Kliséhalom vagy remek szórakozás?

Sokféle film van, (mondjuk ezzel nem mondunk túl nagyot) van olyan, amit azért néz az ember, hogy elgondolkodjon, ott van menten a Vadászat című szenzációs minimálfilm egy pedofíliával vádolt tanáremberről Mads Mikkelsennel. A gyártási költsége körülbelül négymillió dollár volt, az úgy 895 millió forint meg az apró. Ökölbe is szorul az ember talpa közben, megáll a kezében a popcornos vödör és nem is mer rendesen ráharapni a cuccra, valahogy tiszteletlenségnek érzi, hogy ott zabál, miközben a vásznon Mads hosszú perceken át szenved és bizonygatja, hogy nem nyúlt a rá bízott óvodás kislányhoz úgy.

Na, a Tűzgyűrű nem ilyen film.

Mennek, mennek, szörnyet gyakni.

Guillermo del Toro kapott 180 millió dollárt arra, hogy forgasson egy olyan nyári blockbustert, amitől a nézőnek tátva marad a szája, miközben a vásznon bazinagy szörnyek és hatemeletes ház nagyságú robotok ütik-vágják egymást. Del Toro gyermekkorában nagy manga- és animerajongó volt, a mexikói tévében meg ezek szerint ennek a stílusnak lehetett a reneszánsza, mert a rendező saját bevallása szerint boldog Mecha- és Kaiju-lázban tengette mindennapjait. Most meg kapott annyi pénzt, amiből simán szobrot állíthatott az összes legendás sorozatnak és filmnek a Godzillától a Mechagodzillán át a Tetsujin 28-go-ig vagy a Mazinger Z-ig.

A Tűzgyűrű olyan film, ami azzal kezdődik, hogy a Csendes-óceán fenekén nyílik egy dimenziókapu, és azon át nagy szörnyek jönnek át hozzánk, majd lerombolják San Franciscót és Manilát, mindezt úgy, hogy közben a főszereplő síri hangon narrál, del Toro meg mutatja a dúlást. Ha ezek után valaminek kétsége lett volna afelől, hogy milyen filmre ült be, azt csak sajnálni tudom. A folytatásban a Kaijuk (japán, ejtsd kajdzsu, jelentése: kurva nagy szörny) egyre jönnek, mi meg okosodunk, építünk nagy, Jaeger nevű robotokat (német, ejtsd jéger, jelentése: kurva nagy vadász) és azokkal intézzük el a kelleténél agresszívebb látogatókat.

Ez így egy tökéletes, másfélórás popcornmozi szinopszisa, tenni kell hozzá pár, megfelelő motivációval bíró főhőst (letaposta a házát az egyik Kaiju, esetleg kibelezte a kutyáját/csaját/anyját), egy szerelmi szálat, amiben az egyik fél majdnem meghal, három, a dramaturgiailag megfelelő pillanatban meglebbenő amerikai zászlót, és készen is vagyunk. Na, ami fent szerepel, az a Tűzgyűrű első 18 perce volt. Del Toro ugyanis pont olyan alapossággal vágott bele ebbe a filmbe is, mint minden másba, amit csinál, és inkább továbbgondolta az egészet: mi van, ha a támadók nem olyan ostoba gumiszörnyek, amilyenek szoktak lenni, hanem fejlődnek, és kiismerik a taktikánkat? Mi van, ha a robotok már nem tudják őket megállítani?

A folytatásban a 180 millió dolláros költségvetés utolsó centjét is odahajítják a vászonra. Iszonyú látványosan aprítják egymást a Kaijuk és a Jaegerek, az akciójelenetek kifejezetten lendületesek, a küzdelem, már amikor nem közelképekben mutatják az egymásnak feszülő CGI-lényeket, lenyűgöző, a fizika ott van a vásznon, súlya, tömege van a romba dőlő épületeknek, a méretek (különösen az IMAX-moziban) impozánsak, a dúlást a zsigereinkben érezzük, és a fogunkat csikorgatjuk, amikor a Sydney-i Operaház tetejét leszakítja egy gyökér alien.

A filmben vannak színészek is, de mivel a büdzsét a CGI-ra lőtte el Del Toro, nem az A-listáról válogatott, hanem a tévéből. A főszereplő hős pilóta Charlie Hunnam a Sons of Anarchy (Kemény motorosok) című sorozatból lehet ismerős, a kőkemény parancsnokot a Luther és a Drót Idris Elbája alakítja, az egyik tudósembert Charlie Day hozza kissé ripacskodva, ő az It's Always Sunny in Philadelphia című eszement sitcomban szerepel, de a kisebb mellékszerepre beugró Ron Perlmannek sem ismeretlen a tévé (jó, ő azért van a filmben, mert Del Toro haverja, és szinte minden filmjében szerepel).

