Igazságot még a Metallicának is

2013.09.29. 15:14 Módosítva: 2013-09-29 15:41:37

A Metallica céltudatos imidzsépítéssel, rendíthetetlen munkabírással és jó adag limuzinból kikurjongató seggfejséggel lett a metál U2-ja. Akár tetszik nekünk a Black Albumnak is csúfolt név nélküli lemez, akár nem, egy biztos: a zenekar már több mint két évtizede nem alkotott semmi maradandót, mégis nagyszabású stadionkoncerteket adnak azóta is, és közben olyan szépen öregedtek bele a dizájner bőrnadrágba, ahogy a Rolling Stones óta nem sokan tudtak. James Hetfieldet legfeljebb annyi különbözteti meg Bonótól, hogy amíg a U2 frontembere a pápával haverkodik és azt gondolja, hogy majd ő hozza el foncsorozott napszemüvegben a világbékét, addig a Metallica feje a vörös fejjel üvöltő Lars Ulrich-kal közösen inkább tönkre tette a Napstert, és hadat üzent a torrentezőknek. Mert ki nem szarik a világbékére, ha a magánrepülőgép és a tizenhat fúvókás arany jacuzzi forog veszélyben.

Pozitív +

  • Lenyűgöző színpadkép
  • Húsz évnyi koncert látványelemeinek bestofja
  • Koncerten soha nem hallhatóan pontos előadás
  • Leginkább a nyolcvanas évek albumairól játszanak dalokat
  • A 3D tényleg növeli a koncertélményt

Persze ettől még Kill' Em All óta komolyan vehető műfaj a thrash, az And Justice for All a rock egyik legfontosabb lemeze, és a cím nélküli fekete album is zenetörténetet írt: ezzel a lemezzel vált a heavy metal a mainstrem popzene részévé. És hiába vedlett át azóta a Metallica zenekarból Zrt-vé, már ezért a két albumért is megérdemelnek egy egész estés, három dimenziós koncertfilmet. Meg azért is, hogy nagy adag nachóval bámuljuk őket az első sorból az IMAX-ben, amíg csak görcsbe nem áll a nyakunk.

Amikor Antal Nimródot kérték fel a Metallica koncertfilmjének rendezésére, úgy tűnt, hogy az amerikai filmrajongóból magyar rendezővé, végül hollywoodi iparossá vált Antal tényleg meg akarja újítani a koncertfilm műfaját. Az első hírek alapján azt lehetett sejteni, hogy zene és történet, valóság és fikció pogózik majd összekapaszkodva a vásznon. De hiába látványos a Through the Never, tulajdonképpen csak egy szokványos koncertfilm, amit egy kifejezetten unalmas kisfilm jelenetei szakítanak meg időnként.

A történet szerint Tripet, a vélhetően mentális kihívásokkal küszködő roadot elszalasztják a Metallica koncert alatt egy nagyon fontos és titokzatos táskáért, amit muszáj még a ráadás előtt megkapnia a zenekarnak. Az unalmas futármunka viszont szürreális utazássá válik, és miközben a színpadon a zenekar zúzza, Trip belecsöppen egy utcai összecsapásba, szembetalálkozik az apokalipszis gázálarcos lovasával, felgyújtja saját magát, és még egy akasztott bábbal is haverkodik picit. Igen, ez van, ha valaki nyugtató szed az alkoholra és a túlórára.

A nagy kaland a 94 perces koncertfilmből legfeljebb 15 percet rabol el, de egy-két látványosabb jelenetet leszámítva így is leginkább csak idegesítő: nem csupán azért, mert a True Bloodból ismerős Dane DeHaan végig úgy néz, mint aki éppen fejben próbál gyököt vonni, hanem, mert megakasztja az amúgy látványos koncertet, és még csak klipként sem értelmezhetőek a zavaros képek.

