Kell-e műorr az Oscarhoz?

Amikor egy híres színész eljátszik egy szintén nagyon híres és ezerszer lefotózott politikust, zenészt, színészt vagy uralkodót, nagy kérdés, hogy mennyire kell külsőleg is hasonlítania hozzá. Szükség van-e parókára, maszkra, műorra és kontaktlencsére, vagy elég a színészi tehetség? Utóbbival viszonylag kevesen érik be, mégis állandó a fanyalgás, hogy „nem is hasonlított rá egyáltalán”. Helen Mirren a frizurától volt olyan nagyszerű Erzsébet? Segített Eperjes Károlynak az álszakáll?

Naomi Watts – Diana hercegnő (Diana, 2013)

Oliver Hirschbiegel (A bukás rendezője) Diana-filmje kapcsán mindenkit az érdekelt legjobban, hogy mennyire fog Naomi Watts hasonlítani a néhai hercegnőre. Kísérteties, lélegzetelállító hasonlóságról semmiképpen nem beszélhetünk, ez már a film premierje előtt kiadott fotókon is látszott. Diana jellegzetes, a nyolcvanas-kilencvenes éveket idéző frizurái és ruhái inkább furcsán, mint jól mutatnak a színésznőn. De sajnos nem ez a legnagyobb baj a filmmel, hanem hogy a Diana ellentmondásos életéből lapos szerelmi drámát faragtak.

A hasonlóság mértéke: 42%

Helen Mirren – II. Erzsébet királynő (A királynő, 2006)

A királynő igazi meglepetés volt. Egyrészt azért, mert mindenki azt hitte, hogy erről a témáról, Diana hercegnő haláláról és a királyi család reakciójáról már minden létező bőrt lehúztak és minden fontos és kevésbé fontos részletet elmondtak. Másrészt Helen Mirren miatt, aki ugyan nagyszerű színésznő, de valahogy mégis furcsa volt elképzelni II. Erzsébet bőrében. És akkor jött ez a szikár, pontos film egy teljesen hiteles Erzsébet-alakítással. Megérdemelt Oscar-díj, zavarba ejtő hasonlóság.

A hasonlóság mértéke: 80%

Nicole Kidman – Virgina Woolf (Az órák, 2002)

Hollywoodban kevés dolgot értékelnek jobban annál, ha mint amikor egy fiatal és szép színésznő egy szerep kedvéért elcsúfítja magát. Ennek általában annyira szoktak örülni, hogy rögtön Oscart is adnak érte. Így járt Nicole Kidman is, aki egy műorrot kapott, hogy jobban hasonlítson Virginia Woolf írónőre. Kidman mégsem a műorrtól lett jó Woolf, hanem mert tökéletesen vissza tudta adni az írónő depressziós, furcsa személyiségét. Ha az ember elvonatkoztatott a fura orrtól és Kidman kontaktlencséitől, tényleg megláthatta benne az Orlando íróját. Az órák egyébként megosztotta a közönséget, az unalmas szépelgéstől a női sorsokról szóló mély drámáig sokféle címkét kapott.

A hasonlóság mértéke: 55%

Merly Streep – Margaret Thatcher (A Vaslady, 2011)

Egy újabb Oscart érő alakítás, Merly Streep az egykori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher bőrében. A színésznő szokatlan módon elsősorban nem a férjének vagy a rendezőnek, esetleg a remek forgatókönyvírónak köszönte meg a díjat, hanem a sminkesének; ez azért sokat elárul a filmről. (A legjobb sminkért járó díjat is megkapták.) Amúgy Streep a tökéletesen lemásolt frizura és smink ellenére sem hasonlított a kissé egérszerű Margaret Thatcherre. Viszont egy olyan színésznőnek, mint amilyen ő, ez egy percig sem jelentett problémát. A Vaslady nem különösebben jó film, egy különösen jó Streeppel.

A hasonlóság mértéke: 40%

Marion Cotillard – Edith Piaf (Piaf, 2007)

Marion Cotillard is Oscart kapott Edith Piaf megformálásáért, és szinte minden kritika dícsérte. (Az Index két kritikusa is csak abban az egyben értett egyet a film kapcsán, hogy Cotillard nagyszerű volt benne.) A Piaf hagyományos, mondhatni szokványos életrajz, néha ugrálnak ugyan kicsit az időben, de semmiben nem rugaszkodnak el az életút tényeitől. És Cotillard tényleg jó benne, bár arról szó sincs, hogy „bátran vállalta, hogy elcsúfítsák”, mert vékonyra szedett szemöldökkel és Piaf-sminkben sem csúnya egyáltalán. Ő egy igazi szépség, Piafként is az maradt. Így aztán nem is tudta átadni azt, ami a leginkább jellemezte Piafot, hogy a színpadon kivirult, megszépült, mert Cotillard a színpadon kívüli jelenetekben is gyönyörű. Ettől még persze megérdemelte az Oscart.

A hasonlóság mértéke: 45%

Anthony Hopkins – Alfred Hitchock (Hitchock, 2012)

Aki öreg, kövér és kopasz férfi, az hasonlít Hitchockra. Nagyjából ebből indulhatott ki Sacha Gervasi rendező, és nem is tévedett nagyot. Hopkins mindenképpen jobban hasonlít a Psycho rendezőjére, mint Pablo Picassóra, akit szintén eljátszott korábban (Túlélni Picassót). Sajnos a Hitchockból nem derül ki túl sok a rendezőről, viszont pontos képet kapunk a feleségével, Almával (Helen Mirren) való kapcsolatáról. Alma nemcsak feleség, hanem alkotótárs is volt, aki eltűrte az idős mester (viszonzatlan) szerelmeit színésznői iránt, és kibírta azt is, amikor kockára tette a vagyonukat egy film kedvéért.

