Lauda és Hunt: jól nézzen ki vagy hitelesen?

2013.09.11. 18:10 Módosítva: 2013-09-11 21:28:45
Kapcsolódó cikkek (1)

A Forma 1 történetének egyik leggyilkosabb versengéséről készült Ron Howard filmje, amit Hajsza a győzelemért címmel mutatnak be a mozik. Két autó- illetve F1-őrült vágott neki az éppen egy futamnyi időnek, és abban nincs köztük vita, hogy a film jó, de hogy mennyire, arról egészen mást gondolnak. Winkler Róbert imádta, Joó Gábor szerint viszont csak a várakozásánál jobb.

Inkább jól néz ki, mint hitelesen
Winkler Róbert

Ízléses, drámai, gusztusosan összerakott film a Hajsza a győzelemért. Pedig Ron Howardtól nem vártam semmi különöset, főleg  A Da Vinci-kód és az Angyalok és démonok után. De övé volt a Lánglovagok is, még 1991-ben, és az Egy csodálatos elme Russell Crowe-val, meg az irtózatosan fos, 2011-es A dilemma Vince Vaughn-nal. Néha nagyon összejön neki, máskor meg nem, üljünk be tehát szépen a moziba előítéletek nélkül, hátha ezúttal elsül.

A retró nagy lehetőség, egyben vékony jég is, de a '70-es években játszódó filmeken többnyire   látszik, hogy a teljes stáb imádja a munkát – pazar díszletek, jól összeválogatott autók, ruhák, sminkek, hajak. Illetve a hajakkal mindig csalnak, mert a '70-es évek frizurái valójában bénák voltak. Ahogy a Bruce Lee életéről szóló filmbe is becsúszott egy kis ritkított frufru, ami a korban elképzelhetetlen lett volna, James Hunt filmbéli frizurája is inkább jól néz ki, mint hitelesen. Elég megnézni a neten dúsan tenyésző Hunt vs. Hemsworth galériák bármelyikét, a fodrásztroll rögtön megmondja, ez nem hiteles vágás, szokás szerint elsumákolták a frufrut és a barkót, ráadásul a korban még nem létező hajkozmetikumokat használtak. És persze az autók sem igazi Forma 1-esek, hanem Formula 3000-esek, de az nekem még kevésbé fáj, mint egy elcsalt baltafrufru.

Szépek Anthony Dod Mantle (Gettómilliomos) képei. Mintha ez ilyen szép, Instagram-kor lett volna, hangulatosan sárgás alapszínnel, amin oda húzod az élességet, ahová akarod, de nem szabad belenagyítani, mert akkor szétesik a francba. A sebesség, mármint a nagy sebesség ábrázolása közös rákfene a Forma1-ben és az autós filmekben általában – nehéz olyan mozgóképet készíteni, ami visszaadná azt az eszelős tempót. Gyakorlott autósműsor-készítőként mondhatom, ahhoz, hogy egy autó tempója 90-nek tűnjön, legalább 120-szal kell menni, a Forma 1 java pedig a tévében tötymörgés, néha még a fedélzeti kamerák képe alapján is. A Hajszában is jórészt úgy próbálják érzékeltetni a sebességet, hogy rázzák a kamerát, az autók meg szórják a törmeléket, füvet, vizet, akármit – nem könnyű, na. Cserébe a finálé, a japán verseny esős snittjei különösen szépek. Az eső mindig jót tesz a filmeknek, ha nem viszik túlzásba, de Ron Howard pont annyit használ, amennyi jó a történetnek. Egy-két béna CGI benne maradt a végtermékben, de fogjuk rá, hogy ennyi elfogadható. Főleg, hogy Hans Zimmer hál' isten nem adta el huszadszorra is A Karib-tenger kalózai zenéjét.