Negatív -

  • Felesleges kerettörténet
  • Rossz, vagy inkább csak felejthető főszereplő
  • A nyolcvanas évek metálklipjeit idéző, elcsépelt látványelemek
  • A zenekar is részt vesz a fikciós szálban, és seggfejnek tűnnek

Ennek ellenére érdemes megnézni a Through the Nevert, egyszerűen azért, mert az öt fellépésből összegyúrt, látványos megashow olyan, mint egy soha nem létezett, tökéletes Metallica-koncert. Lars Ulrich pontosan dobol, ahogy élőben sosem, James Hetfield hangja soha nem megy át álkemény harákolásba, és ugyan Robert Trujillo színpadias terpeszeivel még mindig komikusan nyomja a basszusgitározó gorillát, de legalább nem mutatják túl sokat. És ugyan a több koncertből összevágott film tele van apró dramaturgiai hibákkal, operatőrök és roadok tűnnek el egyetlen vágással, de tényleg kit érdekel ez, amikor a színpadot sorozzák a One taktusaira, vagy amikor egy gigantikus szobor a szemünk láttára omlik össze az And Justice for All alatt. Reflektorokkal hadonászó robotkarok, LCD-falként üzemelő színpad és a zenekar fölé ereszkedő gigantikus koporsó: egy rakás olyan látványelem, amitől az egyszeri metálrajongó megáll a hajrázásban, és csak néz döbbenten, hogy fuckyeah.

A 3D ráadásul kifejezetten jót tesz a koncertélménynek, a térhatás ebben a filmben tényleg térélményt is jelent, az operatőr, Pados Gyula pedig gyakran nem csak abban segít nekünk, hogy a stadionba képzeljük magunkat, hanem hogy kicsit megérezzük milyen érzés is a színpadon állni, miközben több tízezer ember bámul minket.

Aztán a végére a fikció és a valóság tényleg összekapaszkodik, hogy acélbetétes bakancsban pogózva vesén rúgjon minket. Egy égő road szalad át a színpadon, reflektorok hullanak alá, majd mentők sietnek be: persze mindent előre megterveztek, a forgatókönyv szerint Hetfield bejelenti, hogy a reflektoroknak és az erősítésnek annyi, egy ember megsérült, de mégis ki a faszt érdekel, show must go on, ahogy egy másik megazenekar frontembere mondta. Gyorsan hoznak pár tartalék lámpát és hangládát, aztán folytatják. Félhomály, karcos hangzás, pont mint a régi szép időkben, ott a garázsban. A Metallica egy hatalmas stadion közepén, egy megrendezett baleset után játssza el a garázszenekart, kiöregedett rockzenészekből ripacs színészekké válnak, és azt hiszik, hogy kurva lazák, pedig csak érzéketlen seggfejnek tűnnek. Persze ez a színpadi show is megvolt már egyszer, mint a leomló Justitia szobor, a Metallica az utóbbi húsz év koncertjeinek bestofját nyomja a filmben, de az azért még nem mentség, hogy húsz évvel ezelőtt is pont ennyire irritálóan tolták a showbizniszt.

Ja, és a film végére befut Trip is, és meghozza a táskát, de persze nem derül ki, hogy mi van benne. Ha tippelhetek, hát szimplán egy valag pénz, hiszen mi más érdekelhetné még a Metallicát.

Igen, ezt a sztorit tudták összehozni a forgatókönyvírók, azaz Antal Nimród és a zenekar. Trip és az ő őrült tripje, egy nagyon rossz, nyolcvanas évekbeli metál klipet idéző lovasroham, egy a világot megrázó metálkalapács, meg a rejtélyes táska a Pulp Fictionből. De azért a One alatt csatatérré változó színpad mindenért kárpótol.

A film dalai

1. CDCímHossz  
1. "The Ecstasy of Gold" 2:01
2. "Creeping Death" 6:19
3. "For Whom the Bell Tolls" 4:40
4. "Fuel" 3:57
5. "Ride the Lightning" 6:54
6. "One" 8:25
7. "The Memory Remains" 5:43
8. "Wherever I May Roam" 6:18
2. CDCímHossz  
1. "Cyanide" 7:01
2. "...And Justice for All" 9:18
3. "Master of Puppets" 8:25
4. "Battery" 5:14
5. "Nothing Else Matters" 7:22
6. "Enter Sandman" 6:22
7. "Hit the Lights" 4:40
8. "Orion" 8:27