Többnyire közhelyes, előre sejthető képsorok, takaróba bugyolált, lesoványodott testekről, elkeseredett fekete szemekről. A Britanya (2003) rendezője, Marjoleine Boonstra például azt a remek ötletet találta ki iraki menekültekről szóló filmjében, hogy ezeket az elcsigázott embereket tükör elé állítja és megkérdezi, hogy mit látnak ott. Boonstra ezzel a pszichopatológiás gesztusával úgy tesz, mintha maguk a bátrak, a menekültek lennének a bűnösek, nem pedig azok az országok, ahonnan úgy kell megszöknie az állampolgároknak, mintha bűnözők lennének, ahol egy ember Európába vezető útja egy egész nagycsalád egzisztenciájába kerül, és ahol nem utolsó sorban még ma is lőnek.

Boonstra filmjének nem csak ez a felháborító perverzitás a hibája, hanem a lustaság is. A Calais melletti gyűjtőtáborba - ahonnan alanyait veszi - rest bemenni, így csak egy World Press Photo kiállításról juthatnak eszünkbe a kempingágyakon egy szál ruhájukban, üveges szemmel maguk elé meredő, megtört emberek. Megmutatja ugyan azokat a kamionátvilágító készülékeket, amelyek kiszűrik az élőlényeket a kávészállítmányból, de nem megy be a rakomány közé, hogy megmutassa mekkora is az a kétrekesznyi hely, ahol a menekültek szerint maximum harminc órát lehet kibírni.

A film 35 perce alatt nem láttat mást csak parkoló kamionokat és tükörbe állított menekülteket, akik mit is mondhatnának mást, minthogy „kettétört az életük”. A holland rendező túl lusta és túl közönyös megkapargatni a lényeget, ezért filmjét csak nagy önuralommal lehet átvészelni.

Patera noster

A Tarifa Traffic (2003) másképp orvosi eset. Alkotója nem beszélteti a menekülteket, nem megy közel hozzájuk, Joakim Demmer a szociális munkásokra, az ügyvédekre, a rendőrökre fókuszál. Ők mondják el, milyen embertelen munkát végeznek, és hogy hány és hány holttestet halásztak már ki a tengerből hajnalban, mielőtt megérkeztek volna a szörfösök. Látunk ugyan egy paterát – ezeken a lélekvesztőkön menekülnek Marokkóból és Afrika belsejéből az úszni nem tudó emberek – Tarifa partjainál partra vetődni, de a kamera többnyire azt a szociális munkást mutatja, aki a tengerben átfagyott embereknek tornaórát tart vérkeringésük felpezsdítésére. Demmer filmjében a menekültek azonban csak tárgyak maradnak, nem jutnak szóhoz, vágóképek csupán.


Mintha a svéd rendező jobban sajnálná azokat a Vöröskereszteseket, akik a menekültekkel foglalkoznak maguknál a menekülteknél. Nem mintha ezek a segélymunkások nem lennének sajnálatra méltóak. Ellenkezőleg, mélységes tisztelet illet meg mindenkit, aki azért kell fel reggel, hogy sziklákon fennakadt végtagokat vagy jobb esetben az életveszélyes utazástól sokkot kapott embereket halásszon össze. De a menekültek is megérdemelnék azt a tiszteletet, hogy ne tárgyként, hanem legalább alanyként nézhessünk rájuk.

Demmernek egy interjúalanya szájába adott végszava jól jellemzi nemcsak az európai menekültproblémát, hanem annak filmes feldolgozását is: „ki a hibás? Én nem tudom, de valaki biztos felelős ezért a helyzetért”.