A színészek jók. Ez van az amerikai közönségfilmekkel, a szereposztás valahogy mindig tökéletes. Megtalálják a megfelelő embert a megfelelő feladatra, és akkor a színjátszás eleve kisebb para. Chris Hemsworth nem lenne evidens – eddig két főszerepe volt, de mindkettőben egy magas, kigyúrt tahót játszik, a kalapácsos isten, Thor szerepét, amit valóban mintha rászabtak volna. Chris Hemsworth maga a thorság; 191 centi magas, kigyúrva, mint állat, aminek ilyen testmagasság esetén van csak igazán sportértéke, plusz jóképű, mint James Hunt, ami Thor szerepéhez sem feltétlenül hátrány. Ezen a két főszerepen kívül, ami valójában ugye csak egy, mert mindkettőben Thort kellett előadni, plusz a Hófehér és a vadász című mesében a vadászt, ami ugyanaz, Chris Hemsworth nagyjából annyit tudott felmutatni a szórakoztatóiparban, hogy hazája, Ausztrália celebtáncos műsorában csak ötödikként esett ki. De, ami a legszebb, Chris Hemsworth tökéletesen hozza James Hunt-ot. Elhiszem, hogy ő az, és nekem művészileg ennyi elég is. Thor és Hunt azért nem teljesen ugyanaz, tehát benne van a pakliban, hogy Chris Hemsworth jobb színész, mint Woody Allen.

A másik főszerep, Laudáé még kevésbé evidens. Daniel Brühl?! Nem hiszem, hogy bárkinek beugrana. Elsőre meg is lepett, amikor megláttam, hogy ez lesz itt a Lauda, de hamar meg lehet szokni. Brühl játszott már igazi filmekben is, mint a Becstelen brigantyk, vagy a méltán feledésbe merült 2009-es, Báthory Erzsébetről szóló A grófnő, amit Julie Delpy rendezett magának. (A Tarantino-filmben ő volt a német propaganda-katona, aki Párizsban udvarolni kezd Shosannának.) Volt továbbá egy közepesnél fontosabb szerepe a 2007-es A Bourne-ultimátumban. A maszkján sokat nem dolgoztak, kicsit összekócolták a szemöldökét, kapott plusz négy milliméternyi metszőfogat, és már kész is. Hemsworth-ről, aki mégiscsak egy jóképű, magas, jól izmolt egyed, a mi magyaros fogalmaink szerint szentségtörés azt mondani, hogy jó színész, hiszen összesen egy csibészes mosoly és egy részeg összeomlás, amit meg kell valósítania, Brühl-t biztosan látjuk még jó szerepekben.

A Hajszában legjobban mégis a forgatókönyvet szerettem. Történelmi eseményekről sem könnyű, sportról talán még nehezebb összeszedett, jó dramaturgiájú történetet kanyarítani.  Van tehát a két fő karakter, és sokáig úgy tűnik, hogy ez a filmplakátokon dögösen néző Hunt filmje lesz, aki úgy versenyzett, hogy kevesen gondolták, ágyban, párnák közt fog meghalni. (A bravúr mégis sikerült neki, 45 évesen szívroham vitte el.) A néző eredendően tehát Huntot szereti, hiszen ugye Laudával, egy kapafogú stréberrel ki az ördög akar azonosulni – leszámítva természetesen a kapafogú strébereket. Lassan azonban őt is megkedveljük, aztán nagyjából félidőben már azon kapjuk magunkat, hogy egy monumentális Lauda-emlékművet nézünk alulról: aki szarrá ég a versenyautójában, de heges, frissen bőrátültetett fejére sisakot húz, és a baleset után 42 nappal ismét versenybe áll. Ron Howard nagy húzása, hogy naturálisan mutatja a gyógykezelést. Nem tudom, lettem-e már korábban rosszul moziban, szerintem nem, most meg igen, de a sokkolás nem öncélú. Hadd tudja meg a néző, mit szenvedett és élt át ez az ember, ha már beült a moziba. A film amúgy valószínűleg hiteles, hiszen a jelenetek nagy részéről korabeli filmfelvétel is rendelkezésre áll, Lauda pedig alaposan megismertette a személyiségét megformálójával. Lauda azzal invitálta meg Brühlt Bécsbe, hogy csak kézipoggyászt hozzon, mert ha nem lesznek rokonszenvesek egymásnak, mehet a fenébe. Aztán valahogy összebarátkoztak, és Lauda később baszott hitelesnek nevezte Brühl alakítását. Peter Morgan forgatókönyvíró pedig vagy harmincszor vacsorázott Laudával Bécsben.

