Nem játékgépeznek többé a cigányok

2013.11.09. 14:30

„Ha akarnak valami csodát látni, jöjjenek át hozzánk Diószegre” – invitálta falujába a frissen megismert filmeseket Pisti, a romániai cigány vendégmunkás. Kőszegi Edit és Szuhay Péter a meghívásnak eleget téve egy szegény, de felfelé törekvő, puritán életet élő vallási közösségbe érkezett, ahol a romák nagy része szombattartó adventista. De miért a szektának csúfolt kisegyházak sikeresek igazán a legszegényebbek között,  és hogyan hat a cigány közösség életére, lehetőségeire, kapcsolataira a megtérés? Az Indafilm dokuszemléjén látható Hetednapon kapcsán a film készítőivel beszélgettünk.

„Érzelmileg elragadott minket, hogy a Pisti milyen szépen gondolja a világot” – mentegetőzik roma művészeti múzeumként is funkcionáló otthonában Kőszegi Edit, miért is forgassanak dokumentumfilmet az adventistákról a háromnemzetiségű, Nagyváradhoz közeli faluban. Ő rendezőként már vagy húsz éve készít a szociológus - néprajzos Szuhay Péterrel cigány közegekben dokumentumfilmeket.

A romák új vallási közösségeiről is filmeztek már korábban: sok évig dolgoztak a Tegyetek tanítványokká című filmen, Szendrőládon forgatott egyik darabjuk pedig a Pászítás címet kapta. A „pászítás” eredetileg többszólamú virrasztóéneket jelent, de Szuhayék beleértették a csoportok közötti együttműködést, közeledést is. Szendrőládon ugyanis kialakulóban van egy cigány középosztály, méghozzá szintén egy vallási mozgalomnak, a Cursillónak köszönhetően. Ennek tagjai a telepről a faluba költöztek, kiemelt értéke lett közöttük a tanulásnak, segítik egymást a munkahelyhez jutásban, így a mozgalom növeli a cigányság presztízsét a nem cigányok között is.

Játékgép helyett kaláka

Diószegen, a Hetednapon forgatási helyszínén, a roma lakosság jelentős része az elmúlt években lett adventista. A gyülekezethez és Istenhez kötődő élet itt is radikális életmódváltással járt együtt. Az adventisták között nincs kocsmázás, cigi, sem játékgépezés. Hasonlóan a többi szabadkeresztény kisegyházhoz, nagy szigorral szabályozzák az életet: a disznóhús tilalma mellett ez vonatkozik a dohányzásra és az alkoholra, de a nemi életre is.

A 25 perces film két szálat követ: egyrészt a diószegi megtértek életét mutatja be beszélgetéseken és gyülekezeti alkalmakon keresztül, másrészt az „alvéget”, a Szigetet, ahol az egyelőre be nem tért romák laknak súlyos szegénységben. Az övék a cigánytelepen belül is szegregált terület, bokáig érő sárral, düledező viskókkal. Az imaház környéke más, ők már feljebb tartanak. Az itteni romák közül többeknek van munkája és a közösségi együttműködés is erősebb: az adventisták egyebek mellett egymás házait is segítenek rendbe rakni. 

Mint a film ejelén látjuk, az új gyülekezeti épületet is így, saját kezűleg építik. Ez a cigány hívőké lesz, a magyar és roma adventisták ugyanis külön helyen, külön gyülekezeti alkalmakat tartanak. A viszony jó közöttük, a különválást a közösség növekvő méretével indokolják, de azért sejthető, hogy ennek etnikai okai is lehetnek.

Az adventisták között harminc éve csak egy-két cigány család volt, de „a magyarok lassan-lassan apadtak, és a cigány testvérek szaporodtak” – mondja a filmben az idős prédikátor, aki románként szolgálta évtizedekig ezt a magyar nyelvű roma közösséget. Világot járt emberként választotta a szolgálatot a borsodi mércével is nyomorúságos cigánytelepen. „Megkértem őket, hogy a magyar után most már cigányul is tanítsanak, néhány szót tudok, de itt úgyis a szeretet nyelve működik” – mondja mosolyogva.

