Modern nomádok állandó mozgásban

2013.11.15. 10:10

A vándorkomédiások, vásári mulattatók, a falusi forgatagok régi főszereplői, ha nem haltak ki teljesen, bele lettek masszívan gyúrva a tökipomposba és a városiaknak szóló vidéki giccsbe, gólyalábastul, Zámbó Jimmy-s arcképes tarsolylemezestül, rovásírásos ördögbotostul. Kis túlzással ezzel a prekoncepcióval ültem le Szalay Péter Nomád Pláza című dokumentumfilmjére, de csöpögős nosztalgia és bukolikus kapitalizmuskritika helyett egy mesélős, elgondolkodtatósan szórakoztató, kisebb döccenői ellenére is szépen összerakott dokumentumfilmet kaptam, amiben még a gipszoroszlánok is szimpatikusak voltak.

Szalay Péter 2009-es dokumentumfilmje három párhuzamos szálat követ. Az archaikus technikát használó vándorfotográfusét, aki a film elején gyerekeinek a csillagszemű juhászról mesél a családi lakóautó előtt, a maga is csillagszemű furulyakészítőét, aki manószerű nemezsapkájában vásárokon árulja sárgabarackfából faragott furulyáját, és a többgenerációs cigány búcsús famíliáét, akik mobil szórakoztatóközpontként járnak körhintáikkal, mulatós technóval és a többi szükséges vidámparki kellékkel.

Mindannyian a kihalás szélén táncoló, társadalmi perifériára szorult, alkalmanként nosztalgikusan újrateremtett mutatványoslét rekvizítumai. Van, aki családi örökségként viszi tovább a megörökölt mesterséget, más feltehetően a városi értelmiségi státusz helyett választotta magának a társadalmon kívüliség egy hajdani szerepét, van, aki pedig önmagát és a személyes harmóniát keresve lett a maga portékáját áruló népi iparművészféleség.

De a különböző életutak, habitusok és a jó életről való eltérő elképzelések ellenére van bennük valami közös. Ha más nem, legalább annyi, hogy mindannyian modern nomádok, akik a megtelepült ember vágyott biztonsága helyett az állandó mozgásban keresik a betevő mellett a függetlenséget is. Miközben kívül élnek a társadalom polgári keretein, már csak gazdasági megfontolásból is ahhoz alkalmazkodnak, annak ünnepeit és mulatságait követik, próbálják igényeit így-úgy kielégíteni.

A filmben a legerőteljesebb vonal a roma mutatványos család világának a bemutatása, akik „autóban töltik el a fél életüket”, járnak faluról falura, még akkor is, ha a régi búcsús élet, amikor a helybéli gyerekek a falu szélén várták az érkezésüket, egyszer s mindenkorra véget is ért. Kemény munkával ugyan még valahogy megélnek, de számukra is egyértelmű, hogy a szüleiktől, nagyszüleiktől átvett életforma a vége felé közeledik, előbb-utóbb váltani kell.

Ők szinte csak a téli hónapokban vannak otthon, ezért nem is tudják rendesen kihasználni a gazdagon díszített, gipszoroszlánokkal őrzött házat. A film közelebb hozza, talán átélhetővé is teszi a láthatólag keményen dolgozó cigány család törekvéseit, ahol a filmben már megrendült egészségű, a családi rítusok során is inkább csak magányosan üldögélő idős asszony húzta az igát, fia pedig 11 évesen kezdett dolgozni. A módos roma család nagy ünnepségek, quados, óriástortás, évi többszöri disznóölésekkel fémjelzett fogyasztása, az egzotizáló névadás ebben a kemény életben nyeri el az értelmét, a búcsúk ezt a felfelé emelkedést szolgálják, amíg még van igény erre a szolgáltatásra.

Más dolgok fontosak a válása utáni válságból a hangszerkészítésbe menekülő furulyafaragónak. Ő a munkáját ugyanúgy spirituális teremtésnek és meditációnak tekinti, mint a maratonfutást. A fotográfusnak a képek előcsalogatása a sötétkamrában legalább ennyire misztikum – legalábbis a film kockái ezt sugallják.

A folyamat természeténél fogva időigényes, „ezzel a megoldással a mai világban milliomos nem leszel”, mondja neki a cigány ringlispíles családfő. Szalay Péter rendező (akinek Szekondlájf című filmje szintén fut az Indavideo Dokuszemléjén) ugyanis történetének egymást eredetileg talán nem is ismerő főszereplőit közös szituációkba helyezi. A roma családról és rokonaikról hagyományos technikával készül így fénykép, a film eleji levétetés után a közösen várt előhívással búcsúzunk. „Nem is az a cél, az embernek legyen meg a reggelije, ebédje, vacsorája” – válaszol neki az anyagi szükségletekre vonatkozó életfilozófiájával a fotográfus.

A kisebb dramaturgiai egyenetlenségek dacára a Nomád pláza egy könnyen élvezhető, mesélős dokumentumfilm. Tekintve a magyar dokfilmek részben indokolatlan rossz hírét, ez legalább annyira fontos, mint az, hogy egy jórészt ismeretlen világot mutat be, méghozzá úgy, hogy eközben a „jó életről” való eltöprengésre is buzdít, cseppet sem erőltetetten, szájbarágósan. Ehhez nagyban hozzájárul az operatőri munka és a kifejezetten kellemes zeneválasztás, ami, mint a film egésze, jól fogyaszthatóan adagolja a nosztalgiát és az iróniát.

Tetszett a film? Az Indafilm dokuszemléjén itt tud szavazni.