A hasonlóság mértéke: 70%

Val Kilmer – Jim Morrison (The Doors, 1991)

Ma már nehéz elképzelni a csúnyán megöregedett és elhízott Val Kilmerről, hogy Oliver Stone egykor benne látta Jim Morrisont, a The Doors frontemberét, a hatvanas évek egyik bálványát. Pedig a The Doorsban egyáltalán nem Kilmer a legérthetetlenebb választás. A 27 évesen meghalt Morrison már nem mondhatott véleményt, viszont Ray Manzarek, a zenekar billentyűse teljesen kiakadt azon, hogy őt Kyle MacLahlan alakítja, „a Bádogember az Ózból”, aki szerinte nyomokban sem emlékeztet rá. De a negédes Meg Ryan is furcsa választás volt Morrison öntörvényű, drogfüggő barátnőjének szerepére. A The Doors ettől még hatásos film lett, minél fiatalabb a néző, annál hatásosabb. Különösen kamaszkorban tud vonzó lenni, mert benne van az összes rockklisé, ami persze Morrison életében is benne volt.

A hasonlóság mértéke: 60%

A többi szereplő esetében: 8%

Ben Kingsley – Gandhi, Horthy Miklós (Gandhi, 1982, Walking with the Enemy, 2013)

Ben Kingsleynek szintén Oscart ért az átváltozás Richard Attenborough monumentális portréjában. A film nem kevesebbet vállalt, mint hogy elmondja közel hatvan év történetét több mint három órában. Bár a férfi főszereplőé mellé még hét Oscart nyert, mostanra mindenki csak arra emlékszik belőle, hogy milyen aranyos volt a kicsi, kopasz Ben Kingsley, amikor még kisebb és még kopaszabb lett Gandhi szerepében. Ennél sokkal izgalmasabb, hogy a Walking with the Enemyben Horthy Miklóst alakítja és – legalábbis az előzetes alapján – rá is meglepően hasonlít.

A hasonlóság mértéke mindkét esetben: 75%

Robert Duvall – Sztálin (Sztálin, 1992)

A Sztálin ugyan tévéfilm volt, de Robert Duvall bizarr maszkja miatt muszáj volt beválogatni. A maszkmesterek addig applikálták a diktátor vonásait Duvall arcára, amíg a színész valóban teljesen felismerhetetlenné vált, de ettől még nem lett belőle Sztálin. Pontosabban egy olyan férfi lett, aki egy Sztálin maszkot visel. Az ember szinte kényszert érez, hogy egyre közelebb hajoljon a képernyőhöz, hogy minél jobban megvizsgálhassa a különös képződményt. Ettől még a Sztálin érdekes film lett, történelmi gyorstalpaló azoknak, akik lusták elolvasni a vonatkozó fejezeteket.

A hasonlóság mértéke: ez esetben nem értelmezhető

Michael Pitt – Kurt Cobain (Az utolsó napok, 2005)

Kurt Cobain szerepét bárkire osztani kiszúrás. Még akkor is, ha Michael Pitt karakterét nem is így hívják a filmben, hanem Blake-nek. És ha ez nem lenne elég, Gus Van Sant hozzávágott a színészhez egy olyan forgatókönyvet, amiben nem történik szinte semmi. Látjuk az utolsó napokat, a tökéletes szétcsúszottságot, Pitt még dalol is (saját szerzeményeket sajnos), így nemcsak azt lehet felróni a filmnek, hogy a színész nem olyan jóképű, mint Cobain volt, hanem azt is, hogy nem is olyan tehetséges. Pedig Az utolsó napok nem rossz film, csak kell hozzá türelem.

A hasonlóság mértéke: 30%

Woody Harrelson – Larry Flynt (Larry Flynt, a provokátor, 1996)

Woody Harrelson nagy szerencséjére egyáltalán nem hasonlít Larry Flyntre, a Hustler nevű szexlap alapítójára. Mivel a filmben szerepel Flynt is (egy bírót játszik), bárki rögtön megnézhette, hogy Harrelson, ha megfeszült sem tudott akkora hájfej lenni, mint Flynt. Milos Forman szórakoztatóan dolgozta fel a szexlapkirály életét, de a filmben mégis az volt a legérdekesebb, hogy ekkoriban úgy tűnt, hogy Cortney Love-ból tényleg színésznő lehet. Ő volt ugyanis a női főszereplő és még Oscarra is jelölték érte.

A hasonlóság mértéke: 30%

Eperjes Károly – Széchenyi István (A Hídember, 2002)

„Azok, akik a nyolcvanas évek langyos vasárnap délutánjain szerették ebédjüket egy történelmi kosztümös film előtt megemészteni, minden bizonnyal nem is fognak csalódni a Hídemberben” – írta kegyetlen kritikusunk A Hídemberről. Sajnos nem tért ki Eperjes Károly (vagy bármely más szereplő) külsejére, amin a dús arcszőrzet és hullámos frizura volt a legfeltűnőbb. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy A Hídember olyan tévéjátékosra sikerült, hogy mindenki csak azt tudta kérdezgetni: "de mi került ezen ennyibe?". (Egészen pontosan 1,8 milliárdba.)

A hasonlóság mértéke: 38%