Cannes: az álló ovációk napja

2014.05.22. 11:11
Folytatódik a felszállóág: jobbnál jobb filmeket nézünk a cannes-i filmfesztiválon, tombol a tapsvihar minden vetítés után. Azért az legyen tiszta: nem mindenki érdemli meg azt a nagy ünneplést, ami jár neki.

2 nap, 1 éjszaka (r: Jean-Pierre és Luc Dardenne), versenyprogram

a sztori: mit választanál: 1000 euró év végi bónuszt vagy azt, hogy elbocsátanak egy embert és emiatt kicsit többet kell dolgoznod? Sandrának egy hétvége alatt kell meggyőznie a munkatársait, hogy megtarthassa az állását

a bennünk élő savanyújóska előfeltevése: a Dardenne-fivérek csak magukat tudják ismételni, ötödszörre hozzák ugyanazt a filmet Cannes-ba, most azt hiszik, ha szupersztárral erősítenek, akkor más lesz? 

a valóság ezzel szemben az: Marion Cotillard nulla sminkkel, teljes odaadással és természetességgel nyomja végig a filmet, mi pedig vele együtt megyünk az érzelmi hullámvasúton. A sztori klasszikusan az a szar helyzet, amikor mindenkinek igaza van, annak is, aki a lelkiismeretére hallgat, és annak is, aki egyetlen keresőként a családjának rendel alá mindent. Banális és egyszerű, mégis borzasztóan izgalmas film. 

tapsfaktor: abszolút megérdemelt, pontos rendezés és színészi játék, életszerű történet, fontos tétekkel

Whiplash (r: Damien Chazelle), Rendezők Kéthete

sztori: egy fiú a történelem legjobb  jazzdobosa akar lenni - a történelem legelvetemültebb mentorát kapja meg hozzá

a bennünk élő savanyújóska előfeltevése: biztos valami indie cukiskodás, amit egyszerre értékelt túl a Sundance közönsége és zsűrije

a valóság ezzel szemben az: a Whiplash a kiképzős filmek izgalmával dolgozza fel a dobolni tanulás egyébként monoton élményét, a két főszereplő pedig emberére akadt a másikban. Miles Teller véres tenyérrel és szétizzadva teljesen szétdobolja az agyát, J. K. Simmons pedig olyan rohadt gonosz, hogy öröm nézni az összecsapásukat. 

13887-1

tapsfaktor: a film utolsó nagyjelenete (meg egyébként is, az egész film) annyira magával ragadó, hogy muszáj nekünk is elájulni a végén.

Lost river (r: Ryan Gosling), Un Certain Regard

sztori: egy egyedülálló anya egy düledező, szürreális mocsárvilágban próbál boldogulni két gyerekével

a bennünk élő savanyújóska előfeltevése: Ryan Gosling a legszebb férfi egész Cannes-ban, bármikor szívesen látjuk, a kérdés csak az, hogy vajon mennyit nyelt abból a lila ködből, ami a Csak isten bocsáthat meg forgatását belengte?

a valóság ezzel szemben az: sajnos elég sokat. A Lost River első egy órája teljesen rendben van, amíg megismerjük ezt az omladozó világot, amiben olyan nagy szeretetben élnek együtt a szereplők. Gosling viszont történetet is akart mondani, méghozzá rendhagyót -  nem kellett volna. Az anyát (Christina Hendricks) egy Bibliotheque Pascalra kísértetiesen hasonlító bárba küldi dolgozni, a fia (Iain De Caestecker) pedig egy tó alján zseblámpázgat bőszen, a film végén pedig lassítva táncol és énekel egy férfi (Ben Mendelsohn). 

tapsfaktor: teljesen egyértelműen csakis és kizárólag Ryan Gosling szépségének szólt, itt és itt bele lehet nézni. 

The Salt of The Earth (r: Wim Wenders és Juliano Riberio Salgado), Un Certain Regard

sztori: élt egyszer a huszadik század egyik legjobb szociofotósa (Sebastião Salgado), aki addig-addig fotózta a különböző (polgár)háborúkat kísérő nyomort, amíg egyszerre (valahol a ruandai népirtás környékén) elege lett az egész emberiségből, az emberek erőszakos, (ön)pusztító viselkedésmódjából.

Salgado ekkor letette a fényképezőgépet és családjával visszavonult apja kipusztult dél-amerikai farmjára. A farmon aztán tíz év alatt sivatagból burjánzó természetet varázsolt, de olyat, hogy a területet ma már nemzeti parkként lehet látogatni, és a modellt (ahogy az ember által kipusztított természetbe új életet lehelt) ma már a világ minden részén tanítják és a gyakorlatban is alkalmazzák. Salgado pedig újra fotózni kezdett, immár főleg természeti témákat.

a bennünk élő savanyújóska előfeltevése: Wim Wenders óriási rendező volt, de talán megkophatott már benne valami, ha kétórás fotó slideshow-t akar eladni nézhető filmként.

a valóság ezzel szemben az:  Salgado képei annyira hihetetlenül erősek, személyisége pedig olyan izgalmas, hogy végül Wendersnek van igaza, és az ezer fős moziterem tátott szájjal üli végig a    – még egyszer    – nagyrészt fotó slideshowból álló dokumentumfilmet. (A film hosszán még lenne mit rövidíteni, de ez a lényegen nem változtat).

tapsfaktor: valahol a végén jövünk rá, hogy az egész, amit nézünk, egy jól felépített óda a természethez. 10-ből 9 ilyen próbálkozás kliséhalmaz és gejl lenne, ez a film viszont végig hiteles, így a végére transzba esett hippiként mi is állva tapsoltunk.