Képzeletbeli Magyarország Kaliforniában

2013.11.05. 14:58

Szállj fel a csillagokba, szél könnyű szárnyán szállj, Kárpátok gyűrűjéből szállj fel szabad madár! – éneklik elég hamisan, jellegzetes akcentussal, de teljes beleéléssel a tizenévesek a kopott VHS-szalagon. A helyszín sem esik közel a Kárpátok gyűrűjéhez: a Yosemite Nemzeti Parkban járunk Kaliforniában, ahol amerikás magyarok kint felnövő gyerekei 1984 nyarán előadták az István, a királyt egy cserkésztáborban.

Mindent beleadtak, mert egész neveltetésük arról szólt, hogy magyarságukat megőrizzék, nehogy a kommunista elnyomás igája alatt nyögő óhazát akárcsak gondolatban egyedül hagyják. Koppány a szabadságról, nekik (és sok más rajongónak) egyben a rendszerváltásról énekelt virágnyelven, nem is értették, hogyan engedhet egy ilyen darabot megjelenni, sőt előadni a Reagan-korszak fekete-fehér propagandájából egységesen véresszájú sztálinista gonosznak ismert szocialista rendszer. 25 évvel később újra összegyűltek ugyanitt, hogy még egyszer előadják a darabot, átírják a régi meséket, és közben talán megértsék magukat, a világot, ami nagyot fordult ’84 óta, és saját amerikai magyar identitásukat. Hangsúly a magyaron.

Különös életet éltek ők Amerikában: kisgyerekként reszkettek a névsorolvasástól, nehogy csúfolják őket a furcsa nevük miatt, szégyellték a körözöttes szendvicset és a nyers zöldpaprikát is, amit uzsonnaidőben csak úgy néztek a többiek. Sokan otthon nem is beszéltek angolul, mert nem szabadott: a szülők alig várták, hogy amint egyszer kimennek az oroszok, visszamehessenek a szülőföldjükre, amit a legtöbb gyerek csak elbeszélésekből ismert.

Addig is, nehogy gyerekeik magyar szíve megszűnjön dobogni, felépítettek egy inkubátort: magyariskolával, cserkészettel, táncházzal töltötték ki hétvégéiket, nyaraikat, hogy gyerekeik is bármelyik pillanatban képesek legyenek zökkenőmentesen beilleszkedni otthon, amikor az újabb '56 elsöpri a kommunista rémuralmat. A rendező, Pigniczky Réka maga is ebben az inkubátorban nőtt fel, édesapja '56 után ment Amerikába és életében sosem tért vissza Magyarországra – a hamvait hozták csak haza. Egyik lánya Budapesten telepedett le tíz éve, másikuk magyar hagyományőrző lett Amerikában.

ink2

Bárhova költöztek Amerikában, Pigniczky szülei voltak a helyi magyar közösség lelke: óriási erőfeszítéssel építették fel ezt az álomvilágot önmaguknak is, nemcsak a gyerekeiknek. Közben nem látták, talán nem is akarták látni, hogy az idilli magyar sziget, amiben élni szeretnének, Magyarországon sem létezik már, talán soha nem is létezett. Közben gyűlöltek mindent, ami kommunista, a rendszerváltás után is megfagyott még a levegő a családi körben, amikor kiderült, hogy Réka lányuk magyar jövendőbelije gyerekkorában úttörő volt.

Pigniczky Réka

Az Egyesült Államokban született és nevelkedett magyar menekült szülők gyermekeként, a budapesti CEU-n és a New York-i Columbián tanult, televíziós újságíró, producer és független dokumentumfilmes. 2006-ban rendezte első dokumentumfilmjét, a Hazatérést, amellyel elnyerte a Filmszemle Schiffer Pál Emlékdíját. Második dokumentumfilmjét, az Inkubátort 2010-ben fejezte be, ezt beválasztották 2010 legjobb 25 magyar filmje közé.

A film két síkban mesél a kivándorlók gyerekeiről, a második generációról: a visszaemlékezésekből kiderül, milyen mélyen meghatározta a társaság egész gyerek- és tizenéves korát ez a neveltetés, az újrajátszáskor pedig ugyanők huszonöt évnyi élettapasztalattal később, már felnőttként, szülőként próbálják összerakni a kirakóst: mennyiben vagyok magyar? és amerikai? Fontos ez az egész nekem is annyira, mint a szüleimnek volt? Az én gyerekem Disney-t nézzen vagy Magyar népmeséket? A válasz szerencsére egyáltalán nem olyan fals, mint a legtöbb énekhang (üdítő kivételek szerencsére vannak).

A közösség, amiben éltek, magyarabb a magyarnál, olyan tinédzserekből állt, akik közül sokan sohasem jártak Magyarországon, mégis csak az óvodában-iskolában kezdtek angolul tanulni, és akiknek egyszerre teher és kincs az a magyar ájdentiti, akarom mondani identitás, amit szüleiktől megörököltek. Palóc esküvő Clevelandben, szeretetcsomagok az óhazába, nyári tábor, ahol esténként a sátorban kismagnóról tanulják szerepüket az István, a királyban. „Az amerikai barátok csak betöltötték az időt a hétvégék közt” – meséli egyikük, miközben maguk sem tudják eldönteni, osztálytalálkozóra jöttek össze, vagy komolyan szeretnének próbálni, hogy újra elő tudják adni a darabot. Már felnőttek: isznak, buliznak, mellette persze összehozzák még az előadást is, de nagyot néznek, amikor Yudit néni még mindig tud úgy ordibálni, mint huszonöt éve.

ink

A film az inkubátorról szól inkább, mint csak az István, a királyról: felrémlik a tömött kisbusz, amivel annak idején cserkészkedni jártak baseballmeccs helyett szombat hajnalban, a Hálaadás helyetti vízitúra, a betlehemezés, a sokaknak unalmas magyariskola, a magyar ünnepeken fura akcentussal felszólaló szónokok (akiket teljes átéléssel parodizál még húsz-harminc év távlatából is egy csak angolul megszólaló szereplő). Erről szólt az életük: lavíroztak cikiség és kötelező hagyománytisztelet, később a gyökerek keresése között. Nem csoda, hogy sokan hosszabb időre eljöttek Magyarországra a rendszerváltás után, akad olyan is, aki itt telepedett le: úgy tűnik, volt mit helyretenniük a darabon kívül is.

Tetszett a film? Az Indafilm dokuszemléjén itt tud szavazni A film bemutatója után készült kritikánkat itt olvashatja.