Hat focis film, amitől nem kap idegbajt és négy, amitől igen

Jó sportfilmet forgatni nem egyszerű. Kell hozzá egy kiváló sztori, amihez csak egy kicsit szabad hozzányúlni, és a főhősnek megfelelően dögös unokatestvért/barátnőt írni, aki majd bajba kerül, hogy a hős miatta kockáztatja a BL-döntő/Stanley-kupa/Super Bowl felé vezető karrierjét, de az utolsó pillanatban isteni szerencsére minden megoldódik és John/Jake/Jimbo még időben esik be az öltözőbe, hogy csibészes mosollyal és kacsintással nyugtassa meg az ekkorra már magukon eret vágni készülő csapattársakat.

Jó sportfilmet nagyon nehéz írni, mert 

• óhatatlanul összevetik a valósággal,
• ami pedig sokkal izgalmasabb, érdekesebb, vagy csak egyszerűen valóságosabb, mint amit írtak Hollywoodban, 
• és Sepp Blatter egyáltalán nem úgy néz ki, mint Tim Roth.

A focis filmek hálistennek nagyon alul vannak reprezentálva Hollywoodban, mert a forgatókönyvírók nem értik ezt a sportot, nem ezzel nőttek fel, maximum a gyereket vitték el edzésre. Nem csoda, hogy ha egy hollywoodi filmben azt akarják bemutatni, hogy egy futballista tehetséges, akkor az azt jelenti, hogy a pálya minden pontjáról tud ollózva gólt rúgni, mert ezt az  elemet minden amerikai tudja értékelni.

Mivel nincsenek meg az alapok, így az amerikai színészek iszonyú idétlenek focizás közben (az európaiak egy fokkal jobbak), és ez szinte minden labdarúgással kapcsolatos film legnagyobb baja. Lehet, hogy ez igaz lehet a baseball-filmekre is, csak ahhoz a sporthoz semennyire nem értünk, így nekünk még Madonna vagy Geena Davis kezében is hitelesen állt a baseballütő. Érdekes, de az amerikaifutballos filmek, különösen a Péntek esti fények és a belőle készült sorozat sokkal valósabbnak, zsigeribbnek, hihetőbbnek tűntek, mint az, amikor egy Kuno Becker nevű színész a Liverpoolnak vág kettőt a Góóóól című förtelemben.    

A héten mozikba kerülő minden szempontból borzalmas, FIFA-mosdatós, A közös szenvedély örvén nagy nehezen összeszedtünk tíz olyan focis filmet, amit nagy önuralommal végig lehet nézni. Vagyis csak hatot, négyet a kontraszt kedvéért hozzátettünk, ha esetleg hülyét szeretnének kapni a futballrajongók. 

A listával lehet, sőt, kell is vitatkozni, kommentekben várjuk a méltatlanul hanyagoltakat, bár jóelőre szólunk, hogy a huligánokról szóló darabok (Green Street) direkt maradtak ki, hiszen azok a filmek inkább tekinthetők társadalomkritikának, mint sportfilmnek (akad köztük olyan, amiben egy képkockányi futball sincs, ugyebár), és kihagytuk a dokumentumfilmeket is (Maradona, Zidane, Escobar, stb.), mert kifejezetten fikciós alkotásokra gyúrtunk rá.  

Két félidő a pokolban (1962)

Egy valós esemény első filmes feldolgozása volt: 1942 augusztusában egykori ukrán profi futballisták játszottak egy meccset a Wermacht válogatottjával (játszottak többet is, és magyarokkal is, de ezt most hagyjuk), és nyertek 5-3-ra. A szovjet propagandagépezet úgy adta el a sztorit, hogy az ukránokat a Gestapo halomra lőtte, mert megszégyenítették a németeket, és ezt ők előre tudták, márminthogy ha nyernek, abból baj lesz. A dolog nem egészen így történt, például a meccs után az ukránok bevodkáztak, és volt kézfogás is, de ez most mindegy, mert Fábri Zoltán a szovjet verzióból forgatott egy pompás filmet Sinkovits Imre és Garas Dezső főszereplésével, amiben egy csapat munkaszolgálatos játszik a németekkel. A filmbeli edzés- és meccsjelenetekről üvölt, hogy a színészek idétlenek, de maga film ettől még nagyszerű, megrázó alkotás.