Az ő feladatuk kitölteni a két akciójelenet közötti holtidőt, amit tulajdonképpen meg is oldanak, Hunnam és Elba kifejezetten jól, bár a magyar szinkron sokat elvett a karakterükből. A női főszereplőt a Bábelből hozta át Del Toro, Rinko Kikuchinak hívják, és nagyjából annyi a dolga, hogy a második felvonásban Hunnamnek végszavazzon, meg verekedjen egy sort vele, ezzel meg nem nagyon akad baja.

Mi ilyen robotot terveztünk a Tűzgyűrű appjával.

A Jaegerek akkorák, hogy két sofőr kell beléjük, de az meg ugye nem kóser, hogy hol az egyik, hol a másik irányítja a böhöm nagy gépet, így az elméjüket egy dróttal összekötik, így a két elme eggyé válik, mindent tudnak egymásról megosztják emlékeiket, érzéseiket, menten le lehet bukni a "ki ette meg az utolsó krémtúrót?" kérdésnél. Így vezetgetik a nagy gépeket, az egyik a jobboldalt, a másik a másikat, egy speckó cucc a mozdulataikat felerősíti (mindegy hogy, kit érdekel), és amikor a sofőr a robot fejrészében lép egyet, odkint megmozdul az Astoria méretű bal is vele.

Hunnam és Kikuchi vezeti az egyik, elég zavarbaejtő nevű robotot (Gypsy Danger, azaz Cigányveszély, hálistennek nem fordították le), de van orosz, kínai és ausztrál behemót is, amiket nem arctalan párosokra bíz Del Toro, hanem jól elkülöníthetők egymástól, az orosz például olyan, mintha egy steampunk-képregényrajzoló álmodta volna vászonra, a kínainak meg három karja van, stb. A meglehetősen hosszú filmben a karakterépítgetésre eltöltött idő viszont kicsit sok, simán ki lehetett volna vágni félórát úgy, hogy az ilyen fimektől megszokott logikai bukfencek mellett fel se tűnjön, hogy semmit nem tudunk a japán csaj gyerekkoráról.

A Tűzgyűrű közel sem tökéletes film, sőt. Olyan hajmeresztő ostobaságok is vannak benne, amiktől falra mászik az ember, ha nem úgy ül le a nézőtérre, hogy a ruhatárban hagyja az agyát. Mondjuk úgy, mint a Bosszúállók vagy az Acélember esetében. Ez egy ilyen műfaj, a nyári blockbusterektől a lenyűgöző látványon kívül bármi mást várni értelmetlen és felesleges. Ha valaki csak azért akar beülni a moziba, mert ott hideg van, odakint meg rárohad a cérnazokni, és nem azt várja, hogy megtornáztassák az agyát, hanem tátott szájjal akar ismét gyerekké válni, akkor bátran váltson jegyet a Tűzgyűrűre. Ha nem, olvassa el Stöckert kolléga ellenkritikáját. (Értékelés: 10/8)

Az ellenkritika: Frontális robotómia

Dimenziókapu nyílik a Csendes-óceán alatt, amiből hatalmas szörnyek másznak elő, erre az emberek ijedtükben építenek legalább olyan hatalmas robotokat, akiket irányítva ügyes pilótapárosok védelmezik majd az emberiséget a szörnyektől – azt a filmet, ami így indít, nem kell komolyan venni. Azon szórakozni kell, hátradőlni, és élvezni a Gép vs Monszta örökrangadót. Egy ilyen felütés mentség arra is, ha nincs érdemi cselekmény, csak zúzás legyen sok.

A Tűzgyűrű ott rontja el a dolgot, hogy mégis olyan film próbál lenni, amit komolyan kell venni. Elkezd mindenféle drámai szálakat szövögetni – itt egy apa-fiú kapcsolatot, ott egy múltbéli trauma feldolgozását, amott egy másik múltbéli traumát, és hopp, igen, van egy harmadik is –, és ezekbe belegabalyodik. Mert ha már drámázunk, akkor kell egy kis karaktermélység, ahhoz meg színészi játék – nem nagyon, csak egy kicsit, hogy hiteles legyen a dolog, de a Tűzgyűrűnek ez nem jön össze.

