Olcsó propaganda vagy kőkemény valóság?

2014.02.07. 20:22
Amerikában kasszát robbantott Peter Berg új háborús filme, A túlélő. A helyszín ezúttal Afganisztán, és amit látunk, állítólag tényleg így történt. Kérdés, hogy mennyire lehet hiteles egy film, amit a hadsereg támogat. Láthatunk-e valaha olyan filmeket Afganisztánról, mint annak idején Vietnamról? Hogyan változott Hollywood hozzáállása a háborúhoz?

Jövőre lesz százéves az Amerika hőskora, ami annak idején elindította a háborús filmek műfaját. Az első és második világháború, majd Vietnam miatt ez sokáig Hollywood kedvenc zsánere maradt, hogy aztán a '90-es évekre teljesen kifogyjanak az ötletekből, és a háborús filmek érdektelenségbe fulladjanak. De szerencsére jött Steven Spielberg és a Ryan közlegény megmentése, ami életet lehelt a műfajba. Az utóbbi években ezek a művek komoly változásokon mentek keresztül, a most bemutatott A túlélő már egy egészen más világot ábrázol, mint a '80-as, '90-es évek háborús filmjei.

Az Amerika hőskora bemutatása után egészen a negyvenes évekig kellett várni az első igazán népszerű háborús filmekre, amiben persze közrejátszott a második világháború kitörése is. Eleinte félig dokumentarista jelleggel forgattak, olyan képeket felhasználva, amiket a fronton rögzítettek, ebben főleg a brit filmgyártás járt az élen. Aztán a németek elfoglalták Franciaországot, és Amerikában bevezették a kötelező sorkatonaságot. Az amerikai filmgyártók gyorsan elkezdtek háborús vígjátékokat forgatni, hiszen kellett a propaganda a hadseregnek. Készült komédia a haditengerészetről, légierőről és az összes fontosabb katonai szervezetről. Az Újoncok – meglepő módon – frissen besorozott katonákról szól, akik persze teljesen alkalmatlanok a kiképzésre. A vígjáték annyira hitelesre sikerült, hogy a japán katonáknak ezzel a filmmel mutatták be, hogy mennyire inkompetens az egész amerikai hadsereg.

Amikor a helyzet komolyra fordult, és Amerika hivatalosan is csatlakozott a háborúhoz, a filmgyártók alkalmazkodtak. Óriási mennyiségben gyártották a háborús filmeket, amik egészen egyszerű elvek alapján működtek:

  • Amerika az egység, hősiesség hazája, ahol az emberek összefognak az ellenség legyőzése érdekében;
  • az ellenség pedig maga a gonosz, akiket a lehető legsötétebben kell bemutatni;
  • és egyébként vannak szövetséges országok is, adjunk azért nekik is pár filmet, hátha történik velük valami izgi.

Így fordulhatott elő, hogy 1943-ban elkészült a The North Star, ami konkrétan egy amerikai gyártású szovjet propagandafilm.

Az ötvenes évekre már volt miből dolgozni ahhoz, hogy egyre több igaz történeten alapuló háborús dráma készülhessen. Nagy-Britanniában a katonák hősiességét igyekeztek képernyőre vinni, Amerikában viszont inkább a csatatérről hazatérő veteránok viszontagságaival foglalkoztak. A Command Decision és a Szárnyaló bátorság kifejezetten a harcok okozta pszichológiai sérülésekre, poszttraumás stresszel sújtott katonákra fókuszált, ezzel megágyazva a vietnami visszaemlékezős montázsoknak.

Az évtized második felére aztán megszületett az újabb háborús formátum, aminek pont így kellett kinéznie:

  • fogj 4-5, etnikailag különböző szereplőt, akiknek személyiségét kizárólag az etnikumuk határozza meg;
  • meséljék el az életüket egymásnak, az otthon hagyott terhes feleségtől az alkoholista édesapáig;
  • imádkozzanak Istenhez, hogy épségben hazajuthassanak szeretteikhez;
  • látványos halált haljanak, lehetőleg önfeláldozás közben.

Átlag John közlegény megmentése

„Az apám miatt jelentkeztem a hadseregbe, mert mind a két bátyám a haditengerészetnél volt. Azt mondta, szégyent hozok rá, ha ortopéd orvosnak tanulok tovább. Ott kellett hagynom a feleségemet, Annie-t. Nézd, itt egy kép róla és a kicsiről, még csak két hónapos. Dallasnak hívják, mert a Cowboysnak drukkolok. Úristen, vigyázz Brian!" – pár pillanat múlva: „Mondd meg apámnak, hogy nem hoztam rá szégyent, a fia hősi halált halt. Tessék, tedd el ezt a fényképet a feleségemről, csak kérlek, ne maszturbálj rá, mert az égből is figyelni foglak. Viszlát Brian, jó bajtárs voltál."

Ez a séma meghatározta a hatvanas évek háborús akciófilmjeit is, amik sokszor egy-egy speciális küldetésről szóltak, benne a speciálisan kiképzett, speciálisan eltérő etnikumú különalakulattal. A formula aztán a nyolcvanas évek agyatlan akciófilmjeiben csúcsosodott ki igazán.