Menekülés a győzelembe (1981)

A Két félidő a pokolban remake-je, bár hogy a jogokat megvették-e az amerikai filmesek, vagy csak lenyúlták nem tudni. (Mellesleg a sztorit azóta is feldolgozták Mean Machine és The Longest Yard címmel.) A sztori ugyanaz, mint a fenti, de itt már profikról is szó van a hadifogoly-csapatban, a helyszín pedig Párizs, amit Budapest alakít - a meccset az MTK-stadionban vették fel. A szereplők között színészek (Sylvester Stallone, Michael Caine vagy Max von Sydow) és futballisták (Pelé, Bobby Moore, Osvaldo Ardiles, Kazimierz Deyna, Paul Van Himst, Mike Summerbee, Hallvar Thoresen, Werner Roth és John Wark) is feltűntek, éppen ezért volt egyenetlen és idegesítő a meccs, hiszen a színészek mozdulatai kiábrándítóak voltak. A magyar eredeti sokkal jobb, és ez most nem hazabeszélés. Ha valakit a forgatás kulisszatitkai érdekelnek, itt olvashat róluk bővebben.

Az elátkozott Leeds United (2009) 

Brian Cough a brit futball egyik legendás edzője, vagyis klubmenedzsere volt, a Derby County és a Leeds után a Nottingham Forest élén ért el igazi sikereket. A Leeds mellett viszont csak 44 napon át volt edző - a film leginkább erről a 44 napról szól, és arról, hogyan csinálhat ki egy csapat egy edzőt, aki mondjuk mindent elkövet annak érdekében, hogy ez sikerüljön is. A főszerepet Michael Sheen kapta meg, miatta lett ez a film olyan jó, amilyen - túl sok meccsjelenet viszont nincs benne - szerencsére. Ami a valóságtartalmát illeti: Clough családja nemhogy nem nézte meg, egyenesen be akarták tiltatni, mivel szerintük köszönő viszonyban sem volt azzal, ami valójában történt. A producerek erre csak annyit mondtak, hogy örüljenek neki, hogy nem a film alapjául szolgáló könyvben leírtakat vitték filmre, mert abban Clough egy sima pöcsfejnek tűnt.

A berni csoda (2003)

Még mielőtt mindenki elkezdene anyázni: ez az a film, amit mi is leforgattunk volna, ha az Aranycsapat megnyeri az '54-es vébédöntőt. De nem nyertük meg, így marad a kesergés és a hathárom meg a hétegy, a németeknek meg a világbajnoki cím, amiből azóta párat még begyűjtöttek. A film döntőt és a sikert úgy állítja be, mint valami olyasmit, amibe az emberek odahaza kapaszkodhatnak, ami a háború után reményt nyújthat nekik - mondom, mi is ezt forgattuk volna le, pont így. A meccsjelenetek az ilyen filmektől megszokott színvonalúak voltak, igaz, itt a döntő ikonikus pillanatait sikerült szinte mozdulatról mozdulatra megvalósítani, ami azért nem semmi. 

Csavard be mint Beckham (2002) 

Egy tipikus hollywoodi feelgod sport-vígjáték, amiben Parminder Nagra, Keira Knightley, Jonathan Rhys Meyers és Archie Panjabi is először tett le valami olyasmit az asztalra, amire felfigyelt Hollywood. Meyersből A-listás sztár lehetett volna, de iszik, mint a gödény, Nagra és Panjabi a tévében találta meg számítását (Vészhelyzet, Alcatraz és Feketelista Nagrának, A férjem védelmében Panjabinak), Knightley pedig a B-lista tetején egyensúlyoz, de azokat a szerepeket, melyekkel átléphetne a legfelsőbb kategóriába Natalie Portman kapja helyette. A film két csaj története, akik csak azért is megmutatják, és közben pasiznak, meg szerelmesek lesznek, pedig egyikük szülei sem a futballt, sem a pasizást nem nézik jó szemmel. A végén meg persze betekerik, mint Beckham.  