Ugyanő egy Amerikából kapott VHS kamerával folyamatosan rögzítette a közösség életét. A filmben is látunk részleteket egy húsz évvel ezelőtti vízbemerítéses felnőttkeresztséget megörökítő felvételből. A gyülekezet vezetője világos öltönyben, a hívek fehér ruhában állnak, derékig vízben, egy máskülönben kevéssé vonzó csatornamederben. „Itt, amit sokan szegénynek, sokan diszkriminatív környezetnek neveznek, íme, eljutott ide is az Evangélium” – halljuk közben a prédikátor szavait.

A többséghez térnek meg

Hogy miért éppen az új vallási mozgalmak, a karizmatikus szabadkeresztény egyházak terjednek a szegény cigány közösségekben, azt Szuhay Péter leginkább azzal magyarázza, hogy a történelmi egyházak elég tartózkodóak a cigányokkal szemben. „Inkább a magyar híveik megtartását tűzik ki célul, félnek, hogy tíz cigány megtérő miatt elmegy húsz paraszt.” Ő a nagyegyházak cigánypasztorációjában a pozitív kivételektől eltekintve inkább kirakatpolitikát lát. A kisegyházak számára viszont legitimációs szempontból is fontos megmutatni, hogy társadalmilag is hasznosak. Már a 19. századi angol szabadegyházak is sokszor a legszegényebbek, a nyomornegyedekben élő munkások körében hódítottak - mondja.

Az életmódváltás újfajta gondolkodással, saját magukért való kiállással, az életproblémák rendszeres átbeszélésével egészül ki – emeli ki a változásokból Kőszegi Edit. „A Biblia mellett és azon keresztül a saját problémáikat fogalmazzák meg, és azt, hogy mit is gondolnak a világról. Ebben nem is csak a hitnek, inkább a közösségnek van elsődleges szerepe.” – mondja arról, hogy milyen járulékos hatásai lehetnek a megtéréseknek.

„Miközben Jézushoz térnek meg, ezáltal a társadalom uralkodó részéhez térnek meg”, vált perspektívát Szuhay. Az ő értelmezése szerint a kisegyházakhoz való tartozás a társadalmi integrálódás eszköze. Így hát nem meglepő, hogy a többség, miközben ismeretlenül is tart a „szektáktól”, az érték- és életmódváltozás miatt általában örül a megtéréseknek.

Bár a jelenséget a filmkészítők is a roma polgárosodás egyik útjának látják, a Hetednapon sem egyházi, sem politikai propaganda nem kíván lenni. Óvnak attól, hogy a sikeres kisegyházi misszióra hivatkozva a többség áthárítsa a felelősséget, mondván, lám–lám, az egyházak oldják meg a cigánykérdést, mi ebből kimaradhatunk. Nem szerencsés, ha az egyébként pozitív kezdeményezések a további szegregálódást fokozzák: „a cigány iskolák egyházi átvétele, felzárkóztatási címszóval, az állami iskolák cigánytalanításának az egyik módja” – figyelmeztet Szuhay.

A Hetednapon nem akar állást foglalni. A megtérések pozitívumai mellett – bár kissé töredezett és nem mindig könnyen követhető – megpróbálja megmutani a növekvő távolságot is, példul az alvég és az adventisták által lakott falurész között. A „lentieket” a stábbal felkereső, sárban lépegető gyülekezetvezető maga mondja, hogy legalább egy éve nem járt a szegénysoron. Itt, a toldozott-foldozott tetejű kalyiba előtt egy asszony főz valamit, a gyerekek óvatosan figyelik a kamerás embereket. Az itt élők legfeljebb magukat próbálják átvinni a túlsó partra: a film utolsó jelentében petpalackból eszkábált tutajszerűségen, faággal eveznek át a kis folyón, mezgerelni.

Tetszett a film? A Hetednapon című filmre az Indafilm dokuszemléjén itt tud szavazni.