A vietnami háború aztán alapjaiban változtatta meg a háborús filmeket. Amíg korábban Amerika mindig a jó oldalon állt, addig a Vietnam idején készült mozikban már katonák és katonai vezetők dilemmáit dolgozták fel, komolyan megkérdőjelezve a háború értelmét. Az eddigiekhez képest sokkal őszintébben mutatták be a brutalitását, a testi és lelki horrort, amin a katonák átmennek. Eleinte Vietnam csak a filmesek felfogására volt hatással, arra, hogy konkrétan ezzel a háborúval foglalkozzanak, egészen a hetvenes évek második feléig kellett várni.

A Taxisofőr, az Apokalipszis most vagy az Acéllövedék már nyíltan kritizálta Amerika szerepét a vietnami háborúban, és felhívta a figyelmet az ott történt igazságtalanságokra amerikai oldalról is. Ez a felfogás egészen a kilencvenes évek végéig kitartott, addigra olyanok dolgozták fel a katonai konfliktust, mint Scorsese, De Palma, Kubrick, Coppola vagy Oliver Stone, aki rögtön három mozit is forgatott kifejezetten a vietnami háborúról. (Maga is vietnami veterán.) De a fénykor véget ért: a nyolcvanas-kilencvenes évekre teljesen szétbarmolták a műfajt, Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger és más feláldozhatók már egyszemélyes hadseregként háborúztak. Nem csoda, hogy az évezred végére pedig már senki sem volt kíváncsi az egészre.

És akkor megjött Spielberg

Ekkor jött Steven Spielberg és a Ryan közlegény megmentése, ami ismét értelmet adott a háborús filmeknek. Az utóbbi 20 év eltúlzott hősködését vérfagyasztó realizmusra cserélte, a normandiai partraszállásos jelenet azonnal klasszikussá vált. Spielberg remekül bemutatta, hogy nem feltétlenül szükséges morális igazságot keresni a háborúban, néha elég az egyének szemszöge, akik a tűzharc közepén vannak. Így több idő jut olyan karakterek bemutatására is, akikkel korábban az amerikai filmgyártás egyszerűen nem foglalkozott. Mint például a nácikkal. Addig ugye volt:

  • gonosz náci;
  • még gonoszabb náci;
  • sunyi, gonosz és kapzsi náci;
  • meg Hitler.

A nácik minden esetben gonoszként voltak bemutatva, rendkívül ritka esetben történt csak olyan, hogy egy-egy szereplő több figyelmet kapott annál, hogy szemét náci, dögölj meg. Persze a Schindler listájában, A zongoristában vagy a Becstelen brigantykban sem ártatlan áldozatokként mutatják be a nácikat, de legalább nem egydimenziós szörnyek a negyvenes évekből. Végül A bukás – Hitler utolsó napjaiban már a világtörténelem első számú főellenségét is emberként igyekeztek ábrázolni.

A Ryan közlegény megmentésének időzítése nem volt véletlen, hiszen abban az időszakban az Egyesült Államok nem vállalt komolyabb katonai konfliktust, így muszáj volt visszanyúlni a történelemhez. Azonban a 2001-es terrortámadás megváltoztatta a dolgokat, a Közel-Kelet felé terelte az amerikai hadsereg és a filmesek figyelmét. 

A modern kor Hitlerei

Oszama Bin Laden és Szaddám Husszein személyében megtalálták a modern kor Hitlereit, és a terroristák lettek az új nácik – legalábbis a filmesek szemében. Hollywood innentől folyamatosan együtt élt a történésekkel. A bombák földjén, A Sólyom végveszélyben, a Bőrnyakúak a filmek, a Gyilkos megszállás pedig sorozatok szintjén követte végig a közel-keleti eseményeket. Ezekben már nem két egyenlő fél gigászi csatáját nézhettük végig, hanem egészen más szemszögből vizsgálták az összecsapásokat, sokszor nem is került sor konkrét csatára.

A bombák földjén-ben például csak pár bombaszakértőn keresztül mutatja be az iraki helyzetet, A Sólyom végveszélyben-nek pedig az a tanulsága, hogy hiába több tucat profin kiképzett amerikai elit katona, ez még nem feltétlenül jelent győzelmet idegen területen, a végletekig elszánt helyi harcosok ellen. Ebből is látszik, hogy végre a filmkészítők is rájöttek, sokkal nagyobb dráma rejlik egy kisebb csoport harci helyzetben ábrázolt interakciójában, mint a grandiózus összecsapásokban.

A technikai fejlődésnek hála olyan részletek is kiderültek a fegyveres hadviselésről, amik korábban soha, ráadásul a 21. századra már minden szükséges információ a producerek rendelkezésére áll, már ha a parancsnokság hozzájárult. A túlélő például a szuper titkos Navy SEAL elitalakulat működésébe enged betekintést. Az amerikai hadsereg egyik legkeményebb osztaga iránt akkor nőtt meg az érdeklődés, amikor egy jól megtervezett akció során egy Navy SEAL-egység rajtaütött Oszama Bin Ladenen a saját rejtekhelyén, és tűzpárbajban végzett vele. Persze, ahogy a többi hasonló film esetében, úgy itt is felmerül, hogy amit látunk, az katonai propaganda vagy a valóság hiteles ábrázolása.