Nick Hornby tényleg mélyponton

2014.02.12. 09:19

Alapvetően mindig örülök, ha egy új Nick Hornby-film készül: a Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról után ugyanis hajlamos vagyok elhinni, hogy az angol író neve a garancia a szórakoztató filmre. Hornby egyébként forgatókönyvíróként is jól vizsgázott, az Egy lányról esetében egy vékony emlékirat még rövidebb fejezetéből írt egy érzékeny fejlődéstörténetet, ami nem mellesleg elindította Carrey Mulligant a sztárság felé. Az biztos, hogy a Hosszú út lefelé eleve nem a legjobb Hornby-könyv, talán a Hogyan legyünk jók rosszabb nála, különböző iskolák vannak a rajongók között. De abban legalábbis mindenki egyetért, hogy nem éri el a Fociláz vagy a Pop, csajok szintjét. Ennek ellenére nem egy rossz olvasmány, egynek elmegy nyaralás közben, és az is elárul valamit, hogy a megjelenéskor (2005) olvastam, mégis emlékszem a sztorijára.

A Pascal Chaumeil (Szívrablók) rendezte filmváltozat sem fogja megváltoztatni az életünket: láttunk már rosszabbat is (akár itt a Berlinálén is), a vasárnapi ebéd utáni ejtőzést tökéletes aláfestő tévéfilmet csináltak belőle, ha belebóbiskolnánk sem veszítenénk el a fonalat. A Berlinale programjába is nyilvánvalóan azért került a Hosszú út lefelé, mert sztárszereposztása miatt kiemelt figyelem irányul a filmre, és ezen keresztül a fesztiválra is, tessék most én is ezt emelem ki egy cikkben!

A sztori egy szilveszter estén kezdődik, négy öngyilkosjelölt találkozik össze London legnépszerűbb öngyilkossági helyszínén, egy toronyház tetején. A megjelenés sorrendjében:

  • Martin Sharp (Pierce Brosnan) bukott tévés, az ő karaktere nagyon vicces lenne
  • Maureen (Toni Colette), fogyatékos fiát egyedül nevelő asszony
  • Jess (Imogen Potts) izgága tinédzser, akiről kiderül, hogy egy politikus lánya
  • JJ (Aaron Paul) szomorkodó bukott zenész

Igazság szerint már a könyvben sem működött az a nyakatekert fordulat, hogy a négy öngyilkos megbeszéli, hogy inkább Valentin-napon (az eredetiben március 31-én) öli meg magát, ahogyan az egész "verjük át a sajtót azzal, hogy Matt Damon formájú angyal tántorított el minket" is erőltetettnek hat. Jack Thorne forgatókönyve csak minimálisan tér el az eredeti regénytől, de minden változtatással csak még könnyedebb, még sekélyesebb, még kiszámíthatóbb lesz a történet. A könyv jogait eredetileg Johnny Depp vásárolta meg még a megjelenés előtt, és D.V. DeVincentis, a Pop, csajok, satöbbi forgatókönyvírója dolgozta volna át a filmváltozatot - nem mintha az egyébként nagyon sok monológgal és párbeszéddel dolgozó Nick Hornby esetében ez olyan marha nehéz feladat lenne. Végül mindketten kiszálltak a projektből, és jól is tették. 

A rendező előző munkája a Szívrablók című francia film volt, amiről azt kell tudni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb romantikus vígjátéka, olyan vicces, szellemes, friss és csavaros szórakozás volt, amire az Igazából szerelem és az Őrült, dilis szerelem óta mindig is vágytunk. Nem tudom ezek a tulajdonságok hova tűntek Pascal Chaumeilből, de az biztos, hogy legközelebb sokkal gyanakodóbb leszek, ha meglátom a nevét. 

Az hagyján, hogy a színészek ripacskodnak: a vetítést követő sajtótájékoztatón is igencsak izgága Imogen Pottsnak látszólag nem kellett megerőltetnie magát a szerep kedvéért, és a mindig csodás Toni Colette is még a jobbak közé tartozik. Pierce Brosnanból azonban teljesen hiányzik az ő figurájához szükséges önirónia, és a legfájdalmasabbat a végére hagytam. Aaron Paul, mindenki kedvenc Jesse Pinkmanje sajnos nagyon-nagyon rosszul játszik. A Totál szívásban is sokszor volt szomorú, amikor meghalt egy közeli barátja, hát most ugyanazt az egy arcot vágja mindvégig. És ami a legrosszabb: kicsit még így is jó volt látni, néha olyan érzés volt, mintha még mindig menne a sorozat. 

De aztán jött valami borzasztóan banális klisé, ami rögtön visszarántott a vasárnap délutáni tévézős hangulatba. Amivel nincs semmi baj, szükség van a világban olyan filmekre is, amelyeket mindenféle agymunka nélkül, teljesen tompult állapotban is be lehet fogadni, és egy órával később már nem is fogunk rá emlékezni. A Hosszú út lefeléből egy ilyen típusú limonádé-film készült, és csak reméljük, hogy a két következő Hornby-projekt (az egyikben Reese Witherspoon túrázik egyedül, a másikban az ír Saorsie Ronan boldogul az 50-es évek New Yorkjában) ennél biztosan jobb lesz. A filmből pedig azt a jelenetet őrzöm meg, amikor Pierce Brosnan az Azelia Banksre tomboló tánctéren keresi Imogen Pottsot, ami nem csak a 212 miatt kellemes emlék, hanem mert ez még a film legelején volt, amikor még reméltem, hogy az egész hangulata ilyen lesz. Én is tévedtem, Hornby is tévedett, lépjünk tovább, holnap is van nap.