A bogár, az rossz, mmmm, értem?

2013.11.08. 21:56

A Végjáték az a film, amit az Utolsó csillagharcos rendezője szeretett volna leforgatni, az Alien kifejlett, rovarszerű idegen lényeivel és gyerekkatonákkal. Sok pénzből készült, jó színészek is vannak benne és még rohadt jól is néz ki. Persze az alapjául szolgáló könyvet kicsit kiherélték hozzá, de ez legyen a puristák baja.

Egyszer és mindenkorra számoljunk le egy tévhittel, ami a moziba járó, de egyben könyveket is fogyasztó közönséget mentális béklyóban tartja: attól, hogy egy film forgatókönyve nem szó szerint a forrásművet követi, még lehet jó. Csak tessék szépen külön kezelni a kettőt, és ez most vonatkozik a képregénybu… oppardon, rajongókra is. Ez egy másik médium. Mások a szabályok is. Ezt most azért tartottam fontosnak leírni, mert az 1984-ben megjelent, Végjátékra magyarított Ender’s Game-t korszakalkotó műnek tartják, pedig írója, Orson Scott Card csak azért bővített ki egy 1977-ben kiadott novelláját, hogy a könyv folytatásának legyen értelme. Mert ő inkább azzal a történettel akart foglalkozni. 

Azt, hogy a Végjáték könyvben jó-e, és hogy tulajdonképpen tiniirodalom-e vagy sem (hivatalosan Young Adult besorolást kapott ugye), azt döntse el, aki akarja, a film viszont simán megáll a maga lábán, foglalkozzunk inkább azzal. A Végjáték ott kezdődik, hogy megszívtuk. Jöttek a bogarak, messziről, sok űrhajóval, a begyöpösödött tábornokok meg néztek, mint baloldali képviselők a furcsán tántorgó kereszténydemokrata amorózóra, ezekkel nem tudunk mit kezdeni, ezek nem úgy viselkednek, mint ahogy mi megszoktuk. A régi doktrínák (milyen doktrínák, egy idegen civilizáció képviselői szedik szét éppen a bolygót, erre nem készítettek fel senkit a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Kossuth Lajos Hadtudományi Karán) nem működtek, és csak egy önfeláldozó pilóta hőstette mentett meg minket a világégéstől.

enders game2

A házi feladat innentől adott: olyan haderőt összegründolni, ami fel tudja venni a versenyt a hangyokkal, és nem feltétlenül a mennyiség vagy tűzerő szempontjából, hanem a taktika oldaláról megközelítve. A flottát olyan vezetőkre kell bízni, akik képesek másként gondolkodni, gyorsak, innovatívak és nem akarják Napóleon vagy Kutuzov hibáit megismételni. Itt jönnek a képbe a gyerekek. A nemzetközi flottába kölyköket soroznak be, akiket alaposan felkészítenek a hangyok elleni harcra, hogy ha majd jön ez ellen, akkor ne álljunk a tökünkkel a kezünkben és sírjuk egyre, hogy jaj, de hát mi jobbról vártuk az atomot, nem balról. 

A Végjáték egy ilyen gyerek története, Ender Wigginsé, akit, mint minden gyereket a Földön, besorozanak, és igyekeznek szuperkatonává tenni, még mielőtt mutálni kezdene és a szomszéd ágyon fekvő katonalányra már nem csak bajtársként nézne. A kiképzés az űrben zajlik, mentális és fizikális része is van, és igen, minden klisét ellőnek benne, amit az Acéllövedékben, a G.I. Jane-ben vagy a Halálhágóban korábban, manipulatív, de a lelke mélyen valahol még emberi ezredessel, izolációval, az alanyok folyamatos stresszelésével, és a klasszikus, “prés alatt lesz púpos gyerekből jó vezető” módszer alkalmazásával. 

Az ezredest alakító Harrison Ford ezt a figurát így a hetven felé közeledve álmából felkeltve is tudja hozni, pont akkor és úgy remeg meg az alsó ajka, ahogy kell, és nagyon tudja, mikor kell úgy nézni az előtte remegő Asa Butterfieldre (Ender), hogy a gyerek helyett mi szarjuk össze magunkat a félelemtől. A kiképzés egyik fontos eleme, hogy egy zéró-g csatatéren a csapatokba sorolt gyerekek közül legalább egyről kiderüljön, hogy tudja irányítani a többieket, akik megbíznak benne, és tűzbe mennek érte, ha kell. Mert annyira más, újszerű taktikát dolgoz ki villámgyorsan, amilyet még a világ nem látott. Na, ez lesz Ender.

A kiképzés utolsó fázisában a gyerekkatonák egy távoli bázison gyakorolnak egy nagyon élethű szimulátorban, és itt már nem egymás ellen, hanem a hangyokkal küzdenek meg. Ender vezetői képességeinek itt lesz igazán döntő szerepe, itt válik el a szar a májtól, hogy kissé profának legyünk. Hogy aztán meddig jut el Ender, és hogyan, az legyen a film titka, nem fogjuk elspoilerezni az egészet. A filmet, idegesítő hibái ellenére is érdemes megnézni, mert iszonyú jól néz ki, a 100 millió dolláros büdzsé az utolsó fillérig a vászonra van pakolva. A súlytalanságban küzdő gyerekekről elhisszük, hogy valóban az űrben lebegve játszanak (?) egymással, az űrhajó meg pont úgy néz ki, ahogy egy 22. századi katonai bázist elképzelünk.

Ha a Gravitáció nem idén került volna moziba, ez lenne az a film, amire ujjongva mutogatna mindenki, hogy tessék, nem kell 250 millió dolláros büdzsé ahhoz, hogy látványos filmet forgasson egy tehetséges rendező. A színészek közül Ford és Butterfield jó, de hát a film 90 százalékában ők vannak képen - Viola Davis és Hailee Steinfeld sajnos csak biodíszletként funkcionál, előbbi a kollektív lelkiismeretet képviseli, utóbbi meg majd az esetleges folytatásban lehet fontosabb karakter.  A forgatókönyvben pár dolgot viszont túlságosan is elnagyoltak. Nem érezzük, hogy lenne igazi tét, nem látjuk a részben elpusztított bolygót, nem tudunk meg semmit a társadalomról, egy családot látunk mindössze, Enderét, és kész. Igazán jó lett volna csak öt percet arra szánni, hogy megtudjuk, hova jutottunk a Nagy Világégés után, hogy mégis, nincs-e olyan frakció a bolygón, aminek tagjai ellenzik, hogy a gyerekekből hideg, számító gyilkológépeket neveljenek a nagy cél érdekében (bár ezt a Viola Davis alakította őrnagy boncolgatja szőrmentén). A film még így is közel kétórás, pár történetszálnak a vágóasztalon kellett maradnia. 

A film a nézőre bízza a nagyobb kérdések eldöntését, moralizáljon ő, a teremből kifelé menet, és ez így is van jól. Nem kell mindig szájba rágni az Üzenetet, van annyira felnőtt a közönség, hogy el tudja helyezni a film utolsó harmadát is a kis lelkében.

IMDb: 7,2
Rotten Tomatoes: 59%
Index: 8/10