Avasra néz a pottyantós vécés magyar Montmartre

2013.11.10. 14:58 Módosítva: 2013-11-10 15:04:33

Borospincékben álló több száz éves tavak, penészbe ragasztott ezüstfillérek, falfestmények és kovácsolt kerítésművészet. A giccs és a természet találkozása a miskolci Avas fölött, a szőlőhegyen, ahol megállt az idő. Csáki László filmjében arc nélküli hangok mesélnek egy nem változó világról. A miskolci Avas tíz és félezer lakásával az ország egyik legnagyobb lakótelepe. Ez a városrész város a városban, és bár 1973-ban a diósgyőri vasgyár dolgozóinak kezdték építeni, azóta a város egynegyede él itt. A gyári munkások, majd a szociális rászorultak, később pedig bárki, akinek pénze volt, beköltözhetett a Miskolci Házgyár betonpaneleiből álló tíz- és négyemeletesekbe. Az elmúlt negyven évben kicserélődött itt egy generáció, a lakók, a házak között többször átvonult a baloldal és a Jobbik is, de leginkább az amortizáció változtatta a telep arcát.

A 234 méteres domb magasabb részein viszont megállt az idő. A telep politikai és szociális háborúit, az állandó csendháborításokat a középkori pincék, a múlt századi borházak, a bádogváros évtizedek óta rezzenéstelenül figyeli a tévétorony alatt. Az itt élők életében csak a közös ivás, a zene, és a mulatság lett kevesebb, helyette a komfort nélküli házakban a kézzel készített tárgyak, az udvaron összebuherált háztartási vackok és az okosba' megoldott javítások száma nőtt.

Barlangban

A mai lakótelep körül, a domboldalakon a kora középkor óta termesztenek szőlőt, de a 19. századig csak az alacsonyabban fekvő területeket lakták. A barlanglakásokba, pincékbe, borházakba azután költöztek be az emberek, hogy a filoxéravész itt is kiírtotta a szőlőt, illetve hogy a vasgyár miatt megindult az ipar és így a betelepülés is.

Az utolsó barlanglakást 1972-ban találták Avason, a bádogváros ma is álló házai már mind a borházak utódai. Egy részük üdülőként funkcionált az 1900-as években, szinte minden pince üzemelt, sokban állandóan nyitva tartó borozó, élőzene volt, gyakoriak voltak a társasági rendezvények.

Miskolcon régen majdnem annyi borospince volt, ahány ház. Kiköltözni vagy kijárni a város szélére, a zöldben poharazni a jómód jele volt. Cigányzenére táncolni, vagy disznót vágni, miközben egy hegedűtoknyi kolbászért reggelig húzza a prímás: filmbéli nosztalgia, ma már különlegesség. Ebbe a környezetbe kijárni ma is olyan, mint belépni a múltba, vagy a Csinibaba vicces de igazi díszletei közé. És éppen ezt ragadta meg Csáki László.

A rendező 2006 és 2008 között forgatott az országnak azon a részén, ahol semmihez sem fogható hangulat uralkodik, ahová a jelen valószínűleg azóta is legfeljebb a piálni és hancúrozni kijáró fiatalok formájában tolakodik be. A színes szalag- és dzsungelfüggönyök mögött Elvis néz a DIY fából készült térképre, ami egyébként kakukkos óra is, és fröccsöntött mesefigura lóg a műkristály-csillárról a fa ventillátor alatt. Az északi fekvésű, lakótelep fölötti pincék körül csak az évszakok váltakoznak.

Csáki filmje szerint

itt eltelik egy őszi nap úgy, hogy senki sem jár a macskaköves utcán, miközben a szőlőt hagyományos fapréssel, kalákában dolgozzák fel a pincék előtt. Télen a kutyák ugatása visszhangzik, a nyolcvanév fölöttiek az elmúláson sopánkodnak tavaszig, toldozzák-foltozzák bádogvárost. Tavasszal olvad, a 100-120 méter mélyen a dombba fúródó pincékben ilyenkor feltelnek a föld alatti tavak, amelyekből nyáron öntözni lehet. Ez az egész körforgás viszont a filmben olyan természetesen történik, ahogy az élet: észre sem vesszük.

Avas kevésbé ismert történetét ott élők mesélik el, anélkül, hogy megjelennének. Arcuk helyett Horváth Árpád képei erősítik a mondanivalót – ezekből egyébként a film bemutatásakor, 2010-ben kiállítás is nyílt, és könyvet is terveztek belőle. Mivel nincsenek szereplők, történet sincs, így csattanó vagy tanulság sem, mégis gyorsan és strukturáltan telik el a 27 perc. Madártávlatból közelítünk a szobabelsőkig, ezzel párhuzamosan pedig bánatos, egyszerű nosztalgiától utazunk a soha be nem teljesülő lehetőségekig, álmodozunk egy magyar Montmartre-ról, és közben csodálkozunk, mosolygunk.

A Bádogváros

Csáki László harmadik dokumentumfilmje, lírai próbálkozás, amely a 41. Magyar Filmszemle Ember Judit fődíját kapta, és szerepelt többek között a 21. Cinequest Filmfesztiválon, San Joséban is. Csáki és az operatőr Horváth Árpád már összeszokott párosként jártak ki az Avasra, sok rövid- és reklámfilm, videoklip, sőt, fotós munka után vágtak bele a közös dokuprojektbe.

A fiatal rendező leginkább kísérletező munkáiról, például a krétaanimációkról ismert. Ilyen a hétperces Napok, melyeknek értelmet adott a félelem, és a 2004-es Darazsak, ludak, körtefa. A hangya és a tücsök a 38. Magyar Filmszemle Diákzsűri Különdíját kapta. A Bádogváros-projekt azonban több mint szerethető film vagy megragadó jó képek sora: ezek egy egyedi miliő fontos és izgalmas dokumentáció.

Tetszett a film? Az Indafilm dokfilmszemléjén itt tud szavazni.