A történet ívén kívül egy sportfilmben nagyon fontos írói feladat, hogy ügyesen sűrítsék a sztorit. A harcos például nem idegesített, bár tudtam, Micky Ward meccsei nem egészen úgy történtek, ahogyan a filmben mutatták, és a pályafutása csúcspontja egészen máshol volt, nehéz ezt ilyen korrektül összehozni. Elég, ha nagyjából úgy történt, viszont kerek a film, az pedig már maga a fullextra, hogy Mark Wahlberg megtanult Micky Ward-stílusban bokszolni. Ha valaki a történelmi hitelességre kíváncsi, utánaolvas, és megtudja a részleteket, egy film dramaturgiája megkíván némi csúsztatást. Nem veszem el a Forma 1-trollok kenyerét, fogalmam sincs, igazából mi történt másképp, de nem is érdekel; sikerült dinamikus, drámai történetet összekalapálni, a kötelező szerelmi szálakkal együtt.

A film nagy pozitívuma, hogy a hollywoodi trend szellemében az (angolhoz képest) idegen nyelven beszélő szereplők idegen nyelven beszélnek, az F1 kozmopolita karakterének visszaadásához ez is sokat ad. Brühl zseniálisan nyomja a német akcentusú angolt, ami nyilvánvalóan nem a sajátja, hanem Laudáé, a Ferrari szerelőihez pedig gyakran olaszul beszél. James Hunt Wikipedia-szócikke szerint Lauda és Hunt pályájuk elején közös garzonban laktak, és a pályán kívül közeli barátok voltak. Bármi az igazság, inkább a filmnek hiszek – semmiféle barátság nem volt itt, de az őszinte tisztelet idővel óhatatlanul utat tör magának.

Niki Lauda vs James Hunt

Niki Lauda és James Hunt nagyjából egyidősek voltak, és ugyanabban az évben szilárdították meg a helyüket a Forma-1-ben, 1973-ban. Mindketten gazdag családból jöttek, otthon lázadók voltak, akiknek saját szeretteikkel kellett leginkább megküzdeniük, hogy autóversenyzők lehessenek, egy olyan korszakban, amikor tényleg csak a legelszántabbak és a legmegszállottabbak ültek a kormányhoz - évente többen is meghaltak a futamokon. Rivalizálásuk rövid volt, ám annál látványosabb, az 1976-os szezon csak kettejükről szólt, és az F1-történet egyik legfordulatosabb, legdrámaibb idényévé vált. A Ferrari a McLaren ellen, kizárások, visszahelyezések, Lauda majdnem halálos balesete, majd a drámai zárófutam Fujiban. Amilyen hasonlóan alakult a karrierjük, olyan különböző egyéniségek voltak: a munkamániás perfekcionista a laza playboy ellen, ám amiben megegyeztek, az az isten adta autóvezetési képesség. Lauda karrierjének egy nagyon kis szakasza volt '76, Hunt csak az egyik riválisa volt a sok közül, Hunt viszont valójában csak egy évig volt a csúcson, és 1979 közepén ki is szállt a Forma-1-ből. Lauda még '84-ben is vb-t nyert, ekkor Hunt már a tévében kommentálta őt. Az angol aztán fiatalon, szívroham következtében, 45 évesen halt meg, míg az osztrák ma is a Forma-1-ben dolgozik, a Mercedes egyik igazgatója és tulajdonosa. Minden futamon ott van elmaradhatatlan piros sapkájában.

Hunt lájt fullos Laudával
Joó Gábor

Tartottam a Rushtól, mert Youtube-on meg lehet nézni az 1976-os Forma-1-es szezon sok jelenetét, és újra lehet élni a korszak James Hunt-Niki Lauda versengését. A körítés viszont megfelelő, nagyon is, a környezet eredeti '70-es évekbeli, az autók káprázatosak, a részletek kidolgozottak. Olyan az esőgumi, mint akkor volt, úgy szól a motor, úgy feszül az overall és a trapézgatya, csillog a sisak, mint azokban az időkben csilloghatott. De egy film nem csak attól lesz jó, mert jó kocsik vannak benne meg közelről mutatják. Az effajta hitelesség a hollywoodi produkcióktól a mi korunkban már alap. Mennyivel több ennél a Hajsza? (Vagyis Hajsza a győzelemért, ez a pontos magyar címe.)