A foci hőskora (2005) 

Az 1950-es amerikai futballválogatott 1-0-ra legyőzte az angolokat. Ez akkoriban olyan világraszóló siker volt, mintha ma a DVSC elkenné a Manchester United száját, szóval adott volt, hogy film lesz belőle, igaz, 55 évet kellett rá várni. A sztori tipikus sportfilmes, az esélytelen kiscsapat minden előzetes várakozás ellenére begyűri a mindent eldöntőt, stb., de azt tegyük hozzá gyorsan, hogy az ötvenes években, különösen a Brazíliában rendezett világbajnokságon közel nem az angolok voltak a legjobbak, hanem a brazilok, de ettől még a jenki győzelem nagy szó volt. A színészeket ehhez a filmhez kifejezetten focitudásuk alapján választották ki, a főszereplő Gerard Butler fiatalkorában tán igazolt játékos is volt. 

Üsd, vágd, focizzál! (2001)

Eredeti címén Shaolin Soccer ugye, és akkor mindent el is mondtunk róla. Igen, tudjuk, hogy nem szabad komolyan venni, meg ez egy vígjáték, és nagyjából annyi köze van a sporthoz, mint a Szájkosaras kosaras című családi filmnek a kosárlabdához (tessék kitalálni, hogy abban a filmben a sorsdöntő meccs utolsó másodpercében vajon betalál a kosárba a csapat mezében szereplő kutya, vagy sem?), de ki a célközönsége? A focirajongó idegbeteg lesz a teljesen hiteltelen meccsjelenetekről, a harcművészet-fanok meg a focitól. 

Ha eljön a szombat (1996)

Egy fim, amiben Sean Bean kivételesen nem hal meg, bár nem ártana neki. Egy Jimmy Muir nevű sörgyári munkásról szól, aki perszehogy iszik, de mellett jól focizik, így felfedezik, majd a Sheffield United játékosa lesz. Sean Bean 36 évesen játszotta el a szupertehetséget, ami eleve nevetséges, a csöpögős sztori a "ha nagyon akarod, összejön" és "soha nem szabad feladni" üzenetekkel pedig az üvöltés szélére kergeti a nézőt. A legjobban Bean élvezhette az egészet, hiszen gyerekkora óta Sheffiled United-rajongó.

Góóóól (2005) 

Santiago Munez története, aki egy falusi csapatból a Newcastle United játékosa lesz, nagyokat és sokat ollózik, és a sorsdöntő meccs utolsó percében belövi a mindent eldöntő gólt. A második részben Santiago a Real Madrid játékosa lesz, és ugyan nem ő lövi a mindent eldöntő gólt az utolsó percben, de ő egyenlít és ez is nagy szó ám. A harmadik részben Santiago a Tottenham játékosa, de hogy mit lő és mikor, azt nem bírtam megnézni, mert rosszul lettem a giccses-nyálas iszonyattól. 

A győzelem kapujában (2000) 

A tökéletes hollywoodi hülyeség egy második ligás skót kiscsapatról, amit a tulajdonosa át akar költöztetni (!) Írországba (!!), de jön egy levitézlett Celtic-futballista és megverik a Glasgow Rangerst, így nem lesz költözés. Ez a film, amit csak az amerikaiak, és közöttük is az európai sportokról semmit nem tudók élvezhetnek - arrafelé ugyanis ez a "ha nem sikeres a csapat, viszem a franchise-t egy másik városba" dolog teljesen mindennapos, míg itt azért lenne csodálkozás, ha a Barcelona Londonba költözne, mert ott több pénzt kereshet.

 Mit hagytunk ki? Írja meg nekünk kommentben!