Katkóból is lehet punk

2014.06.21. 10:29

Stockholm, 1982. A punk halott, az igazi arcok már inkább a morózus Joy Divisiont és az Echo & The Bunnyment hallgatják, a popzene pofátlanul műanyag, a jóléti társadalom pedig még mindig úgy dübörög, mintha nem lenne munkanélküliség. Ki a túró szeretne lázadni és mi ellen, és főleg, minek?

A válasz Lukas Moodysson filmjében három tinilány, a tesióra ellen, és azért, mert elegük van abból, hogy mindenki unalmas. A tizenkét éves Bobót (Mira Barkhammar) elhanyagolja az elvált anyukája, aki inkább az új pasijaival foglalkozik a lánya helyett. Osztálytársa, Klara (Mira Grosin), egy pofátlanul boldog, de vonalas családban él, ahol úgy néznek a gyerekük fura hajára, mintha csak egy vicces tréfa lenne. Ők ketten egy stockholmi próbateremben véletlenül kapnak egy kis időt arra, hogy elkezdjenek a kirakott, bénán behangolt hangszerekkel hülyéskedni. Bobo még sosem dobolt, Klara még sosem basszusgitározott, dalszövegből is annyi van csak meg, hogy „Utáljuk a tesit!”, mégis úgy döntenek, hogy egyetlen módja van annak, hogy valahogy elszórakoztassák magukat ebben a fene nagy dögunalomban: punkbandát fognak alapítani. Az mindegy, hogy még azt sem tudják, mik azok az akkordok, és lehet-e őket dobolni, majd segít nekik a keményen vallásos Hedvig (Liv LeMoyne), akivel senki sem hajlandó az iskolában beszélni, viszont úgy gitározik, hogy tisztában van azzal, hogy melyik húr mit művel.

Ennyit ér

Index-ítélet: 7/10

IMDB: 7,1/10

Metacritic: 87%

Rotten Tomatoes: 96%

Port.hu: 7/10

És ennyi. Erről szól a Mi vagyunk a legjobbak!, de nem az a fontos, hogy miről szól, hanem hogyan. Moodysson pontosan tudhatta, hogy a felesége képregényéből szedett történet pontosan olyan, amit a világ minden közönsége ezerszer láthatott: cuki gyerekek egymásra találnak, elkezdenek valamit művelni, amihez egyáltalán nem értenek, egyre jobban fejlődnek, aztán valami hülyeség miatt összevesznek, de a végén meg tudják mutatni, hogy ők aztán tényleg különlegesek. A lényeg viszont abban van, ahogy az ilyen sablonok között kitölti az időt a rendező azzal, hogy húsba vágóan hitelesen mutatja meg, milyen az, amikor valaki gyerekkorában vadul elkezd hinni valamiben, ami aztán összecsap a való világgal.

Én meg voltam győződve, hogy a tíz évvel ezelőtti, kibírhatatlanul kísérleti Lyukat ütsz a szívembe után Moodysson elvesztette azt a képességét, hogy bárhogyan kapcsolódni tudjon a valósághoz, a Mi vagyunk a legjobbak viszont tényleg olyan, mintha beleolvasnánk egy korabeli punk-fanzine olvasói rovatába. Nem tudom, hogyan csinálja. Nem tudom, mit művel azért, hogy egy ilyen kicsit közhelyes sztori is fájdalmasan valóságos legyen.

Ott van például az a jelenet, amikor a három lány kinézi egy újságból, hogy melyik helyi punkbanda tagjai tetszenek nekik, aztán fogják magukat, kikeresik a telefonkönyvből az énekest és felhívják. A találkozásukról szóló, és az azutáni maroknyi jelenet annak ellenére elementáris erejű (és közben nagyon vicces is), hogy tulajdonképpen zavart motyogásokon és félmondatokon kívül alig hangzik el benne valami, és az egész olyan kifejezetten lehangoló helyszíneken játszódik, mint egy metrómegálló, egy panelház és egy pince. Moodysson viszont tudja éreztetni, hogy ezek Bobo, Klara és Hedvig Életének Legfontosabb Pillanatai. Csalódás, féltékenység, veszekedés, győzelem – ezektől lesz valaki felnőtt, és a Mi vagyunk a legjobbak pont ezeket a kellemetlen, szúrós érzelmeket mutatja be jól.