Igazából nem tudom megmondani. Az utolsó negyedóra nagyjából helyre teszi a dolgokat, de nekem túl hollywoodi, és nem elég mély a két karakter bemutatása. Lauda oké, ám Hunt elnagyolt, Chris Hemsworth (Thor) közel sem hozza olyan jól, mint Daniel Brühl Laudát. Persze, utóbbinak százszor könnyebb dolga volt, mivel Lauda még él. Brühl elment hozzá Bécsbe, és hetekig követte mindenhová, régi felvételeket nézett róla, próbálta ellesni az akcentusát, a gesztusait. Sikerült, még Lauda is azt mondta, tökéletes lett. Valóban szenzációs.

Huntban viszont ennél sokkal több volt. Tom Hunt, a nagyobbik fiú szerint Heath Ledger lett volna az, aki legjobban el tudta volna játszani az apját. De ő öt éve meghalt. Egy kolléga állítja, Huntot szándékosan nem mutatták teljesen olyannak, mint volt, azért, mert már nem él, viszont ha ő is élne, és belement volna, hogy igen, mutassunk be mindent, ami voltam, más lenne a karaktere: mélyebb és valljuk be, valószínűleg kevésbé szerethető. Az meg nem kérdés, hogy belement volna, az őszinteség mindig is erőssége volt - még jobban, mint mondjuk manapság Kimi Raikkönennek.

Piálgat, kefél a repülőn, de bajtársiasan odacsap, amikor Laudát bántják, mardossa a lelkiismerete és, ami totál kamu: elrepül NY-ba feleségét visszahódítani. Tessen a nőknek, tiszteljék és csodálják a pasik, a tinisrácok lássák benne magukat - Hollywoodban ez kell. Pedig van az angoloknál az a mondás, hogy it's better to hate me for what I am than love me for what I'm not. Vagyis inkább gyűlöljetek azért, aki vagyok, mint szeressetek azért, aki nem vagyok. Hunt ugyanis minden szemtanú és barát szerint valójában tökrészeg volt az esküvőjén, már másnap megbánta, hogy megnősült, majd pár hónap múlva telefonon megbeszélte Richard Burtonnel, hogy átengedi neki a feleségét: „Szívességet teszel nekem, Richard". Főleg, hogy a színészlegenda igazából még a Huntra eső egymillió fontos válási költséget is átvállalta.

Két főszereplő van, aminek az eredménye, hogy egy sincs: egyik sem viszi magával a filmet, pláne, hogy mindkettő jó figura. Olyan, mintha Joker és Batman harcában Joker is azért kicsit jó lenne. Persze ez itt kiküszöbölhetetlen, mert nem ellenségekről, hanem riválisokról van szó, akik abban a korszakban főleg - de picit még ma is az F1-ben - nem egymással, hanem az életben maradásért harcoltak.

rush4
Fotó: Jaap Buitendijk

A film zenéjében csalódtam, sokkal több van ebben a korszakban. A Gimme some lovin' után van még egy korabeli sláger, aztán Hans Zimmer komolykodja végig a maradék másfél órát ahelyett, hogy Clapton, Hendrix, a Stones, a Deep Purple ütné szét a jeleneteket. Ez is belejátszik abba, hogy az egész nem ragad magával, és az első 15 percen kívül nem éreztem azt, hogy hú, milyen jó lenne visszamenni az időben 40 évet.

Arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy aki semmit nem tud a korszakról, és még az F1-et sem szereti, annak mennyire tetszik ez a mozi. Az az érzésem, hogy élvezni fogja, ám hogy elviszi-e a hév, óriási moziélményt kap-e, abban nem vagyok biztos. Nem unalmas a Hajsza, a két óra gyorsan lepereg, csak ahogy a vetítés után egy laikusnak nevezhető hölgyismerős mondta: mintha hiányozna belőle az az elsöprő szenvedély, amire egy ilyen témájú és sztorijú filmtől számít az ember.

Végsősoron viszont a Hajsza jobb, mint vártam. Csak pillanatokra megy át lávsztoriba vagy akciófilmbe, jól mozog a határokon, nincsenek benne blőd túlzások, amikbe az amerikai filmesek oly sokszor és oly könnyen beleesnek. Ron Howard Oscar-díjas rendező, ügyesen lavírozik, szórakoztat, végülis megfelelően mesél el egy történetet, aminél jobbat kitalálni sem lehetne. Aki nem tud semmit a Lauda–Hunt-csatáról, feltétlenül nézze meg, mert, ha katartikus moziélménnyel talán nem is, a sporttörténet egyik legnagyobb sztorijával biztosan gazdagodik.