Már megint itt van a szerelem

2014.02.06. 15:44

A nő című film valamikor a közeli jövőben játszódik, ezért könnyen gondolhatnánk, hogy ez bizony egy sci-fi, sőt, egyenesen az év sci-fije, de az igazság az, hogy ez az évtized romantikus filmje, amiben igen, egy számítógép operációs rendszere és egy férfi szeretnek egymásba, problem? A nő a szerelemről szól, ami, ahogyan az egyik szereplő meg is fogalmazza, az elmebaj egyetlen társadalmilag elfogadott formája. 

A nő világa annyiban különbözik az általunk ismert valóságtól, hogy nem Sirinek hívják az operációs rendszerünk hangját, hanem bármilyen nevet felvehet, itt most éppen a Samantha nevet választja magának a mesterséges intelligencia. Aki nemcsak mindent tud a főszereplőről annak a merevlemeze és levelezése alapján, de okos, vicces és érzékeny is, nem csoda, hogy minden bizarr következményével együtt Theodore (Joaquin Phoenix) teljesen belebolondul. Mibe is? Egy számítógépbe? Egy szoftverbe? Egy személyiségbe: Samantha ugyanis kedves, figyelmes, törődő, és mint azt a volt feleség (Rooney Mara) fel is emlegeti, valóban egy könnyen kezelhető jelenség. Ugyanakkor élénk, érdeklődő és jó kedélyű, a mézeshetek pont olyan varázslatosak és észvesztőek, mint bármilyen másik kapcsolatban. És pontosan úgy változik vagy téved, mint egy ember, pontosan ugyanúgy tud örömet és fájdalmat okozni. 

Spike Jonze rendező nem tesz mást, csak egy nagyon kiélezett és speciális helyzetet teremt, hogy a modern párkapcsolatokról, a szerelemről, a szakításról és a továbblépésről beszéljen. Mert igen, a film igen nagy részében a szereplők egymással pofáznak; sőt, mivel a főszereplő történetesen abból él, hogy kézzel írt leveleket készít mások helyett, még azt a szöveget is megkapjuk az arcunkba. A nő ennek ellenére mégsem az a film, amit simán el lehetne olvasni akár könyvben is, és ugyanazt az élményt kapnánk. Korunk egyik legkreatívabb kliprendezője, Spike Jonze szépen odatette magát, nemcsak azért, mert szól az Arcade Fire zenéje és Karen O Oscar-díjra is jelölt betétdala, hanem mert tök erős vizuális élményt nyújt a film, miközben egy percre sem csúszik át öncélú szépelgésbe. 

Kezdjük talán a színészekkel: csak azért nem lehet mondani, hogy Joaquin Phoenix élete alakítását nyújtja, mert az minden bizonnyal az a másfél év volt, amíg azt játszotta, hogy a színészkedés helyett reppelni fog. Bajszával és szemüvegével egy olyan önemésztő, ám szeretni való figurát teremt, akinek tisztán látni a hibáit, mégis szívesen végigkísérjük ezen a fájdalmas úton, ahogyan a Masterben, itt sem tudjuk levenni róla a szemünket. Amy Adams ezúttal nem köldökig dekoltált diszkódíva, hanem szó szerint egy szomszéd lány, Rooney Mara és Olivia Wilde pedig olyan tökéletes arányban keverik a normalitást és a zabolátlanságot, hogy szükségszerűen csúsznak ki egy ilyen férfi kezéből. És akkor ott van Scarlett Johansson, akit egy másodpercre sem látunk a filmben, mégis teljes értékű alakítást nyújt, csupán a hangjával tökéletesen el tudja játszani ezt a nőt. Eredetileg egyébként Samantha Mortonnal (innen a név) vették fel ezeket a jeleneteket, és később kellett meghozni azt a bizonyára fájdalmas alkotói döntést, hogy a film sokkal jobban működik egy ennyire jellegzetes, érzéki hanggal. 

Mert a film működik: az első másodpercétől kezdve beránt a világa. A kézzel írt leveleket gyártó iroda színei, a szuperkényelmes kütyük, a magas derekú nadrágok egy olyan jövőt festenek le, ahol akár szívesen is élnénk. Leszámítva, hogy az emberi érintés annyira fájóan hiányzik belőle, hogy ez a sok, különbözőképpen sérült ember annyira vágyik a törődésre, hogy teljesen legitimmé válik egy szoftvertől elfogadni azt. Spike Jonze 2010-es félórás kisfilmje, az I'm Here is foglalkozott már a gépek és az emberek együttélésével, de a téma már tíz éve motoszkált a rendezőben, akkor csetelt ugyanis is egy teljesen kezdetleges mesterséges intelligenciával, és fogant meg benne az ötlet, hogy milyen lenne szerelembe esni egy testtel ugyan nem, de tudattal nagyon is rendelkező számítógéppel, Siri érkezése már csak a hab volt a tortán. 

Ugyanakkor nem véletlenül az a film címe, hogy A nő. Persze, a felszínen egy számítógép és egy férfi love storyját nézzük, de valójában Theodore és úgy általában a férfiak nőkhöz fűződő viszonyáról és ennek a fejlődéséről szól a film. Apró utalásokból tudjuk, hogy milyen ellentmondásos a kapcsolata az anyjával, hogy a szomszéd lánnyal egy ideig randiztak is, mert nem tudták eldönteni, hogy szerelem vagy barátság van-e köztük, és ugyanígy nem tud mit kezdeni a volt feleségéhez fűződő érzelmeivel sem. A nő a nagybetűs szerelem másfél órás reklámja, az ezúttal íróként is debütáló, a forgatókönyvért Golden Globe-díjat nyert rendező fennhangon hirdeti: csodálatos dolog megosztani valakivel az életedet. Még akkor is, ha sérülhetsz közben, az érzés örökre a tiéd marad. Tiszta szívből irigylem azt a 16 éves Reddit felhasználót, aki élete első randevúján ezt a filmet nézte, és életében először csókolózott a végefőcím alatt. 

Index-ítélet: 10/10
IMDb: 8,4
Rotten Tomatoes: 94%