Pedig remekül indul a mozi, már a főcím előtt elkezdődik a hirig, az első perctől kezdve szépen sorjáznak elő a szörnyek (amiknek a tervezője pörölyfejűcápa-fétisben szenvedhet, de legalábbis mindegyik rondaságnak van valamilyen kovácsszerszámra emlékeztető biszbasz a fején). Aztán beindul a drámának szánt patetikus izé, és a film leül. És nem öt-tíz percre, hanem majdnem egy órára; a robotos pankrációt felváltja a tartalmatlan lelkizés, jellegtelen, felcserélhető hősökkel, átlátszó konfliktusokkal. Persze, nem egy ilyen filmtől várnánk bergmani jellemeket, de ha már bemegy a komolykodás utcájába, azért feltűnik a karakterábrázolás hiánya és a fájdalmasan buta dialógusok. Ellensúlyozásként van néhány karikatúraszerű, viccesnek szánt mellékszereplő, akik inkább görcsösnek hatnak (mindenekelőtt két tudós, akik bizonyára a bohócképző elvégzése után, másoddiplomaként vették fel a biológiát és a fizikát). Az is sokat elmond a filmről, hogy egy nyolcéves kislány a legjobb színész benne (jó, Idris Elbát és Ron Perlmant is szeretjük, de őket minden filmben szeretjük).

A forgatókönyv tanulsága tehát az, ami Guillermo del Torónál már párszor előjött: ő rendezőnek jó, de nem tud szkriptet írni. És csak rontott a dolgon, hogy a segítője ezúttal Travis Beacham volt, a nagy hipnotizőr, aki a Titánok harca remake-jével pár éve sikeresen altatta el nézők millióit. A tavalyi nyár óriásbüdzsés látványfilmje, a Bosszúállók sokkal ügyesebben vette a cselekmény akadályát; öniróniával, lazán.

És aztán ott vannak még a logikátlanságok is, szép hosszú bejegyzés készül majd a filmről
a Movie mistakesre. Én nem vagyok az a típus, aki nagyítóval keresi a fizikának ellentmondó jeleneteket és a logikai bukfenceket egy filmben, pláne egy nyári blockbusterben. Elnézek még olyanokat is, hogy a felhőkarcoló méretű robotokat mindig pár nyamvadt helikopter röpteti a célhoz, de a film végére mégis azt vettem észre, hogy izomláz lett a jobb bicepszemben a sok facepalm miatt. A Tűzgyűrű ugyanis még a saját világán belül is tele van ordító ellentmondásokkal, a film az inkoherencia tojásbrikettjeit partvisnyéllel tuszkolja le a torkunkon. A következetlenségekből valóságos többfogásos guantanamói kényszeretetést rendez, amit a 3D-szemüveggel és popcornnal a székhez szögezett néző kénytelen elszenvedni. Igen, persze, kicsit Sixxé gyerekké kell válni a film élvezetéhez – de olyan gyerekké, akit pár hollywoodi felnőtt síkhülyének néz egy mozijegy áráért.

Maradnak tehát az akciójelenetek, amik lenyűgözőek, semmi kétség. Talán amiatt lehet csak kifogást emelni, hogy a grandiózus bunyók vágása sokszor klipszerűen gyors és közeli (azért bőven az elviselhetőség határain belül, nem olyan beszpídezett haditudósítósan, mint a Transformers-filmeknél). Megnéztem volna egy kényelmes, jó félperces snittben helikoptertávlatból, ahogy egy robot egyenletesre klopfol egy rusnyaságot (vagy akár fordítva, én gyerekként a Godzilla vs. Mechagodzillában is az előbbinek drukkoltam), de ilyet nem kaptam. Úgy látszik, 180 millió dollár sem elég mindenre – és ugyanezért játszódik minden harcjelenet sötétben és esőben, ami nem éppen ideális, amikor az ember abban akar gyönyörködni, ahogy a humán technológia győzedelmeskedik egy idegen dimenzió evolúciója fölött.

Ezzel együtt a Tűzgyűrű egy kiváló 45 perces film, amihez sajnos hozzácsaptak másfél óra kliségyári selejtet. A forgatókönyv bugyutaságában egy Michael Bay-, sőt egy Roland Emmerich-filmre emlékeztet. Lassított felvétel és nagytotálban lobogó amerikai zászló ugyan nincs benne, de a tompa sajgás a homloklebenyben nagyon is ismerős.

Oké, a CGI nagyon jól néz ki Imaxben. És? Ez mindenre mentség?

(Értékelés: 10/3)

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!